|
 2015.08.14.
Az ellopott világválogatottság
Az egykori kiváló középpályás, Pintér Sándor 65 éves
Tagja volt a
magyar labdarúgás egyik legragyogóbb középpályás-sorának,
a Nyilasi-Pintér-Zombori összetételű hármasnak. Karrierje a
rendszeres sérülések miatt gyakran pechesen alakult, ám mégis
több oka van büszkének lennie, mint keseregnie. Volt az Év
labdarúgója, játszhatott vb-n, meghívót kapott a világválogatottba
Pelé búcsúmeccsére, és a szurkolók egyöntetű véleménye
szerint elsősorban az ő megalkuvást nem ismerő, csupaszív játéka
eredményezte a nagy mumus, szovjetek elleni sorsdöntő magyar győzelmet
1977-ben.
Sportrovatunk vendége
a magyar válogatott és a Budapesti Honvéd korábbi középpályás
csillaga, a napokban 65. születésnapját ünneplő Pintér Sándor,
aki pályafutása rendhagyó fordulatainak felidézése mellett
elmeséli a szovjetek elleni emlékezetes győzelem
kulisszatitkait, a kommunista döntéshozók által ellopott világválogatottságát,
valamint a külföldi túrákon rendre a nyakában lógó anyai rózsafüzér
küldetését is.
Isten éltesse 65. születésnapján! A történet, mely
szerint egy lábtörés miatt kis híján azelőtt véget ért a
karrierje, mielőtt elkezdődött volna, igaz, vagy ennyire azért
nem volt súlyos a helyzet?
–Igaz bizony. Nyolcadikban, az iskolai bajnokságban játszottunk
a Mahart ellen a pomázi füves pályán. Hozzám került a labda
és láttam, hogy érkezik a védő becsúszva, de már késő
volt. Elvitte a támaszkodó lábamat, és kettős lábszártörést
szenvedtem. Élénken emlékszem, hogy nekem ezért a ballagás
kimaradt az életemből.
Így nézve még nagyobb eredmény, hogy később
világválogatottságig vitte.
–Imádtam a futballt, az volt az életem. És kettős lábszártörés
ide vagy oda, azért 14 évesen az ember csontozata is hamarabb
regenerálódik, emellett pedig én is mindent megtettem, hogy
egyszer visszatérhessek a pályára. Erősítettem, edzettem, amíg
a lábaimat nem lehetett, addig a felső testemet, a karjaimat.
Amikor aztán újra elkezdhettem mozogni, hamar visszajöttek a régi,
focis mozdulatok. Két évet így is ki kellett hagynom, de aztán
hamar bekerültem a Pomáz megye kettes csapatába, ahol rögtön
házi gólkirály lettem. Az egyik téli felkészülési időszakban
edzőmeccset játszottunk a Szentendrével, amelynek edzője az
Aranycsapat egykori jobbszélsője, Budai II László volt. Bár
az edzőm féltett, hogy a szentendreiek – mint katonacsapat –
bevonultatnak, hogy megszerezzék a játékjogomat, végül mégis
betett a csapatba. Jól játszottam, két gólt is rúgtam a
Kossuthnak, és edzőmnek igaza lett: két hét múlva ott volt a
kredencen a katonai behívóm. Szívesen mentem, hiszen a Kossuth
akkor NB II-es csapat volt, így magasabb osztályban játszhattam,
ráadásul a katonaságon belül a sportszázadba kerültem, ami
az akkori viszonyok között nem volt mindegy. Két évet
futballoztam Szentendrén, a második félszezontól folyamatosan
házi gólkirály voltam, mikor aztán felfigyelt rám a Bp. Honvéd,
és szerződést ajánlott számomra.
Milyen közeg fogadta a Honvédnál, amikor 1970-ben
odakerült?
–A fegyelem terén érződött, hogy a honvédség csapatáról
van szó, de más értelemben nem volt gond. Vallásos neveltetésem
okán sem a hivatásos katonai státuszt, sem semmi egyebet nem
fogadtam el, de ezt nem is erőltették különösebben. Csak a
futballra koncentráltam, mindent alárendeltem annak, hogy jó
labdarúgó váljon belőlem. Az első idényemtől fogva meghatározó
játékosa voltam a csapatomnak. Az elején, amikor még csatárt
játszottam, a gólszerzés is ment, később aztán hátrébb kerültem
egy sorral. Védekező középpályás lettem és később a válogatottban
is ebben a szerepkörben számított rám Baróti Lajos szövetségi
kapitány.
Hol mutatkozott
be a válogatott csapatban?
–Több évi utánpótlás-válogatott szereplés után
1975 márciusában Párizsban, Franciaország ellen debütáltam.
Egy hónappal később, Bécsben az első tétmeccsemet is lejátszottam,
a második félidő közepén álltam be csereként. Innentől számítom
pályafutásom legnagyszerűbb időszakát, mert 1975 és 1978 között
több mint harminc válogatott meccset játszottunk, valamennyin pályára
léptem és szinte mindet végig is játszottam. Nagyszerű
csapatunk volt. Legyőztük a kontinens akkori kiváló válogatottjait,
Lengyelországot, Franciaországot, Jugoszláviát, Csehszlovákiát,
a későbbi világbajnok Argentínát, és sorsdöntő világbajnoki
selejtezőn, idehaza, 70 000 néző előtt a Szovjetuniót is.
Erről a szovjetek elleni 1977-es meccsről kérném,
hogy bővebben is ejtsünk szót, mert minden akkori tudósítás,
illetve utólagos visszaemlékezés önt nevezi meg a mezőny
legjobbjának, ami jelzi: oroszlánrészt vállalt a győzelemből.
–Nekem is különleges emlékeim vannak erről a meccsről.
Már Tatán, az edzőtáborban is folyamatosan hergeltük egymást
szobatársammal, Nyilasi Tibivel, hogy most aztán mindenáron győznünk
kell. Amikor begördült a buszunk a Népstadionba, várt ránk
egy hatalmas tömeg. Nemes egyszerűséggel kijelentették, hogy
ha most kikapunk, ők törni-zúzni fognak a városban. Képzelheti,
hogy ez is hatott ránk jócskán. Külön érdekesség, hogy
kitaláltuk: a játékoskijáróban vezényszóra hátat fordítunk
a szovjeteknek a felsorakozás ideje alatt, hogy addig is elkerüljük
a szemkontaktust velük. Ezzel sikerült is megzavarnunk őket. A
legfelemelőbb dolog azonban a pályán ért bennünket: a válogatott
meccsek előtt a Himnusz mindig szöveg nélkül szólt, ám itt a
szöveges változatot játszották le, amit 70 000 torok énekelt
a lelátón, mi pedig a gyepszőnyegen. Kellően feltüzelve kezdtük
tehát a meccset és végig jobban játszottunk az egyébként világklasszisokkal
teletűzdelt szovjeteknél, Kipiani csak az utolsó percben
fejelte be a szépítő góljukat. 2-1-es sikerünkkel nagyon nagy
lépést tettünk a vb-részvételért, amelyet végül ki is vívtunk,
így 12 év után szerepelhettünk ismét a vb-n. Sajnálatos,
hogy a felkészülés során elkövetett hibák, és egyéb tényezők
miatt Argentínában nem jött ki a csapatban lévő valós tudás,
így pont nélkül zárva a csoportmeccseket, kiestünk.
Önnek így sincs szégyenkezni valója, hiszen olyan jól
játszott a vb-n, hogy 1978 őszén meghívták a világválogatottba.
Mi az oka, hogy nem lépett pályára mégsem?
–Ha hiszi, ha nem, a konkrét okot nem tudom. Megérkezett
az angol nyelvű meghívó, amelyet máig őrzök. Négy napra
mehettem volna New Yorkba, és a 2000 dolláros tiszteletdíj
mellett a két repülőjegyet és a két fő részére szóló szállodai
foglalást is elküldték. Akkori klubedzőmet, Tichy Lajos kértem
meg, hogy kísérjen el. Ám nem adtak engedélyt az utazásra
odafentről, így kútba esett, hogy a Fekete Gyöngyszem, azaz
Pelé búcsúmeccsén – egyedüli magyarként – pályára léphessek.
Tichy Lajos is próbált kilincselni a kedvező fordulat érdekében,
de ő sem járt sikerrel. Pedig a 2000 dollárt még az utazás időpontja
előtt felajánlottam jótékony célra, egy szociális otthon részére.
Nem tudom, neki mondtak-e indokot, és már nem is tudom meg soha,
mert Lajos bácsi sajnos már nem él. Az biztos, hogy életem
nagy lehetőségétől fosztottak meg.
Lehet, hogy attól féltek: disszidál?
–Attól nem kellett volna félniük. Még soha nem meséltem
el, most önnek elmondom: amikor első külföldi utamra elmentem
a Honvéddal, mélyen hívő drága édesanyám a nyakamba tette a
legféltettebb rózsafüzérét. Azt mondta: kisfiam, ez vigyáz
majd rád, de okvetlenül vissza kell hoznod nekem. Egyértelmű
volt az üzenete. Onnantól kezdve minden egyes külföldi meccs
előtt ugyanígy, a nyakamba akasztott a rózsafüzérrel engedett
utamra. Már csak ezért sem maradtam volna kint sosem, bár azt
is el kell mondanom, hogy én nagyon szeretem a hazámat. Itt születtem,
soha el sem tudtam volna képzelni, hogy akár a pénz, akár a
csillogás miatt itt hagyjam Magyarországot. Ugyanígy nem értem
meg azokat a játékosokat sem, akik ilyen-olyan okból lemondják
a válogatottságot, mert annál szentebb dolog, mint a nemzetedért
küzdeni, és annál nagyobb megtiszteltetés, mint a hazád
legjobbjai között ott lenni, szerintem nincsen.
Akár a profi szemléletét, akár a kiemelkedő tehetségét
nézem, nekem nagyon kevésnek tűnik az ön 39 válogatottsága.
Miért nem szerepelt többször a legjobbak között?
–A rengeteg sérülés miatt, amit elszenvedtem. Több
komoly műtétem is volt, amely szép lassan derékba törte a pályafutásomat.
A vb után, 1978 őszén még játszottam a válogatottban,
illetve részese voltam a Honvéd nagy sikerének, az Ajax
Amszterdam UEFA Kupából történő kiverésének, ám térdsérülést
szenvedtem, amelynél a műtét után még szövődmény is fellépett.
Lassú volt a felépülésem, és bár makacsul próbálkoztam, már
nem lettem többé a régi. A Honvédban még voltak jó meccseim,
az 1980-as bajnoki címből is kivettem a részem, de mire utolértem
volna magam, újból megsérültem. Ugyanígy peches voltam a légiós
szerepléssel. A belga Royal Antwerpen annak ellenére leigazolt,
hogy tisztában voltak a korábbi műtétekkel, sérülésekkel. A
bajnoki nyitány előtti utolsó edzőmeccs 90. percében – ahol
egyébként 2 gólt is rúgtam – hátulról felrúgtak, és ott,
abban a pillanatban éreztem, hogy a térdemnek ismét annyi. Nem
is léptem végül pályára a belga bajnokságban. Hazajöttem és
gyakorlatilag véget ért a pályafutásom. Nem kesergek azonban,
annak ellenére sem, hogy ilyen kurtán-furcsán lett vége, egyrészt
azért, mert hiszek abban, hogy így volt megírva, másrészt azért,
mert amilyen sikereket előtte átéltem, az bőven kárpótol
mindenért.
Manapság nincs szem előtt, alig hallani önről. Ennek
mi az oka?
–Sok más, a korosztályomba tartozó játékoshoz hasonlóan
engem is elfelejtettek, én pedig nem vagyok az a nyomulós, könyöklő
típus. Ennek ellenére képben vagyok a maiak teljesítményét
illetően, igaz, sok örömet nem lelek benne. Ezen kívül lassan
tíz éve dolgozom Budakalász csapatánál. Nagyon szeretem ezt a
munkát. Már végigvittem egy korosztályt, a serdülőkortól egészen
a felnőttig, és most ismét fiatalabb korcsoporttal kezdtem
foglalkozni. Eljárok az MLSZ által a korábbi válogatott játékosok
részére szervezett összejövetelekre, régi játékostársaim közül
többekkel – kiemelve a zalaegerszegi Csepregi Lászlót és a
siófoki Bódi Zoltánt – tartom a kapcsolatot. Idén, év elején
rendkívüli megtiszteltetés ért. A Honvéd-szurkolók beválasztottak
minden idők legjobb Honvéd-csapatába, mások mellett Bozsik,
Puskás és Détári mellé. Az a tény, hogy több évtizeddel a
visszavonulásom után még mindig emlékeznek rám a drukkerek,
igazolja, hogy megérte minden áldozat, amit a futballért
hoztam.
Kovács Attila
|
