vissza a főoldalra

 2015.04.24. 

Kolozsvár magyar színháza – Harag György igézetében
Sebők Klára: Komiszkenyér

Lehet-e a komiszkenyér keserű, mikor az maga a boldogság? A boldogság, vagyis az élet, hiszen a kitűnő kolozsvári színésznő, Sebők Klára azért tette közzé naplóját – alcíme útbaigazít: Egy színésznő emlékszakácskönyve –, mert vallani akar a korról, amelyben oly fényesen működött, a városról, Kolozsvárról, amely magába fogadta, s nem utolsósorban a halhatatlan mesterről, Harag György rendezőről, a zseniális Gyugyáról, aki – akár elfogadják itthon, akár nem – a magyar színház koronája volt.

Az „emlékszakácskönyv” tehát a boldogságról szól. Egy tiszta lélek nyílik meg az olvasó előtt – frappánsan, fájdalommal és némi humorral teli (hogyan főzött a román nincstelenségben a semmiből ebédet), az életrajz és a színház körül bolyongva. Megtudjuk, hogy a kitűnő táncosból – annak indult – miként lett a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető színésze, hogyan zajlottak a Harag vezette próbák, férje, a sajnos hamar – már az áttelepülés után – eltávozott Héjja Sándor (Sunci) mekkora támaszt jelentett nyugodtságával a sokszor vibráló asszonynak. És a pécsi színházban, amely befogadta őket, hogyan alázták meg az „idegeneket” – „románoknak nem végszavazunk”.

Klári – évtizedek óta így neveztük, így szerettük, ezt a harangot bongatva szerelmesedtünk belé – tündéri szépségként maga volt a csoda. Nem véletlenül játszott már fiatalon több román filmben – olaszországi forgatásra, pedig főszerepet kínáltak neki, nem engedte ki a kisebbséget saraboló politika –, nem véletlenül vált a Sütő András-drámák (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel) nőalakjainak, Lisbethnek és Arabellának zseniális, szerelemmel teli, illetve ide-oda csapkodó szívvel választani nem tudó megformálójává.

Kolozsvárt Harag György vitte a zászlót, szellemében, teátrumi nyíltságában az összmagyar értéket szolgálva, s aki beállt alája, az tudván tudta, hogy csak az igazi, a szenvedést sem elkerülő munka hozza meg a gyümölcsét. Agresszív látványszínháza – közlendőjében, képi megvalósításában, nemzetiségi sorsvállalásában – egyetemes igazságokat tett elevenné. Azt mutatta meg, hogy mit jelent a hit, a szabadság, a szerelem, az igazra való törekvés és az élet vállalása akkor, amikor földbe döngöltetett a hit, a hatalom kalodába kényszerítette a nemzet, a haza, a jó ügyre – közjó – mindig éber kisebbség szolgálatosait.

Sebők Klára legnagyobb fájdalma, hogy el kellett hagyniuk a szülőföldet. Férjével együtt sorsa oly lehetetlenné vált – a cudar idő nem engedte valódi nevük leírását az újságkritikában –, hogy meghozták a kegyetlen döntést. Az áttelepülés borzalma egyszerre drámai és nevetséges (vagyoni leltár stb.). Hogy Magyarországon igazán magukra találhattak volna – más idő, más színházeszmény, más játékkultúra – nem nagyon mondhatnám. A hőskor – a hetvenes-nyolcvanas évek sikerei – éltették őket, éltetik máig. Annak ellenére, hogy a szeretett férj, Sunci elég fiatalon elköltözött az árnyékvilágból.

De a klasszikus nevek – a nagy Gyermek-Ember, Harag György és imádott felesége, Harag (Váli) Ilona, Icuka mellett a zseniális színészeké, Márton Jánosé, Vadász Zoltáné, Köllő Béláé, Barkó Györgyé, Czikéli Lászlóé, Kakuts Ágnesé (és még hosszan folytathatnám a sort) – csengésükkel kort, hivatásbeli tudást, áldozatkészséget, önfeláldozást jelölnek. Ebben az érték- és érzelemvonzalomban nem csupán a múlt válik fényessé – a kolozsvári színház a lélek lelkiismerete volt –, hanem a sugallatos tisztasággal a jövő téglái is helyükre fognak kerülni.

Sebők Klára egy elhurcolt zsidóasszony kézzel írott receptes könyvét emelte fel a földről – örökölte meg szüleitől –, hogy evvel az egyszerre életviteli (főzési) és sorsdokumentummal Harag György sosem hangoztatott véghetetlen szenvedéseinek adózván az emlékezés útjára lépjen. Úgy néz bele, önfaggató szigorúsággal, a pályatükörbe, hogy az önéletrajzon, szerepeken, barátkozásokon, bemutatókon túllépve személyes emlékekkel átszőtt kis színháztörténelmet is ír. Harag György igézetében születik a könyv – a közösséget formáló eleven szellem jegyében –, ám mód nyílik a halálos betegség karmaiból való kikerülés megrázó elmondására, a görgényi havasok és a Hargita közeli Libánon eltöltött pihenés évtizedeinek ecsetelésére, és saját invenciózus szegény-receptjeinek közreadására is. (Írónk a főzőkanál mellett ugyanúgy nagyasszony volt, mint a színpadon.)

A Komiszkenyér – előszó és interjú: Köllő Katalin – tehát nem is annyira komisz, mint az a címéből kitűnik. Csaknem gyümölcskenyérré válván – egy élet foglalata. Jól olvasható, szellemes, az érzelmeket is megmozgató vallomás. Minél többet forgatjuk lapjait, a dokumentumfotók – egy tevékenységében boldog élet lenyomatai – szinte társunkká válnak.

(Kom-Press, Kolozsvár, 2014)

Szakolczay Lajos