vissza a főoldalra

 2015.04.24. 

A hátország döfte le védőjét

A Veritas Történetkutató Intézet vitaestje a régi Magyarország összeomlásáról

Az első világháború végkimenetele sorsdöntően meghatározta a magyar nemzet huszadik századi történelmét, és következményei mind a mai napig hatnak. Leszögezhető, hogy a háború és a békekötés aláásta Európa vezető szerepét, megnyitotta az utat az amerikai befolyás előtt, és elkerülhetetlenné tette a második világháborút. Össznemzeti feladat emlékezni az első világháborúra és annak hősi halottaira. Fontos megismerni azon okokat, melyek az európai történelem egyik legnagyobb katasztrófájához vezettek, megismerni annak valódi lefolyását, majd az azt lezáró békeszerződéseket és azok következményeit.

            A VERITAS INTÉZET számos vitaestet rendezett eddig a Budapesti Gazdasági Főiskolában, de valódi vitára eddig alig került sor. Most végre parázs vita alakult ki az előadók, illetve a történészek és a közönség között. Ezt maga a téma is szolgáltatta: a történelmi Magyarország összeomlása. A kutatók – többek között – arra keresték a választ, hogy Tisza István gróf, vagy Károlyi Mihály a felelős hazánk tönkretételében, megvolt-e a lehetősége a kiugrásnak, a háború alatti képviselőválasztásnak és a kompromisszumos békének.

            Prof. Dr. habil. Gergely András, DSc a VERITAS Dualizmus-kori kutatócsoportjának vezetője először azt a kérdést tette föl, hogy 1914-ben a központi hatalmaknak megvolt-e a lehetőségük a győzelemre. Dr. Salamon Konrád, az ELTE egyetemi tanára úgy vélte, hogy a központi hatalmaknak egészen 1917-ig megvolt az esélyük a győzelemre. 1917-ben viszont ez az esély elveszett, mégpedig csalóka körülmények miatt. Október 25-én (november 7.) Oroszország békedekrétumot ad ki, amelyben egy annexió és hadisarc nélküli békéről beszélnek. A Monarchia hadserege nagy sikert ért el az orosz fronton, ám Oroszország ’17-től már nem hadviselő fél. Az olasz fronton is egyre nagyobb győzelmet értünk el. Sajnos éppen ebben az évben pecsételődött meg a sorsunk, mert áprilisban az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett az antant oldalán. Hiszen az USA hatalmas mennyiségű hadianyagot szállított. Prof. Dr. habil. Szakály Sándor, DSc egyetértett Salamon Konrád szavaival. Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak a háborúba való bekapcsolódása véglegesítette azt, hogy nincs más lehetőség, mint a háború elvesztése. 1915-ben léptek be az olaszok a háborúba a központi hatalmak ellen, majd 1916-ban így tett az addig semlegesnek tűnő Románia is. De ettől még nem remegtek meg a központi hatalmak. Tehát 1914-1915-ben volt esély a győzelemre, függetlenül a nyugati fronton kialakult állóháborútól, vagy attól, hogy a Monarchia Szerbiában nem ért el nagy sikereket. A kérdés 1917 áprilisa után az volt, hogy ebből a háborúból ki lehet-e válni, s ha lehet, akkor milyen formában, s mindez mit eredményez a Monarchia számára. Gergely András szerint 1917 az illúziók éve volt, mert az USA hadüzenete még nem ért el hozzánk, és Oroszország már nem háborúzott. Az 1915-1916-ban milliós veszteségek érték mindkét oldalt, új fegyverekkel kísérleteztek – mérges gázokkal, tankokkal. Nem gondolt senki arra, hogy ezt a háborút döntetlenre is meg lehet „vívni”, kompromisszumos békével lezárni? – kérdezte Gergely professzor. Szakály Sándor elmondta, hogy voltak olyan politikusok, akik „eljátszottak a döntetlennel”, de II.Vilmos császár, a központi koalíció vezetője nem így gondolkodott. Ő a végső döntésben volt érdekelt. Hiszen, ha megegyezéses béke jön létre, akkor nem történik igazi változás sem Európában, sem a világban. Németország olyan nagyhatalom szeretett volna lenni, mint Nagy-Britannia, amit az angolok elleneztek. Érdekes, hogy a nagy európai hatalmak, az I. világháború végére kisebb hatalmakká váltak – s most nem a vesztesekre gondolok – , hanem Ázsia, Japán és az USA vált igazi nagyhatalommá a sztalini Szovjetunió mellett. Gergely András úgy vélte, hogyha a kormányok csődbe viszik egy ország politikáját, akkor lemondanak, vagy lemondatják azokat; elsöpri őket a tömegtüntetés. Ez viszont csak Oroszországban következett be, de máshol az állam élén álló uralkodókat nem tudták eltávolítani a háború alatt. De hol is vette kezdetét az összeomlás? Szakály professzor kimondta a lényeget: az összeomlás a hátországban következett be. A hátország döfte le védőjét. Később Szombathelyi Ferenc is kimondta, hogy Európa közepéből a tengeri hatalmakkal szemben sikeres háborút nem lehet folytatni. Hiszen a központi hatalmaknak nincs lehetőségük a nyersanyag-készletek pótlására. Ezért volt jelentősége annak, mikor az elfoglalt orosz és ukrán területekről mezőgazdasági termékeket lehetett szállítani az éhínséggel küzdő Osztrák-Magyar-Monarchiába, vagy Németországba. Hiába állomásoznak a határainkon túl a csapataink, ha nem tudnak megfelelő utánpótlást kapni. Tehát nem a fronton veszítettünk, hanem a hátország döfött hátba bennünket. Az USA-ból pedig nem csak hadianyag érkezik, hanem élelmiszer is, ami jelentős segítséget nyújt az antant-hatalmaknak. A Monarchia törvényei szerint Magyarország önállóan nem tudott kiválni a háborúból. A közös haderő számított. Tehát illúzió volt csak a magyar katonák hazahozatala. S hogyan is lehetett volna elvárni a nagyváradi gyalogezred román katonáitól, hogy majd Erdély önállóságáért harcoljanak. Beszélni kell arról is, hogy a közös biztonság együttes erővel leendő védelme és fenntartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a pragmatica sanctióból származik.

A háború utáni békekötés kapcsán Szakály Sándor kifejtette, az Osztrák–Magyar Monarchia részéről a harcok nem területszerzésről szóltak (véleménye szerint ezt bizonyította a bukaresti békeszerződés is, melyben bár nyertes helyzetben voltak, semmilyen területi igényt nem támasztottak), az antant részéről azonban igen, és minden igényt Magyarország területéből elégítettek ki. A történész beszélt a románok újabb előretöréséről is, hogyan tologatták a kialakított demarkációs vonalat, és hogyan hunytak szemet efölött az antant államai, hogy nem volt jelentős magyar erő, amely szembeálljon velük. A székely hadosztály volt az egyetlen tényleges erő, amely megpróbálta megállítani a román csapatokat, voltak sikeres ütközetei, de valójában csak lassítani tudták az előretörést. Ez a különítmény körülbelül 10–12 ezer fős volt, és nem csak székelyekből, illetve erdélyiekből állt, nagyon sokan csatlakoztak hozzá más nemzetiségűek is, olyanok, akik úgy gondolták, meg kell védeni Erdélyt. A román csapatok nem voltak ugyan jól felszereltek, de nagyobb létszámmal bírtak, és a székely hadosztályt fokozatosan visszavonták, egy részüket Debrecenig, egy részüket pedig Szatmárnémetiig. Szakály Sándor egyébként úgy vélekedik, a székely különítmény létrehozása szép vállalkozás volt, ugyanakkor példaértékű is, az önszerveződő ellenállás formáját mutatta meg. A történész kifejtette, naivitás volt az akkori magyar vezetők részéről az antant segítségében bízni, de arra is kitért, hogy 1918 őszén, 1919 tavaszán a nyugati államok már döntöttek, jelentősen befolyásolni nem lehetett álláspontjukat, így meglátása szerint a kommün kikiáltása sem volt hatással a majdani határok kialakítására. Salamon Konrád hozzáfűzte, hogy nem csak a későbbi vesztes, hanem a nyertes országokban is hatalmas problémákat okozott a háború. Franciaországban, 1917-ben már lázadások törtek ki. Viszont a franciák azt mondták: sokat szenvedtünk, de győzünk, és majd a vesztesek mindenért megfizetnek. Mindez előrevetítette azt is, hogy nem lesz kompromisszumos béke, hanem bosszút állnak a legyőzötteken. Az ELTE tanára szerint az embereknek elegük lett a háborúból, és mikor 1918-ban észreveszik a frontokon, hogy a háborút elvesztették, és a németek sem tudták megállítani az előretörő antant katonákat. Ezért történt meg, hogy 1918 őszén mindegyik vesztes országban lemondatják, lesöprik a kormányokat. Forradalmak törtnek ki, és mindenütt az ellenzék kezébe kerül a hatalom. S ez az ellenzék úgy gondolja, hogy az államforma köztársaság legyen. A köztársaság pedig a parlamenti demokrácia szinonimája. Károlyi így fogalmazott: „az ifjú magyar köztársaság egyben nemzeti, egyben demokratikus és szociálisan érzékeny”. Ez volt az a mondat, ami a közönség körében igen nagy felháborodást váltott ki, hiszen tudjuk, hogy az őszirózsásnak mondott forradalom, minden volt, de nem nemzeti, és nem demokratikus. Salamon Konrád ezek után végig Károlyit védte és Tisza Istvánt támadta. A közönség sorából el is hangzott: „ Tisza nem a csoportérdekek közötti kompromisszumokat igyekezett naponta megteremteni, lehetőleg úgy, hogy saját véleményéből minél többet keresztül tudjon vinni, hanem a teljes nemzet érdekét igyekezett védelmezni a helytelen és veszélyes ellenvéleményekkel szemben. Mindvégig arra készült, hogy nemzetéért éljen, akár önfeláldozó heroizmussal, akár a szorgos tanulással összeszedett tudás felhasználásával. Mivel már ifjan kialakította alapvető elképzeléseit arról, mi a helyes a magyar nemzet számára, a kompromisszum csak megalkuvás, részleges vereség lehetett számára.”

Szakály Sándor meglátása szerint 1918 októberére egyértelművé vált, hogy a központi hatalmaknak semmi esélyük sem volt. Ezért az Osztrák-Magyar –Monarchia megkötötte a padovai fegyverszüneti egyezményt, amiben még nem jelölték ki a határokat. Salamon tanár úr úgy vélte, nagy hiba volt, hogy Magyarország hadviselő féllé vált, és ebben Tiszának nagy felelőssége volt. Szó szerint idézem: ha lett volna olyan politikai erő, amely arra törekszik, hogy 1918 nyarán kilépjünk a háborúból – erre volt javaslat a magyar parlamentben – akkor másként alakult volna minden. 1915-ben a Katolikus Néppárt felvetette a hősök választójogának kérdését. Úgy gondolták, hogy a választójog bővítésével lehetne az emberek közérzetét javítani. A hősök választójoga azt jelentette volna, hogy a hadszíntéren harcolók számára adják meg a választójogot. Tisza István nem engedte meg, hogy a parlament tárgyalja ezt az ötletet. 1917-ben ismét felvetődött a hősök választójogának a kérdése, amit a parlament visszautasított. Ifj. gróf Andrássy Gyula erről így vélekedett: „a miniszterelnök köti magát egy olyan rendszerhez, ami már fenn nem tartható, össze fog esni, s vele az utolsó reménye annak, hogy konzervatív szempontból bizonyos fokig korlátolt reform legyen megalkotható.” Andrássy szerint jobb, ha az ellenzék szavazati joggal bír, és majd a parlamentben próbálják őket leküzdeni, mintha forradalmárok lennének. Salamon szerint, tehát ha a szociáldemokraták bekerültek volna a parlamentbe, akkor 1918 után ők a polgári pártokkal léptek volna szövetségre, és nem került volna sor Kun Béla hatalom átvételére. Szakály Sándor különbséget tett a békés és a háborús viszonyok között működő parlament között. A háború és a remélt háborús siker sokkal inkább „összekovácsolja” a parlament meghatározó erejét. Sőt ebben a parlamentben az ellenzéki politikusok csekély számban voltak jelen, s alig álltak mögöttük. Azt sem értette a VERITAS igazgatója, hogy miként képzelték el ezt a választást. Kissé ironikusan fogalmazott: „talán mozgóurnákkal jártak volna a hadszíntéren a katonák között?”

Salamon Konrád úgy véli, túl kellene lépni azon a leegyszerűsítő állásponton, miszerint mind a bal-, mind a jobboldal összemossa a köztársaságot a tanácsköztársasággal. A különbség annyi, hogy a baloldal mindkettőt felmagasztalja, a jobboldal pedig mindkettőt elveti. Ezzel szemben látni kellene, hogy az őszirózsás forradalom célja a többpárti parlamentáris demokrácia megteremtése volt, a kommunista uralom viszont felszámolta a köztársaságot, a demokráciát, és totális diktatúrát vezetett be. A köztársaságnak – minden politikai ügyetlenkedése ellenére – legalább a céljai vállalhatók, a tanácsköztársaságból viszont semmi. Trianon kérdésére térve a történelemtanításnak arra is válaszolnia kell, hogy Magyarország miért kapott az elkerülhetetlennél is súlyosabb békefeltételeket. Az 1918/19-es események újragondolása tehát e szempontból is elkerülhetetlen. A Károlyi-kormány szerencsétlenül kezdett katonapolitikáját 1918. november 9-től igyekezett kijavítani. Ebben támaszkodhatott a november 7-ei belgrádi tárgyalás eredményeként aláírt megállapodásra, ami engedélyezte Magyarország számára nyolc hadosztály fegyverben tartását. Ez a mintegy 200 ezer katona elég lett volna arra, hogy a szomszédaink által elkövetett törvénytelen akciókra (újabb területfoglalás, a demarkációs vonaltól délre eső területeken a magyar közigazgatás szerződésszegő felszámolása) a kormány valamiféle választ adjon. A Lindert követő új hadügyminiszter, Bartha Albert hozzálátott a hadsereg újjászervezéséhez, és két hét alatt sikerült is a Felvidékre betört cseheket kiszorítania az országból. Katona lett volna, mindenekelőtt a tisztekből és továbbszolgáló altisztekből, akik azért alakították meg a Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE), hogy a kormány segítségére legyenek. Ezenkívül el lehetett volna fogadni Jászi Oszkár javaslatát, miszerint aki két évre önként bevonul a hadseregbe, az kap a kormánytól 10 hold földet. E javaslatot azonban a szociáldemokraták visszautasították, mert ellenezték a földosztást, a parasztkatonákat pedig megbízhatatlannak tartották. A kormány hadseregszervező tevékenységét azonban egyre lehetetlenebbé tették a kommunista és más szélsőbaloldali csoportok, akik az irányításuk alatt álló Katonatanáccsal mind hatékonyabban akadályozták annak munkáját, majd az általa szervezett 1918. december 12-ei fegyveres katonatüntetéssel kikényszerítették Bartha leváltását. Ezt követően a kormány képtelenné vált arra, hogy szomszédaink törvénytelen területfoglaló akcióit akadályozza, vagy akár csak mérsékelje.

Erre mondta Szakály Sándor, hogy jellemző és tanulságos történet, hogy a katonatüntetés idején a Hadügyminisztériumban szolgáló Gömbös Gyula százados kilépett szobája erkélyére, Trianon előzményei és utóélete és szólni akart a katonákhoz, de ők lehurrogták. Az esetre Gömbös nem sokkal később így emlékezett vissza: „Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem”. Tehát azok a nemzeti érzésű tisztek, akik tudomásul vették a politikai változásokat, de elvárták a kormánytól, hogy az ország megmentése érdekében tegyen valamit, és ebben hajlandók voltak támogatni, annak tehetetlen szélsőbalra sodródása miatt egyre inkább szembe fordultak vele. Szakály Sándor részletesen elemezte, az antant államok miként bántak el Magyarországgal, tulajdonképpen nagylelkűek voltak minden igénylővel – „más vagyonából könnyű adakozni”–, és így Magyarország területének kétharmadát, népessége egyharmadát veszítette el, az ezeréves nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Kitért arra is, hová vezetett az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása: a nagy, soknemzetiségű állam helyett sok kis soknemzetiségű államhoz, és Európa tulajdonképpen nem nyert semmit. A XIX. században a Monarchia volt a nagy orosz hatalmat ellensúlyozó erő, megszüntetésével tulajdonképpen ez az egyensúly is felbomlott, mindez kihatott a kontinens XX. századi történelmének alakulására.

Medveczky Attila