vissza a főoldalra

 2015.08.14. 

Misztikus hangszer

Aki felnőtteket is megtanít hárfázni

Gulyás Csilla hárfaművésznő zeneiskolai tanulmányai után 1999-ben szerezte első, 2005-ben második diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetében, majd a Zeneakadémia Egyetemi Tagozatán. A ’80-as és a ’90-as években több neves hárfaművész kurzusán vett részt. Még diákként fesztiválokon, kulturális rendezvényeken lépett föl. Tanulóéveitől kezdve játszott a Honvéd Szimfonikus Zenekarban, a BM Duna Szimfonikus Zenekarában, illetve a Danubia Ifjúsági Zenekar első hárfásaként Kobajasi Kenicsiró, Jurij Szimonov és Héjja Domonkos keze alatt. Művésznő a legváltozatosabb felállású kamarazenei együttesekben zenél (alapító tagja a Nyolcadik Nemzetközi Hárfafesztiválon nagy sikert aratott Trió Hárfisszimónak); emellett az országban egyedülálló koncepciójú Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola hárfatanára. A Zenetanárok Társaságának alelnöke. 2006 végén jelent meg az első, az Én hárfám, 2007 őszén, a Latin, 2012-ben a Baroque, 2015-ben a Klasszikus szonáták hárfára című albuma.

 Idén jelent meg negyedik CD-je, a Klasszikus szonáták hárfára. Ez az album külföldre is eljut?

 – Legújabb lemezem tél végén került a hazai boltokba. S néhány héten belül kijutott a külföldi, nagy elosztóhelyekre, ahol – már bocsánat, hogy ezt mondom – meg is veszik, mert Magyarországon nincs nagy kereslet a klasszikus zenei albumok iránt.

 Talán azokat CD-ket veszik inkább, melyekre népszerű operákat, zongoraversenyeket, szimfóniákat rögzítettek.  

– Valóban a népszerű operák, zongorára írt vagy szimfonikus darabok jobban ismertek. Magyarországon leginkább Karácsony előtt és koncertek után a helyszínen vásárolnak klasszikus zenei CD-t.

 Ha ez így van, s anyagilag alig hoz az egész hasznot, akkor mégis miért tart már a negyedik albumánál?

 – Az biztos, hogy belföldön nem éri meg lemezt megjelentetni. A könnyűzenészektől hallottam ezt a mondást: a mai világban a CD nem más, mint hangzó névjegy. Ezzel egyetértek, mert az én albumaim is, mint minden zenészé, egyben referenciamunkák is. Hogy miért készítek mégis lemezeket? Azért, amiért a többi muzsikus. Zenészek vagyunk, s nem azért lépünk fel, nem azért készítünk lemezt, mert megéri, hanem, hogy művészetünket ezúton is eljuttassuk a közönséghez. Ennek egyik módja a koncertfellépés, a másik a hanglemezkészítés, és szerintem a harmadik a tanítás. Egyértelmű, hogy nem mindenkinek van lehetősége lemezkészítésre, s sokan nem is preferálják ezt. Több klasszikus zenész inkább csak a fellépéseket vállalja el. Sajnos a fellépési lehetőségek is egyre ritkábbak, nem úgy, mint régebben, így már szinte csak a nagyon elszántak zenélnek. Nagyon kevesen tudnak kizárólag a klasszikus zenéből megélni, a legnagyobbak, a legfantasztikusabbak, mint Kocsis Zoltán, Szigeti Vilmos vagy a fiatalabb generációból Baráti Kristóf, de ők is számos más munkát – szervező, önmenedzselő – végeznek az előadómű-vészeten kívül.

 Említette, hogy nem mindenkinek van lehetősége lemezkészítésre. Önnek talán van menedzsere?  

– Nincs, mert egy jó menedzsert tisztességesen meg kell fizetni. S mi, klasszikus zenészek általában nem keresünk annyit, hogy menedzsert foglalkoztassunk. Az általam ismert muzsikusok önmagukat menedzselik, vagy esetleg besegít a házastárs, egy jó barát… Létezik, de nem beszélhetünk igazi klasszikus zenei művészmenedzsmentről az országban.

 Akkor mégis miként volt lehetősége lemezkészítésre?

 – Az én hárfám című albumom megszületése szerencsés véletlennek és a jó kapcsolatoknak is volt köszönthető, s akkor ismertem meg Hollós Máté nagyszerű zeneszerzőt, a Hungaroton vezérigazgatóját. Az első lemezem elkészítésekor arra gondoltam, ez lesz egyben az utolsó is. Ezért több műfajból választottam. Így az első lemezemre fölvettünk klasszikus, kortárs magyar, és dzsessz zenét is. A célom az volt, hogy jó hárfamuzsika kerüljön föl a CD-re, s mindegy volt számomra, hogy klasszikus, vagy könnyedebb zenéről van szó, ha az minőségi, s ha azt szeretem. A magyar viszonyokhoz képest elég szép számban vásárolták meg első lemezemet és a Hungaroton mint a legnagyobb kelet-közép-európai komolyzenei kiadó ezt az albumot külföldre is eljuttatta, a nagy nemzetközi vásárokra. A Latin című lemez műfajilag egységesebb, s a közönség igényét szerettem volna kielégíteni. Be akartam mutatni, hogy mit jelent számomra a latin stílus, s hogyan lehet azt megszólítani a hárfán keresztül. A lemezen szerepelnek klasszikus zenei darabok és dél-amerikai művek is. A számokat magam hangszereltem, s azok fele kamarazene tangóharmonikával, ütőhangszerekkel. Varga Zoltán barátom volt az ütős, aki Az én hárfám néhány darabjában is közreműködött. A lemez minőségét bizonyítja, hogy egy lemezkiadással foglalkozó hongkongi cég megvette a licencét, s beillesztette hárfás sorozatába. Erre a sikerre alapozva jött a következő, a Baroque album. Nagyon szeretek CD-összeállításon dolgozni, azon gondolkodni, milyen zeneműveket vigyek föl a lemezre. A barokk nagyon érdekes korszak, mert akkor még nem létezett a hárfa a mai formájában. Ezért azok a művek, melyeket mi hárfások barokk darabként játsszunk, szinte mind áriratok. Arra törekedtem, hogy csak egy-két közismert melódia szerepeljen a lemezen, s a többi, mely szintén a barokk zene gyöngyszemei közé tartozik, legyen igazi kuriózum. Ebből a lemezből is több száz kelt el, mely első olvasatra kevésnek tűnik, de a klasszikus zene hazai piacán ez nem rossz eredmény. Az internetes zenei áruházak – jellemzően külföldi – eladásait ebbe nem számoltam bele. Az idén megjelent CD anyagát az különbözteti meg az előzőekétől, hogy kizárólag eredeti, hárfára írt művek hallhatók rajta. Kiválasztottam a hárfa aranykorát, a kora klasszicizmust, s annak uralkodó műfaját, a szonátát, ráadásul ez az az időszak, mikor a szerzők már pedálos hárfára írtak darabokat, így azokat nem írtam át, hanem kottahűen játszottam el. Érdekesség, hogy mikor megszületett az első pedálos hárfa, több ezret adtak el belőle, főleg Franciaországban, Angliában és a porosz udvarban.

 Kortárs zeneszerzők is írnak kizárólag hárfára műveket?

 – Írnak, hiszen, az első pedálos hárfa megjelenése óta egyre több zeneszerző komponált erre a hangszerre. A romantika korától kezdve zenekarban, kamarazenében és szólóhangszerként is szerepel a hárfa.

 Akkor miért nem olyan népszerű ez a hangszer, mint mondjuk a zongora?

 – Egyrészt nem egyszerű hárfán játszani, és sokáig nagyon nehéz volt hozzájutni a hangszerhez. Hiába nagyon tetszetős és népszerű, még mindig kevesebben tanulnak hárfázni.

 A fiataloknak otthon hárfán tanulni nem olyan egyszerű, mint hegedűn. Ezt a hangszert nem cipelheti be a vállán a zeneiskolába. Hogy lehet így felkészülni az órákra?

 – A saját példámmal válaszolok. A rendszerváltás idején voltam kisiskolás, s akkor kezdtem el hárfán tanulni. Ami nem volt egyszerű már csak azért sem, mert a fővárosban akkor csak két-három zeneiskolában hirdettek meg hárfaoktatást. Szép, nagyméretű szovjet gyártmányú, ám minőségileg nem a legjobb koncerthárfákon gyakoroltunk. Ma már országos szinten körülbelül húsz helyen lehet alapfokon hárfát tanulni. A ’90-es évek elején nagyon kevés család engedhette meg magának azt, hogy gyermekének hárfát vásároljon. Európában a ’70-es évek környékén jelentek meg a kisebb méretű, úgynevezett gyakorló hárfák. Érdekesség, hogy éppen abban az időben terjedt el a rockzenében a népies stílus, s akkor újra felfedezték a régi breton és kelta hárfákat. Ezeket a kisméretű, kelta hárfákat már lehet szállítani, olcsóbban beszerezhetők, és lehet rajtuk tanulni, mert húrtávolságuk megegyezik a nagyméretűekével. A zenepedagógusok rájöttek arra, hogy nem kell feltétlen beruházni egy nagyméretű pedálos hárfába, hanem ezen a kelta típusún is elkezdhet a gyermek tanulni. Én is kétféle hárfán, nagy pedáloson és kicsi keltán tanítok az órán, és a családok már bérelhetnek, vagy vásárolhatnak a gyermeküknek kis hárfákat otthonra.

 A fellépésein is kelta hárfán játszik?

 – Hárfabemutató koncertjeimre többféle hárfát is viszek magammal, s akkor bemutatom a trubadúrhárfát, a reneszánszkor hárfáitól kezdve a pedálos hárfán át egészen a legmodernebbekig.

 De mivel szállítja ezt a sok hangszert?

 – A nagy, pedálos hárfát félkemény tokba helyezem, és kombi autóval szállítom. Ahogy például a nagybőgősök, úgy a hárfások is a hangszerük méretének megfelelő autót vásárolnak.

 Még sosem láttam férfit hárfázni. Mi lehet ennek az oka?

 – Mert hazánkban elnőiesedett a hárfás pálya, ahogy sok más hivatás is. Régebben egy szimfonikus zenekarban szinte csak férfiak ültek.

 Erre jó példa a Bécsi Filharmonikusok. Ez a több mint 170 éves múltra visszatekintő zenekar állam az államban. Hősiesen védelmezi hagyományait, köztük azt, hogy kizárólag férfiegyletnek tekinti magát, amely egyszerűen nem vesz fel nőket.

 – Ez már így nem igaz, mert a sok szemrehányás hatására 1997-ben mégiscsak bekerült az első nő a csapatba. Ez a kiválasztott, Lelkes Anna, egy magyar hárfás volt. Ma már külföldön a hárfások egyharmada férfi. A nemek aránya azon múlik, hogy kik kezdenek el hárfán tanulni. Mindig is voltak fiú tanítványaim, de csak elenyésző számban – tízből egy. A legtöbb család nőiesebb hangszerként tekint a hárfára, s ezért a fiúknak más instrumentumokat – például dobot, zongorát, harsonát, trombitát – szánnak. S mivel nagyon kevés otthonban tartanak hárfát, és nem annyira ismert ez a hangszer, ezért nagyon kevés gyerek veri az asztalt, hogy ő bizony hárfát akar tanulni.

 Ön is verte az asztalt, hogy hárfát tanulhasson?

 – Dehogyis! Az, hogy hárfás vagyok, azt a véletlennek köszönhetem. Azt, hogy zenész vagyok és zenetanár, az már nem véletlen. Jó hanggal áldott meg a sors, így már elsősként egy VII. kerületi általános iskola énektagozatos osztályban tanultam. A kerületi zeneiskolában pedig volt hárfatanítás. Ki kellett választani az énektagozatos gyerekeknek egy hangszert. Mivel kis lakásban laktunk, és hárman vagyunk testvérek, ezért szüleim nem akarták, hogy olyan hangszeren játsszam, amit otthon kell gyakorolni – így esett a választásuk a hárfára. Szerettem énektagozatos iskolába járni, s bizton állítom, hogy szükség lenne minél több ilyen intézményre. Jelenleg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában tanítok, amelynek az az fő küldetése, mint a hajdani énektagozatos iskoláké.

 Hogyan kapcsolódik a karének a hárfához?

 – A rendszerváltás idején Sapszon Ferenc tanár úr – aki jelenleg is az iskola művészeti vezetője – ötlete alapján jött létre ez az intézmény. A tizenkét évfolyamos iskolában a közismereti ismeretek átadásán kívül minden nap van énekóra, rendszeresek a szolfézsórák, hetente két alkalommal kórusfoglalkozás, s emellett egy hangszeren kötelező tanulniuk. Azért vette föl az iskola a nagy magyar zeneszerző nevét, mert Kodály Zoltán koncepciója, hogy a zene művelésének személyiségformáló erejével kell nevelni a gyerekeket. Aki kisgyermek korától zenével foglalkozik, teljesebb emberré válik. A zene kiváló kreatív kifejezőeszköz lehet a gyermek számára. Ha az alapokat már sikerült gondos gyakorlással elsajátítani, a fejlődésre és önálló alkotásra való törekvés természetessé válik a számára. Az önkifejezési készség fejleszti a gyermek önbizalmát is. A művészetek tanulása és a zenei nevelés fejleszti a gyerek szépérzékét, kreativitását, és ezek a készségek egész életén keresztül elkísérik majd. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebben az iskolában taníthatok, mert nagyon komoly munkát tudok végezni a gyerekekkel. Hajdani tanítványaim közül egy külföldi, három pedig a budapesti zeneművészeti egyetemen tanul, s többen már maguk is hárfát tanítanak.

 Magántanítványai is vannak?

 – Vannak, mivel sokan szeretnének megtanulni hárfázni, s nem mindenki tanulhatja ezt meg intézményes keretek között. Hármas egységben telik az életem: tanítok, fellépéseket vállalok, és emellett a következő lemezemen dolgozom, s most éppen hárfaiskola tankönyvet írok a diákok számára, mert ilyen még nem létezik idehaza.

 Felnőtteket is tanít. Nem késő valakit mondjuk 30 éves korában hárfára oktatni úgy, hogy az illetőnek semmilyen zenei előképzettsége sincs?

 – Soha nem késő felnőtteket zenére oktatni. Nem kritérium a zenei előképzettség, de hasznos, ha van… A hozzám felnőttként jelentkezők többsége zongorázott gyermekkorában, de valamilyen ok miatt befejezte, s most már nem akar újra zongorázni, hanem inkább hárfázni. És sokkal egyszerűbb megtanítani hárfázni azokat, akik hajdan zongoráztak, mert ők olyan absztrakt gondolkodást sajátítottak el, ami szükséges a zenetanuláshoz. Akik pedig semmilyen hangszeren sem játszottak, biztos, hogy legalább énekeltek kórusban. Gondoljunk csak vissza a kórusmozgalmakra. Sokak elborzadva tekintenek vissza a szolfézsórákra, de ők is kaptak megfelelő alapot. Jó lenne, ha nem a személyes csalódásokra gondolnánk, hanem értékelnénk azt a csodát, amit Kodály megteremtett hazánkban. Sajnos mára a kóruséneklés hagyománya szinte megszűnt, és az iskolai énekórák jócskán vesztettek presztízsükből. Akiben viszont él a vágy, hogy zenével foglalkozzon, mindent megtesz annak érdekében, hogy a kívánt szintre eljusson.  

Néhány hónappal ezelőtt beszélgettem egy énektanárral, aki azt mondta, hogy nála nem úgy zajlanak az órák, hogy „máris tessék beskálázni”, hanem néhány percet diskurál növendékével, hogy megtudja milyen lelki állapotban van, s ezután sokkal jobban megy a tanítás.

 – Ez elengedhetetlen része a tanár–diák kapcsolatnak. Mindig beszélgetek a diákjaimmal, és nem udvariasságból, hanem mert valóban érdekel a sorsuk, ahogy maga az ember is. A tanításban nagyon fontos, hogy a diák bízzon a tanárban, s ezért muszáj hitelesnek lennem. Ha a növendékem elhiszi, hogy engem valóban érdekel, hogy mi történt vele az iskolában, akkor azt is elhiszi, hogy az is érdekel, hogy miként fejlődik a zenében. S ha kialakult benne a bizalom, akkor már a diákom igyekszik megfelelni az általam felállított követelményeknek.

 Mi volt előbb, a tanár, vagy a művész Gulyás Csilla?

 – Viccesen szólva: a hárfás diák Gulyás Csilla. Eleinte nagyon természetes volt számomra, hogy zenével foglalkozom. S ami természetes, azt nagyon könnyen megszokjuk, és kevésbé értékeljük. Bevallom, be is akartam fejezni a hárfázást, mert nem láttam magam előtt arra példát, hogyha valaki egy hangszerrel szülei késztetésére kicsiny kora óta foglalkozik, akkor felnőttként is boldogan, odaadással, szorgalommal él a hivatásának. Annak ellenére, hogy nagyon elégedettek voltak velem a tanáraim, huszonöt éves koromig úgy éreztem: hagytam magam belesodródni egy hivatásba. Ezért fiatalon rettegtem a fellépésektől, a vizsgáktól, szinte pánik uralkodott el rajtam, mikor ki kellett állnom a színpadra. Főleg tanáraim kívánságára befejeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetében a tanulmányaimat, s úgy gondoltam, majd békében, csendben egy zeneiskolában tanítok, ez lesz az életem. De valahogy legbelül mégis éreztem, hogy ez nekem kevés, nem ezt akartam, nem én akartam. Ezért jelentkeztem újságíró iskolába, s más egyetemre, bölcsészkarra is. Végül is 25 évesen döbbentem rá, hogy nem másoknak kell megfelelni, hanem a saját követelményeimnek. Ez a váltás azért volt jó, mert már én dönthettem a pályámról, így arról is, hogy például milyen darabokkal koncertezzem. Azóta becsülöm igazán a zenei hivatást, saját magam munkáját, s értékelem, hogy miben vagyok jó, s miben kell még fejlődnöm.

 Elmesélte, hogyan lett önből tanár és művész. Ezután szóljon „Mesélő Hárfa” műsoráról!

 – Azokat a Grimm-meséket választottam ki, melyekben zene, ének, vagy hangszer szerepel, s melyeket lehetett hárfás effektekkel kísérni. A művelődési házak színpadán felolvastam a mesét a kicsiknek, s közben a hárfát hangképző eszközként használtam. A madárfüttyöt, a hangyasereg vonulását is lehet illusztrálni ezen a hangszeren. A sorozat következő része az volt, mikor meséltem a hárfáról, a hangszer kialakulásáról, történetéről. Ezt azért tartottam fontosnak, mert a gyerekek többsége nem látott még közelről hárfát.

 Sőt sok színházban nincs is hárfa, ezért az operaelőadásokon szintetizátorral helyettesítik a szólamát.

 – Ezen nincs mit csodálkozni, mert alig néhány városban, például Budapesten, Debrecenben és Szegeden folytatnak hárfatanítást, és így azokban a városokban nem kell a hárfa szólamát helyettesíteni. Sajnos a zenetanári pálya nem annyira megbecsült, hogy tömegesen jelentkezzenek rá a felvételizők. Amint említettem, a zenetagozatos általános iskolák száma minimálisra csökkent, így az is kérdés, kik lesznek a jövő zenészei, s kik látogatják 10-20 év múlva a koncerttermeket.

 Talán éppen a látogatottság növelése érdekében szerveznek egyre több show jellegű klasszikusnak mondott koncertet, áriaestet, ahol a látvány dominál. Ha már van látványpékség, legyen látványkoncert is.

 – Az adott zenész, énekes habitusa, jelleme, karrieréhsége határozza meg, hogy milyen típusú fellépést vállal el. Magam is játszottam, főleg diákkoromban, aláfestő zenét esküvőn vagy fogadáson. Ennek megvan a maga zenetörténelmi hagyománya, hiszen minden udvari zenész, akár Haydn is, mikor előadta műveit, az is sokszor a kastélyi fogadások, családi események aláfestő zenéjeként szolgált. A kérdés szerintem az, hogy minőségileg hogyan játszunk a show jellegű műsorokban, vajon méltóan ahhoz, ahogy minket tanítottak? Minden műfajt, így a crossovert, a könnyűzenét is lehet igényesen, méltósággal játszani. Ha felkeresne engem egy rapper, hogy közösen lépjünk föl, és ha tudnám azt, hogy ő a maga területén igényes, magas színvonalú előadó, akkor valószínűleg igent mondanék, hiszen az összes zenei stílust lehet lelkiismeretesen, jól művelni. Bizonyos dolgokat soha nem vállalnék el, mert nem minden műfajhoz kötődöm. Egy valóságshow-ban fontosabb a látvány, a színpad bevilágítása a zenénél, s a jelentkezőnek nem adatik meg az, hogy végigjátssza az egész darabot, s mindez, szerintem határozottan a minőség rovására megy. Abban nem szabad részt venni, mert egy „megvágott” darab nem éri el a célját. S ha a zongora színe fontosabb az előadott műnél, az nem klasszikus zenei produkció, hanem „lakberendezési műsor”. Amivel szintén nincsen semmi baj, csak az egy másik műfaj.

 Mennyire lényeges az, hogy a művész azon túl, hogy tehetséges, szorgalmas, még egyéniség is?

 – Az egyéniség hozzátartozik a művészethez, ahogy a tehetség is. Mivel előadóművészetről van szó, ezért, a fogalom nevéből adódóan is, nagyon lényeges az előadó szerepe. Én egy eszköz vagyok, rajtam keresztül „nemcsak” átjön például Mozart szonátája. Így, aki meghallgatja a lemezemen Mozart darabját, Gulyás Csilla egyéniségével is találkozik. Kötöttebb egy zenész feladata, mint a színészé, hiszen verset nagyon sokféleképpen mondhatnak el, de egy szonátát nem lehet nagyon sokféle módon eljátszani. A saját habitusom, a közönséggel vagy a tanítványaimmal való kapcsolatom szintén meghatározza a darabok befogadását. A hallgatókban ugyanúgy nyomot hagy a személyiségem, mikor mondok néhány szót a műről, mint a játékom. Minden koncertem előtt beszélek a darabról, a szerzőről, s arról, hogy számomra miért fontos az adott mű eljátszása – ezáltal is kapcsolatot létesítek a közönséggel és a művel. S amit ismerünk, azt jobban szeretjük, jobban befogadjuk.  

Nemcsak egyedül, hanem hárfatrióval is fellépett, például Nagykovácsiban.

 – Akkor növendékeimmel együtt játszottam. Hazánkban hárfatrió vagy hárfaduó csak alkalmi fellépésekre áll össze. Nem beszélhetünk a hárfa műfajában olyan stabil összeállításokról, mint például a vonósnégyesek vagy a kamaraegyüttesek vonatkozásában. Ezért hiánypótlásként körülbelül tíz évvel ezelőtt alapítottuk meg a Trió Hárfisszimót egy akkor itt tanuló belga hárfaművésznővel és két magyar hárfással. Miután belga kolléganőnk elhagyta az országot, csak magyar hárfásokból áll a trió. A formáció még létezik, de sajnos kevés a fellépési lehetőségünk, és sajnos itthon nem lehet főállásban fenntartani akár még egy kamarazenei együttest sem. Ezért mindannyiunknak „több lábon” kell állnunk. Hiszen nem tudnánk abból megélni, hogy hárman összeállunk, s arra várunk, hogy kapjuk a meghívásokat. Ennek ellenére mégis szerencsésnek érzem magam, hogy olyan időszakban lehettem zenész Magyarországon, mikor nagyon sok lehetőséget tudok kihasználni. Az internet elterjedésével a művészek sokkal jobban tudják promotálni magukat. Annak is örülök, hogy Dr. Vigh Andrea hárfaművész, a Zeneakadémia rektora, hajdani tanárom létrehozta a Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivált, melyen az élvonalbeli hárfások vesznek részt.

 Külföldön is voltak fellépései?

 – Néhány alkalommal, és a lemezek kapcsán is lesznek. Külföldön jóval elterjedtebb hangszer a hárfa, ezért nincsenek arra rászorulva, hogy Magyarországról hívjanak művészeket. Inkább nemzetközi fesztiválokon, versenyeken vesznek részt magyar résztvevők.

 Beszélhetünk-e a hárfa reneszánszáról?

 – Akkor lehetne erről beszélni, ha korábban Magyarországon jelentős hárfás élet lett volna. Európára viszont már jellemző a hárfa reneszánsza. De nem akarok panaszkodni, mert a hazai hárfások munkájának köszönhetően az elmúlt 20 év alatt mégiscsak ismertté vált ez a vonzó, misztikus hangszer. A hárfának újra létjogosultsága lett szóló- és kamarahangszerként, és megjelent a zenei vetélkedőkben is. Boldog vagyok, hogy részt vehetek ebben a munkában, előadóként és tanárként. A Zenetanárok Társaságának alelnökeként is fontosnak tartom, hogy két-három évente szervezzek országos hárfás rendezvényeket, zenei versenyeket. Tehát nemcsak saját magamra gondolok, hanem – bár ezek „nagy szavak” – a magyar hárfás közösség felvirágoztatására is. Azt szeretném elérni, hogy érezzék a muzsikára fogékonyak, hogy mennyire jó zenélni és tanítani is. A Zeneakadémia hárfa szakos diákjai hozzám járnak gyakorlati tanításra, ami azt jelenti, hogy én oktatom őket tanítani. Figyelik, hogyan tanítom a növendékeimet, majd ők is bekapcsolódnak diákjaim oktatásába.

 Tanít, hárfaiskolát ír, kottákat gyűjt össze, CD-t szerkeszt, nem gondolt arra, hogy a szabad művészetek doktora legyen, tehát megkapja a DLA tudományos fokozatot?

 – Pont jókor teszi föl ezt a kérdést, mert már beadtam a doktori tanácshoz a disszertációm vázlatát, amit a Zeneakadémia doktori tanácsa szeptemberben bírál el. A téma pedig a korai klasszicizmus, amikor megszületett az első pedálos hárfa. Kedvező elbírálás esetén kell megírnom a doktori disszertációt. Felteheti a kérdést, hogy miért van erre szükségem? Azért, mert a zenészi hivatás nem csak a hangszer mesteri kezelését jelenti, hanem elméletből és kutatási munkából is áll, ami az értelmiségi lét szerves része. Most, hogy ennyit beszéltünk a hárfázásról, nincs kedve odaülni és kipróbálni?

 Miért is ne! Köszönöm az interjút.

Medveczky Attila