vissza a főoldalra

 2015.08.28. 

Kokot úr vádol

Senkiben sem szeretnék rossz érzéseket, például irigységet ébreszteni, de töredelmesen bevallom, hogy az elmúlt öt hét során úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ugyanis Lengyelországban csavarogtam, valószerűtlenül szabadon, ráérősen. A hazánkénál négyszer nagyobb területű ország szinte minden tájegységében megfordultam, a gépkocsi számlálójának tanúsága szerint több mint 3800 kilométert tettem meg. Egy ilyen hosszú és tartalmas utazás persze sok tanulsággal szolgál – egy francia szellemesség szerint a kis utazások nagy eszméket szülnek. Az egyik tanulság, melyet sajnos nem először vontam le lengyel földön, meglehetősen szomorkás. Arról van szó, hogy publicista-oknyomozó énem végig velem volt, az ember soha nem bújhat ki teljesen a bőréből. A körutazás során húsz szállodában fordultam meg, az egészen szerény kategóriától a négycsillagos kényelemig. Valamennyi szállásomon végignéztem a parkolóban álló kocsikat, és elsősorban arra voltam kíváncsi, mely országokból érkeztek. Magánjellegű szociológiai felmérésem eredménye, hogy Lengyelországban elsősorban a belföldi turizmus dívik. A parkoló gépkocsik több mint fele lengyel rendszámú. Amikor pedig német felségjelzésű autót láttam, ötből kétszer lengyelek szálltak ki belőle, németországi vendégmunkások…

A Mazury tóvidék egyik településének szállodájában például ötven kocsi aludt a parkolóban, közülük negyvenöt lengyel, kettő litván, egy német, egy fehérorosz – az ötvenedik pedig az, amellyel én érkeztem. Tudom, persze, hogy ezek az arányok nem reprezentatívak, és a valóság ennél árnyaltabb. Hiszen az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából vagy a Távol-Keletről nem gépkocsival, hanem repülővel érkeznek a turisták, és vidéki céljukhoz vonattal közlekednek vagy lengyel rendszámú bérelt kocsival. Ez azonban szemernyit sem változtat a lényegen, hogy szomorkás tapasztalatom a következő megállapítás: öthetes lengyel utam során egyetlen magyar rendszámú gépkocsival sem találkoztam, egyetlen magyar szót sem hallottam. Pedig tényleg nagyon sok helyen megfordultam, Wroclawtól Gdanskig, Bialystoktól Lublinig mindenfelé. Végső soron ennek a rovatnak az a célja, hogy felhívja az olvasók figyelmét a lengyel–magyar összetartozásra, közös múltunkra és jelenünkre. Ismételten buzdítom Önöket, bátran induljanak el Lengyelországba, fedezzék fel maguknak ezt a szép országot, közös történelmi helyszíneinket. Nemcsak a horvát és görög tengerparton érdemes nyaralni, hanem tőlünk északabbra is. Kalandra fel!

Utam során ismét megtapasztaltam, hogy a lengyelek nagy érzelmi töltettel fordulnak a magyar ember felé. Benzinkutastól a kamionsofőrig, éttermi vendégtől a könyvesbolti eladóig mindenki nagyon lelkesen kérdezgetett, amikor kiderült, hogy Magyarországról érkeztem. Viszont a korábbi évekhez képest egy fontos eltolódást is érzékeltem: beszélgetőtársaim szinte kivétel nélkül felemlegették, hogy „a magyarok most közelebb léptek Oroszországhoz”, „a magyar államvezetés Putyinnal barátkozik”. Ilyenkor mindig elmagyaráztam nekik, hogy ez tényszerűen és főként általánosságban nem igaz, és nem kell mindent naivan elhinniük, amit a Gazeta Wyborcza napilapban olvasnak. Kétségtelen, hogy Adam Michnik balliberális irányultságú orgánuma heti rendszerességgel cikkezik Magyarországról – „természetesen” azt kiáltozva, hogy Budapesten diktatúra tombol, az európai értékeket sárba tiporják, továbbá a Fidesz és annak minden szavazója elvetemült rasszista. Orbán Viktor és a kormány állítólagos oroszbarátságáról, Moszkvához közeledéséről azért cikkeznek, mert a lengyel közvéleményt így lehet a leghatékonyabban a magyar vezetők ellen hangolni. Hiszen a lengyel nemzet számos történelmi sérelmet szenvedett a cári Oroszországtól, illetve a kommunista Szovjetuniótól. A lengyel utca embere az oroszokkal szembeni zsigeri idegenkedése miatt hajlamos kritikátlanul elhinni a Gazeta Wyborcza rosszindulatú kampányát.

Az újság magyar témájú cikkeit túlnyomórészt két szerző jegyzi: az édesapja révén félig magyar Krzysztof Varga és Michal Kokot. Varga apja az 1960-as években a Vasas focicsapatának kapusa volt, és házassága révén került Lengyelországba. Fia, Krzysztof a magyar nyelv nélkül nőtt fel, az utóbbi években próbált megismerkedni vele. Első komolyabb magyar témájú dobása a Turulpörkölt című könyve volt, melyben meglehetősen nyegle, irritáló stílusban tárgyalja a magyar történelmet, kultúrát, közéletet. Cinikus hangvételét újabb műveiben kiteljesítette – de elég is erről ennyi, nem szándékom ismertebbé tenni őt, hiszen az elmarasztalás is reklám.

A másik szerző, a Gazeta Wyborcza szerkesztője, Michal Kokot újabban feltűnően aktivizálta magát magyar témában, hetente jelentkezik roppant mélyen szántó elemzéseivel. A Kokot név sajnos egyébként is a bögyömben van, mert ez idő tájt több fronton is kellemetlenkednek, az élet nagy rendező: néhány héttel ezelőtt a bosnyák Zseljeznicsar focicsapata egy Kokot nevű játékos góljával szerzett vezetést a Fradi ellen. A lengyel újságíró Kokot pedig a tollával támad minket, de nem sportszerűen, hanem szimpla rosszindulattal. Múlt heti cikkében arról értekezik, hogy a magyar kormány kirekesztő és antidemokratikus, amikor „biztonsági kerítést épít a magyar–szerb határon, és arról győzködi polgárait, hogy a menekültek mind terroristák, vagy legalábbis a magyar szociális segélyre vadászó bevándorlók.” Kokot úgy látja, hogy a magyar kormány a menekültáradattal szemben „tanácstalan”, és emiatt Magyarországon egyre fokozódik a társadalmi elégedetlenség. Kokot szerint a menekülteket ellenőrzött módon igenis be kell fogadni. Ugyanakkor megállapítja, hogy a mindenre elszánt menekültek olyan sokan vannak, hogy előbb-utóbb Lengyelországba is eljutnak, és a lengyel városok parkjaiban is sátrakat vernek. Sietve szögezzük le, ebben történetesen igaza van. Ez tényleg így lesz, méghozzá rövid időn belül. Lengyelországban már most is elég jelentős létszámú bevándorló él, afrikai és ázsiai születésű emberek, akiket itt-ott láttam felbukkanni a nagyobb városokban, például a német határtól nem túl messze fekvő Wroclawban. (Mellékesen megjegyzem, éppen azt láttam, hogy egy terecskén áthaladva szemeteltek…) Kokot úr arról hallgat, hogy a menekültek magas százaléka nem is menekült, hanem egyszerűen a jobb gazdasági körülmények közé vágyó migráns, afféle modern kalandor, törvénytelenül berontó hívatlan vendég. Néhány nappal ezelőtt Lettország belügyminisztere bejelentette, hogy védőfalat építenek hazája Oroszországgal közös határán, védekezésül az illegális bevándorlók áradata ellen. Kokot úr drága, akkor ezek szerint a lettek is rasszisták és kirekesztők?

Zsille Gábor