|
 2015.08.14.
A teremtés apoteózisa
Duncsák Attila kiállítása a Forrás Galériában
Duncsák Attila, a
kassai festőművész hazaérkezett. Igaz, Budapesten az elmúlt
években volt már tárlata a Magyar Írószövetségben és a
Klebelsberg Kultúrkúriában is, ám a mostani – a Kárpát-haza
Galéria rendezvénye – az igazi. Legalábbis abból a szempontból,
hogy a magyarság most fogadta körébe azt az ungvári festőművészt,
akinek a Magyarországra való települési kérelmét három és
fél évtizeddel ezelőtt a hivatal elutasította. Még ma is ott
a pír az arcomon, ha erről beszélek. De szerencsére a politika
(értsd, a politika fő sodra) azóta nagyot változott. Nem kell
letagadni testvéreinket. A Kárpát-haza Galéria, nyílt színvallás,
attól erős, hogy magába tömöríti mindazon értékeket,
amelyek eddig (többé-kevésbé kallódóban?) nem mutathatták
meg valódi erejüket.
Avval, hogy Duncsák
„hivatalosan” is befogadtatott – akinek van szeme, látja
–, a kortárs magyar képzőművészet igencsak gazdagodott. Képgalériája,
humánuma, közösségteremtő szándéka és embersége nem akármilyen
érték. Hogy az ecsetet jól forgatja, hogy szimbólumvilágában,
maszkos-jelmezes fanyar történelmi számvetésében ott az
emberiségre leselkedő megannyi veszély elítélése, mindennél
jobban látszik. Én-megvallása egyfajta boldogságpróba.
De a műterem
tiszta hangulata, a paletta színeit dúsító erkölcs is kell
ahhoz, hogy festményei – a bravúros technikától függetlenül
– mást is sugalljanak. A szép hatalmán túl az igazságot is.
A hagyomány megtartó erejét, az elorozott érték visszavételét.
Ettől Duncsák Duncsák. Gondolná valaki, hogy a Bolondok hajóján
(1991) utazva, a maszkos kavalkádba VIII. Henriket és
Shakespeare-t is odaképzelve (Az én színházam – 2000), a
vallás megtartó erejét hangsúlyozva (Orosz ikon – Madonna
– 1980; Madonna – 2000), a bábulét játékosságában zord
korunk arkánumát hirdetve (Bábszínház – 1994; Velencei
karnevál – 1990) is jut figyelmessége és nem kevés ideje az
ukrán hivatalosság bekebelezte művész, Erdélyi Béla
(1891–1955) visszaperlésére. Mi más volna az általa megőrzött
csaknem verserejű napló közzététele (Magyar Napló, 2014),
mint a kitűnő ungvári festőművész magyarságának a bizonyítása?
Ha a pszichikumba
beletartozó tartás és erkölcs is fogja és vezeti a képzőművész
ecsetjét, azért a legfontosabb az alkotó virtuóz szín- és
formaélménye, a látás és láttatás invenciója, a szimbólumokban
való gondolkodás ereje. Képei (mind farostlemezre fölvitt
akril és tempera) megindítóan szépek. Lehetnek szerkezetileg bármily
tömörek, átlengi őket valaminő meseszerű igazság. Amit
mutatnak, az a teremtés apoteózisa. Ebből a szempontból nincs
is különbség az alakrajzzal, maszkkal figurális bőségben
hivalkodók és a modernség egyfajta kilátóját képező montázsfestmények
között. Ugyanazon zseniális kéz termékei.
Duncsák Attilának
természetesen volt honnan merítenie, hiszen Szentpétervár,
ahol a főiskolát (üvegszakon!) végezte, az európai szellem (képzőművészet,
színház, zene) egyik kilátótornya volt a kommunizmus időszakában
is. Az ungvári évek (technikájának, műveltségének stb.
gyarapítása) ugyancsak sokat tettek a latba. Festőművészete,
bár korai iparművészeti tárgyai sem lebecsülendők, Kassán
teljesedett ki. Ott vált virtuóz formateremtővé, ott őrizte
meg magyarságát.
Az életművéből
itt látható huszonkilenc festmény egyedi karaktert jelöl. Egy
alkotó boldogságának forrása s egyúttal betetőzése.
Szakolczay Lajos
|
