vissza a főoldalra

 2015.08.28. 

Mi az a kereszt a nyakadon?

A zene lelki táplálék

Rohonyi Anikó operaénekesnő (szoprán) Budapesten született. Zenekedvelő családból származik. Édesapja, dr. Rohonyi Kálmán ügyvéd volt, aki 1945 után csak kőművesként dolgozhatott. Édesanyja, báró Vécsey Blanka a hernádvécsei és hajnácskői Vécsey család leszármazottja. Rohonyi Anikó gyermekként templomi kórusban énekelt. 1962 és 1970 között az Olajterv vállalatnál műszaki rajzolóként dolgozott. 1966-tól munka mellett tanult a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola ének szakán Farkas Ilonka növendékeként. Állását otthagyva, 1970-ben a Zeneakadémián folytatta tanulmányait Kutrucz Évánál és Orosz Júliánál. Az 1972–73-as évadban lett a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa, a következő szezontól magánénekese. A társulat egyik vezető drámai szopránja volt. 2002-ben vonult vissza a színpadtól, bár jótékonysági koncerteken is fellép. 2014-től a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja.

Főbb szerepei: Erkel: Hunyadi László – Szilágyi Erzsébet; Erkel: Bánk bán – Gertrudis; Gershwin: Porgy és Bess – Clara; Giordano: Andrea Chénier – Madeleine de Coigny; Mascagni: Parasztbecsület – Santuzza; Mozart: Don Giovanni – Donna Elvira; Ponchielli: La Gioconda – címszerep; Puccini: Tosca – Floria Tosca, Pásztorfiú; Puccini: Turandot – címszerep; Verdi: A lombardok az első keresztes hadjáratban – Viclinda; Verdi: Don Carlos – Valois Erzsébet királyné; Verdi: Aida – címszerep; Verdi: A végzet hatalma – Leonora; Verdi: A trubadúr – Leonora; Verdi: Álarcosbál – Amelia; Verdi: Nabucco – Abigél; Wagner: Tannhäuser – Vénusz; Wagner: Lohengrin – Brabanti Elza; Wagner: A walkür – Gerhilde; Wagner: Istenek alkonya – Gutrune.

Liszt-díjjal és Bartók–Pásztory-díjjal tüntették ki. Vendégszerepelt Grázban, Prágában, Londonban, Varsóban, Herzogenburgban, Valenciában, Los Angelesben, Szófiában, Münchenben, Moszkvában és Dublinban. Gyakran szervez segélykoncerteket szegények, árvízkárosultak és egyházi iskolák javára.

 Világhírű magyar énekesek örömmel mondtak igent felkérésünkre

 Lapunk hetek óta hirdeti azt a Bánk bán –keresztmetszetet, aminek Miller Lajos operaénekessel együtt ön a felelős szerkesztője. Honnan eredt az ötlet, hogy nyáron három alkalommal is bemutassák ezt a produkciót?

 –Miller Lajossal úgy gondoltuk, látván és tudva, hogy mivel nagyon sok vidéken élő nem teheti meg anyagi és egyéb nehézségek miatt, azt, hogy megnézze az Operaház vagy a Vigadó előadásait, ezért jó lenne, ha mi vinnénk le nekik egy produkciót. Mindenképpen fontosnak tartottuk, hogy magyar zeneművel ismertessük meg a publikumot. Ezért az első igazi, nagy magyar, történelmi témájú operára, a Bánk bánra esett a választásunk. Biztos vagyok benne, ha Erkel Ferenc nem magyarnak, hanem olasznak születik, akkor olyan világhíres lenne, mint Verdi vagy Puccini. A Bánk bán zenéje csodálatos, akár a Hunyadi Lászlóé vagy a Dózsa Györgyé. A Bánk a magyar operajátszás alapműve, s arról sem feledkezzünk meg, hogy Katona József drámája alapján írták a szövegkönyvét. Ezért is kell ezt a művet szívünkön viselni, minél több helyre eljuttatni, hogy a fiatal generáció is megismerje. Kiemelendő, hogy a művészek, akiket felkértünk erre a feladatra, mind igent mondtak. A főbb szerepekben a Magyar Állami Operaház híres, díjazott énekeseit hallhatják, az egyetlen kivétel, Bódi Mariann a debreceni színház kiváló művésze, aki Gertrudist énekli, s a „kálvinista Rómából” érkezik az előadások színhelyeire. Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Kossuth -díjas művésze a narrátor, aki az összekötő szöveget mondja, Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester pedig zongorán kíséri az énekeseket. Mindnyájan úgy érezzük, hogy ezzel igazi kultúrmissziót valósítunk meg, és szeretettel, alázattal fordulunk nemzettársaink felé. Köszönjük a Magyar Fórumnak, hogy július eleje óta minden héten hirdeti a Bánk bán produkciónkat. Aki a plakátot elolvassa, láthatja, világhírű magyar énekesek örömmel mondtak igent felkérésünkre.

 Mi esetünkben a felelős szerkesztő feladata?

 –Ez egy nagyon érdekes dolog, mert az idő múlásával nem énekesi, hanem szervezői teendőket látok el. Ebbe beletartozik a művészekkel való egyeztetés, az utaztatás letárgyalása, a helyszíni technikai viszonyok leellenőrzése. Szakmai kérdésekbe nem szólok bele, mert megbízom a remek kollegákban. A narrátor szövegének megírásában is kivettem a részem. Arra törekedtünk, hogy a szöveg ne legyen unalmas, túl hosszú, hanem az éneket egészítse ki, hiszen nem színházi előadásról van szó.

Milyen volt az első előadás fogadtatása?  

–Július 4-én a kisnánai várudvarban mutattuk be először előadásunkat. A kisnánai vár a későközépkori magyar nemesi rezidenciák egyik legszebb emléke. A várat a törökök lerombolták, és csak a múlt században történt meg a műemléki helyreállítás. Egy ilyen környezetben a Bánk bánt előadni hatalmas élményt jelentett. Nagyon sokan jöttek el, az összes ülőhelyet elfoglalták, s láttuk a közönség arcán az odafigyelést, a szeretetet, s azt, hogy mennyire élvezettel hallgatják Erkel muzsikáját. Az opera olyan műfaj, hogy a közönség visszajelzéséből, a tapsból tudhatjuk meg, igazán át tudta-e adni a művész a zenei kultúrkincseket. A polgármester és a helyi kulturális intézmények vezetői is mind szívükön viselték ezt a produkciót. Nagyon örültem annak, hogy sok fiatal is eljött.

 Három előadást terveztek a nyárra. Lesz ennek folytatása?

 –Ez a sorozat nyertes pályázatból valósult meg. A kapott összegből pedig három előadást tudunk nívósan megszervezni. Gondolkodunk a folytatásban, és szeretnénk jövőre a János vitézt ugyanilyen formában és módon előadni. Kacsóh Pongrác daljátéka ismertebb mű, mint a Bánk bán. Vidéken számos dalt dúdolnak belőle, akár Jancsi belépőjét, akár Bagó dalát, az „Egy rózsaszál”-at. Esetünkben is beszélhetünk az alapműről, Petőfi remekéről. Egyetlen egy zenei műfajt sem szólok le, de úgy érzem, hogy a magyar klasszikusok nagy művei a zenei műveltség alapjai. Nem muszáj rajongani értük, de illik ismerni azokat. Fiam egy folk-metál zenekar, a Niburta alapító tagja, ami abszolúte másfajta zenét játszik, mint ami közel áll hozzám, de rájöttem, hogy annak is vannak szépségei. A lényeg, hogy minden műfajt igényesen adjanak elő. Nem szabad tehát megszólni, lenézni azt, ha valaki más muzsikát szeret. Hiszen a zene lelki táplálék, amit nem lehet megvonni senkitől. Ezért is örülök annak, hogy a kulturális tárca úgy döntött, bevezetik a mindennapos énekórát. Ezáltal a gyerekek megtanulják a népdalokat. S talán így újra Kodály Zoltán országa leszünk.

 A kórusmozgalmak is megszűntek.

 –A közösségépítést is erősítik a kórusmozgalmak. A kórusban a fiatalok egymás mellett énekelnek, és a szép melódiák elsajátításán kívül megtanulnak alkalmazkodni egymáshoz. A tagok kiválasztásánál sem az a legfontosabb, hogy profik legyenek, hanem hogy szeressenek énekelni, részt vegyenek ebben a kodályi alapokra épülő zenei élményparkban.

 Tudtommal gyakran szervez segélykoncerteket szegények, árvízkárosultak és egyházi iskolák javára. Mennyire fogékonyak a kollegák arra, hogy ilyen koncerteken föllépjenek?

 –Nagyon! Természetesen tudom, hogy kiket lehet megszólítani. Kik azok, akik nem csupán önös karrierépítésükkel vannak elfoglalva. Ez a lakás, ahol most beszélgetünk, a nagy kárpátaljai árvíz idején tele volt adományokkal, melyeket a Vöröskereszt révén eljuttattunk a rászorulóknak. Amikor fiamnak, aki akkor még kicsi volt, mutattam az ár pusztítását, akkor a saját játékait adta át, hogy küldjük el a kárpátaljai gyerekeknek. Ez számomra nagyon megható és csodálatos érzés volt. Bebizonyosodott, hogy milyen sokat számít, ha a szülő meghatározott értékrend szerint neveli a gyerekét, ahogy az is, hogy a fiam egyházi iskolában, a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban tanult. Ebben az intézményben olyan énektanára volt, akinek sikerült megszólítania a kamasz gyerekeket azzal, hogy aki jön a kórusba, ötöst kap énekből. A gyerekek így Liszt és Haydn zenéjén nevelkedtek.

 2003 óta éveken át a Magyar Katolikus Rádióban, Az opera világa címmel vezetett műsort. Ezáltal is az volt a célja, hogy közelebb vigye az opera műfaját a hallgatósághoz?

–Egyrészt ez is egy kulturális misszió volt, s abban, hogy ez megvalósuljon, nagy szerepe volt Juhász Judit alapító elnök asszonynak. Nem csak híres, hanem pályakezdő énekeseket is bemutattam a hallgatóknak. Ez számomra azért is volt csodálatos élmény, mert a műsor által olyan művészeket ismerhettem meg, akikről nem is sejtettem, hogy a keresztény értékrendszer szerint élnek, és emberséggel beszélnek a nehézségekről is. Nagyon sok művészben kellemesen csalódtam. Tudom jól, hogy a különböző tehetségkutatókat mennyire reklámozzák, ezért sokan nézik azokat, de nem ártana, ha minél több klasszikus zenei verseny lenne a televízióban. Ezért is örültem a Virtuózoknak, Magyarország első komolyzenei tehetségkutató műsorának.

 Mit tapasztalt, a magyarországi operakultúra alacsonyabb rendű, mint a nyugati?  

–Semmiféleképpen nem az! Nagyon sok tehetséges fiatal énekes kerül ki a Zeneakadémiáról, de mégis úgy érzem, nincsenek kellőképpen foglalkoztatva. Nem tartom szerencsésnek, hogy mindenáron külföldi énekeseket hívjanak meg a szerepekre. Természetesen nem a nagy sztárokra gondolok, de azért olyan nyugati énekest meghívni, akinél sokkal jobbak vannak itthon is, az pénzkidobás. Nem beszélve arról, hogy sok olyan rendező jön külföldről, akik úgy állítanak színpadra operákat, hogy kedvem lenne kimenni a nézőtérről.

 Azt mondják, régen volt karmesteruralom, énekesuralom. Most talán rendezőuralom van?

 –Visszakérdezek: vannak egyáltalán operarendezők? Vagy csak olyan, magukat rendezőnek nevező emberek, akik a darab kiforgatásán gondolkodnak? Hogyan lehet így megszerettetni az operát az emberekkel? Igen, mondják, volt karmesteruralom is. Gondolom, az olvasók előtt nem ismeretlen Ferencsik János karmester neve. A próbák alatt nagyon szigorú volt, s aki tévesztett, nagyon leszidta. Az előadás előtt viszont azt mondta: „fontolja meg, amiket a próbákon mondtam, de ne izguljon, mert én kísérem”. Tehát akkor nem ő a főszereplő, hanem az énekes. Ezért nem beszélhetünk karmesteruralomról. Medveczky Ádám karnagy úr türelmesen tanította be nekünk a szerepeket, s arra kért bennünket, hogy a színpadon igyekezzünk a zeneszerző által leírtaknak megfelelni. S ez a fontos! Sajnos a rendezők többségét nem érdekli a zene. Erre a legjobb, vagy legborzasztóbb példa Katharina Wagner, Magyarországon közbotrányt okozó Lohengrin rendezése. Nem is élt meg sok előadást, pedig nem volt olcsó produkció.

 Ma több rendező azt mondja, azért kell úgy rendezni, mint ahogyan a nagy zeneszerző leszármazottja tette, hogy az opera ne legyen „múzeumi, poros” műfaj. De nem estünk át a ló másik oldalára? 

–Dehogynem, és ez nem a meghívott rendező, hanem az adott vezető felelőssége, mert ő adott neki szabad kezet. Az eredeti mondanivalótól elrugaszkodott rendezéseket felkapja a sajtó egy része, de a közönség mégis megbuktatja azokat. Nem kíváncsi rájuk, mert nélkülöznek minden esztétikumot. Tudomásul kell venni, hogy az opera kissé arisztokratikus és extra műfaj. Az énekeseknek nem lehet téveszteniük, nem szabad hamisan énekelniük, követniük kell a tempót, és színésznek is kell lenniük. Wagner operái pedig szinte szimfonikus költemények. Ide kívánkozik egy régi történet: a magyar televízió vezetése Kincses Veronikát kérte föl, hogy Wagner A bolygó hollandi című operájából énekelje el Senta balladáját. Lukács Miklós karmester viszont közölte velük: „Kincses Veronika lírai szoprán, ez nem neki való”. S engem ajánlott. Így került sor életem egyetlen felvételére. Önálló lemezt, CD-t nem készítettek velem. Talán mert nem voltam a rendszer kedvence. Az Operaházban viszont minden évadban megvolt a cím-és főszerepem, ami bizonyítja, hogy talán mégsem voltam tehetségtelen. Mert a színpadon nem számított a protekció, csak a tudás. Harminc év alatt végigénekeltem a legnehezebb drámai szoprán szerepeket.

 Lépjünk vissza az időben. Miért döntött úgy egy műszaki rajzoló fiatal hölgy, hogy elinduljon a művészi pálya felé?

 –A műszaki pálya olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Az Olajterv vállalat főosztályvezetője Zathureczky Jenő volt, a XX század kétszeres Kossuth-díjas, kiváló magyar hegedűművészének rokona. Jelentkeztem a konzervatórium ének szakára, s engedélyt kellett kérnem a főosztályvezetőtől, hogy ne napi 8 órában dolgozzam. Zathureczky Jenő ebben támogatott, s azt mondta, hogy nagyon büszke lesz rám, ha sikerrel veszem az akadályokat. Be kellett neki mutatnom a bizonyítványomat, mert a jó érdemjegyek láttán engedélyezte csak azt, hogy folytassam a munka mellett zenei tanulmányaimat. Anyukám pedig nagyon szépen zongorázott, tanított és kísért, amikor énekeltem. Tőle örököltem zenei érzékemet. Apukám jogászdoktor volt, de 1945 után nem volt hajlandó felesküdni az új rendszerre, így két keze munkájából élt. Már akkor elájult, ha csak kinyitottam a számat. Édesanyám viszont mindig talált valami kifogásolnivalót az éneklésemben.

 A Vécsey család sarjából operaénekesnő lesz

 Ilyen családi múlttal nem volt nehéz bekerülni a Zeneakadémiára?

 –Nagy szerencsém, hogy Lukács Miklós, aki bárói családban született, volt az énektanszak vezetője. Amikor megtudta azt, hogy anyai ágon leszármazottja vagyok Vécsey Károlynak, akkor nemhogy megdorgált nemesi származásom miatt, hanem büszke volt, hogy a Zeneakadémia növendéke lehettem. A szüleim egyébként nem panaszkodtak, és otthon sosem volt téma, hogy édesanyám nemesi sarj, apám pedig jogászdoktor. Apai ágon nagyapám Budapest építésze volt, nevéhez fűződik az Óbudai Gázgyár épülete is. Sajnos nem ismerhettem, mert születésem előtt, 40 éves korában sclerosisban meghalt. Ha körbe néz a falon, több festményt lát, ezek nagyapám és apukám alkotásai. Ezért sem meglepő, hogy két lánytestvéremmel együtt sokszor eljött velünk az erdőbe, hogy ott rajzoljunk. Közben tanított minket. Sokszor elmondta, hogy a kultúra igen erős fegyver tud lenni a túléléshez. Sokan kérdezik tőlem, miért emlegetem állandóan a családunkat. De hát mit is csináljak? Hiszen a család egy csoda, megtanít arra, hogy szegénységben is lehet szeretetet adni. A mai napig belőlük élek.

 Az sem okozott nehézséget, hogy aránylag későn kezdte el zeneakadémiai tanulmányait?

 –A konzervatórium után máris felvettek a Zeneakadémia negyedik évfolyamára – mert előtte megnyertem egy énekversenyt –, tehát az operatanszakra. Ez bizony sok nehézséggel járt, s ha újrakezdeném, akkor biztos, hogy az első évfolyamra jelentkeznék, mert negyedikesként idegen voltam a szakmában, szinte senkit sem ismertem a hallgatók közül, és a szolfézs, az összhangzattan sem ment annyira jól. Meg kellett tanulnom a színpadi mozgást, és több szerepet sajátítottam el. Erősen gátlásos voltam, ezért a színészmesterséget nagyon nehezen tanultam meg.

 Mégis nem énekművész, hanem operaénekes akart lenni.

 –Annak ellenére, hogy kevés önbizalmam volt, szerettem a színpadot, mert ott igazán szabadnak éreztem magam. Néha annyira beleéltem magam a szerepembe, hogy elfelejtettem a karmesterre figyelni. S ahogy lement a függöny, újfent előjöttek a gátlásaim. Nagyon naiv voltam, ami onnan eredeztethető, hogy szüleim annyira óvtak, hogy nem az életre neveltek. Ezért nagyon sokan becsaptak… Még mindig meglepődöm, amikor valaki nem mond igazat.

 Első szerepe a Tosca pásztorfiúja volt, s néhány éven belül Donna Elvira, Aida és Abigél lett. Ezek voltak az álomszerepek?

 –Az első igazi nagy szerepem Szilágyi Erzsébet volt a Hunyadi Lászlóból. Számomra ez eleinte azért volt nehéz, mert előtte soha nem énekeltem koloratúrát. Bolberitz Tamás karmesterrel reggeltől estig a futamokat gyakoroltuk. Amikor a moszkvai Bolsoj operaházba mentünk vendégszerepelni, a La Grange-ária eléneklését hatalmas tapsorkán követte. Medveczky Ádám azt mondta a Magyar Művészeti Akadémiai székfoglalóm előtti laudációjában, hogy én voltam évtizedeken át a Szilágyi Erzsébet. S mik voltak az álomszerepeim? A Tosca, az Aida és a Santuzza. Az utóbbit azért is emelném ki, mert még a konzervatórium előtt jártam egy Ráday utcai zeneiskolába, ahol az énekversenyen a Santuzza áriájával indultam el. Ezzel a szereppel búcsúztam el a Vigadóban a szakmától. Ez az est nem jöhetett volna létre Kondor Katalin, a Magyar Rádió akkori elnökének segítsége nélkül. A szólisták ingyen vállalták a fellépést, viszont az Operaház kórusa nemet mondott. A Parasztbecsületet kórus nélkül viszont nem lehet előadni. Kondor Katalin elintézte, hogy a Rádió kórusa lépjen föl a búcsúelőadásomon. Nem panaszkodom, szép pálya van mögöttem, mert annak dacára, hogy Mikó András főrendező megkérdezte tőlem, hogy „mi az a kereszt a nyakadon”, minden évben főszerepeket osztottak ki rám. Érdekes, hogy majdnem mindegyik szerepem végén öltem vagy megöltek…

 Mielőtt felkészült az adott szerepre, utána is olvasott a kornak, a mű keletkezésének?

 –Adott darab adott szereplőjének megformálásakor mindig abból indulok ki, hogy a szerző mit akar a néző számára feltárni. Ehhez társul a karmesteri szándék figyelembevétele. Utánaolvasok a mű keletkezésének történetéről. Milyen korban játszódik a cselekmény, melyek a mozgató szálak? Zeneileg mi az énekelni való? Nagyon komolyan vettem az operaházi előadásokat, ezért távol állt tőlem a haknizás – igaz, anyagilag biztosan jobban jártam volna. Arra törekedtem, hogy mikor kiállok a színpadra, akkor tehetségemnek, tudásomnak a legjavát adjam, de tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, s néha hibázom.

 Nem vett részt haknikon. Holott a legtöbb énekesnek az a vágya, hogy minél többet énekelhessen külföldön, és ott szerződést is kapjon.

 –Több külföldi fellépésem is volt, elég nívós helyszíneken. Szerződéseket ajánlattak, de képtelen voltam arra, hogy hosszabb időre szüleimtől és hazámtól távol éljek.

 Ahogy a Don Carlos Posa márkija, aki azt mondja II. Fülöpnek: „hazámat szolgáltam, nem jutalmat lestem én.” Ám, ha kint marad, lehettek volna lemezfelvételei.

 –Elképzelhető. Hiszen még Bayreuthba is kihívtak próbaéneklésre. Magyarországon pedig távol állt tőlem, hogy olyan emberek kegyeit nyerjem el, akik elintézték volna, hogy lemezem készüljön.

 Az igazi sztároktól alázatot lehet tanulni

 Együtt énekelhetett Carlo Bergonzival, Jelena Obrascovával, Jevgenyij Nyeszterenkóval, Piero Cappuccillivel, Giacomo Aragall-al, Fiorenza Cossottóval, Theo Adammal és Nicolai Geddával is. Tőlük lehetett-e valamit ellesni, vagy tanulni?  

–Ők nagyon rutinos művészek, és a szó nemes értelmében sztároknak számítottak. Persze köztük is voltak olyanok, akikkel nem lehetett megfelelő kontaktust kialakítani. A legtöbb annyira nagyszerű volt, hogy nagyon inspirált, mikor velük énekelhettem. Én abban reménykedem, ha jó valami, akkor az maradandó, arra kíváncsiak az emberek. Az, hogy a világsztárok mellé engem tűztek ki partnernek, az számomra elismerést jelentett, s azt, hogy nem vagyok tehetségtelen. Sosem voltak sztárallűrjeim, inkább az érdekelt, hogy jól csináljam, amit csinálok. Amit a nagy sztároktól tanulhattam, az az alázat. A külföldi karmesterekkel is szerettem dolgozni. Medveczky Ádám elmondta, hogy dirigálta azt a Tannhäusert, amiben Marton Éva volt vendégként Erzsébet, és én Vénusz. „Én pedig egy szinttel lejjebb voltam, háttal a közönségnek. Tehát nem én voltam a fontos, hanem a két sztár, aki a színpadon volt”. Viszont Ádám nélkül nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni az előadást.

 Mennyire érdekelték a kritikák?

 –Ki az a művész, aki nem örül a jó kritikának? Apukám mindig kivágta az újságokból, és aláhúzta azokat az írásokat, melyben megemlítettek. Mint említettük, elég későn kerültem a pályára, s ezért lepett meg, hogy nagynevű kritikusoktól kaptam elismerő szavakat. Amikor beálltam a Porgy és Bess Clara szerepébe, a kritikus azt emelte ki, milyen nagy dolog az, hogyha valaki utólag áll be, mégis képes főszereplő lenni.

 Oratóriumokat is énekelt?

 –A Mátyás-templom kórusában énekeltem még konzervatóriumi tanulmányaim idején, s ennek köszönhetem énekesi pályámat. Tardy László volt a kórus karnagya, akinek feltűnt erőteljes hangom, ezért szólistának emelt ki. Ezután nagyon sok misén, oratóriumon énekeltem. Így Marton Évával is. Egy adott oratórium éneklése közben nem én vagyok középpontban, hanem a mű. S ilyenkor mindig valami lelki megtisztulást éreztem. Tardi karnagy úr volt egyedül, aki eljött a vizsgáimra, s mindig tanácsokkal látott el.

 Mi segítette abban, hogy a nehézségeken túltegye magát?

 –A hitem. Lelki támaszként nagyon sok mindent kaptam az Úristentől. Biztos vagyok benne, hogy Ő segített át a nehézségeken. A szeretet és a tisztelet belső harmóniából táplálkozik, ezért is jó, ha van hite az embernek.