vissza a főoldalra

 2015.12.04. 

Az erdélyi költők szellemiségének megidézője

A színház élő művészet, ezért pótolhatatlan, és semmi sem helyettesítheti

Marosán Csaba színművész 1990. május 15-én született Zilahon. Tanulmányok: 2009–2012 – Babes–Bolyai Tudományegyetem, Színház és Televízió Kar, színész szak; osztályvezető tanár: Bíró József. 2012 novembere óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott szerepei: Maugli (Dés László–Geszti Péter–Békés Pál: A dzsungel könyve); Egy árny (Jevgenyij Lvovics Svarc: Az árnyék); Tündérfi (Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak); Roby (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása); Néger nő (Georges Feydeau–M. Desvallieres: Vidéki jegyesek); Őrmester (Stephanie Robinson–Theodore Shank–Adele Edling Shank: Serena in X-tremis); Anthony Hope (Stephen Sondheim–Hugh Wheeler: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya); Vologya Komarov (Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya); Segédpincér, Német katona (Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam); Elbűvölő, Bizánci, Korzikai halál (Johannes von Tepl: A földműves és a halál); Suhanc (Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül); Fabio, autószerelő (Don Juan ünnepélyes vacsorája); Örkény: Egypercesek.

A Kolozsvári Magyar Operában Szeplős szerepét alakította Böhm György–Korcsmáros György–Horváth Péter: Valahol Európában c. musicalében.

Szerepelt Polcz Alaine: Ideje az öregségnek; Balla Zsófia: Rózsa és Ibolya; Láng Orsolya: Zeneszerző; Márkus András: Magyarnak lenni jó és Berciu Levente: A skizofrén című filmjében. Folyamatosan workshopokon és más képzésen vesz részt.

 Marosán Csaba tehetségére először a Kolozsvári Magyar Napokon figyeltem fel, majd volt szerencsém látni a Valahol Európában musicalben is. Ezért elhatároztam, hogy novemberben, mikor leutazom a Janovics-napokra, megkérdezem pályája alakulásáról.

   Éppen egy próbáról érkeztél ide a színház büféjébe, beszélgetésünk színhelyére. Milyen szerepre készülsz?

 – Tóth Péter Árgyélus királyfi meseoperájának címszerepére. A szövegkönyv Schlanger András és Bognár Róbert, a versek Váradi Szabolcs munkái. A mű címe egyértelműen megidézi a Gergei Albert Árgiriusával kezdődő, majd Vörösmarty Csongor és Tündéjével tetőző szöveghagyományt. Ez az opera Tündérszép Ilona története, mikor is a gonosz Mortadella elrabolja Ilonát, és a királyfi segítőjével az elrabolt kedves keresésére indul.

 S mindez hogyan kapcsolódik a Janovics-napokhoz?

 – Ez a darab nem kötődik a Janovics-napokhoz, de egyidejűleg kezdtük el a próbát a gálaesttel. A premier, a tervek szerint, december 5-én lesz a Kolozsvári Magyar Operában. Nagyon kedves gyermekdarabról beszélhetünk, melynek gyönyörű a zenéje, és éppen ezért karolta föl a kolozsvári opera.

 Ez lesz az első operaszereped?

 – Igen, mert eddig még nem történt meg, hogy kiálljak a színpadra, és áriázzak. Csakis musicalekben vendégszerepeltem az operában, s ott megkönnyítette a dolgom a mikroport, most viszont saját hangomra kell támaszkodnom. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy nehogy elnyomja a nagyzenekar a szólamomat. Az énekszámokat már megtanultuk, és most következnek a rendezői próbák.

 A premier advent idejében lesz. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy ezzel a meseoperával ajándékozzátok meg a gyermekeket?

 – Főleg a gyerekeket szólítjuk meg ezzel a darabbal, de a családokat is, hiszen tudjuk, hogy a kicsik egyedül nem járnak színházba. Fontosnak tartja mind a színház, mind az opera – a két magyar intézmény egy épületben működik a Szamos partján –, hogy gyerekdarabot is műsorra tűzzön, mert a picinyekből lesz a jövő színházba járó nemzedéke. S ezt a generációt ki kell nevelni. Volt, mikor két gyerekeknek szóló darabot is bemutattunk egy évadban, s most az Árgyélus királyfin a sor.

 Ha már a gyerekdaraboknál tartunk, te melyiket láttad először?

 – Sajnálatos, de be kell vallanom, hogy szüleim nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy színházba járjanak. Ráadásul a Szilágyságban nem is volt színház, csak néhányszor jött hozzánk tájolni a nagyváradi társulat egy-egy párszereplős darabbal, főleg a falunapokon. Csak tizenéves kamasz fiúként találkoztam először a nagybetűs színházzal, amikor egy országos balladamondó versenyre küldött a Zilahi Református Kollégium Sepsiszentgyörgyre. Lehetőségem volt látni a Tompa Gábor által rendezett Godot-ra várva című darabot.

Tehát református kollégium diákja voltál?

 – Így van, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban tanultam, ott, ahol Ady Endre is végzett. A mai napig ápolják a településen az Ady-kultuszt. Benne voltam az iskola kórusában, és Ady születésének napján mindig kimentünk Érmindszentre, megkoszorúztuk a szobrát és énekeltünk. Nem csak Ady Endrére, hanem a költő osztályfőnökére, mentorára, Kincs Gyulára is mindig megemlékeztünk.

 Bevett szokás, hogy az egyházi iskolákban diákelőadásokat tartanak. Te is szerepeltél ilyen produkciókban?  

– Akkor még gyerekcipőben járt nálunk a kollégiumi amatőr színjátszó csoport. Tizedikes – ez magyarországi viszonylatban másodéves gimnazistát jelent – voltam, amikor a kollégiumunkat is meghívták a székelyudvarhelyi országos diákszínjátszó fesztiválra. Úgy döntött a kollégium vezetése, hogy a tékozló fiú történetét adjuk elő, méghozzá musical formában. S ebben az előadásban én voltam a tékozló fiú. Ez volt az első igazi debütálásom. Később színre vittük a Rómeó és Júlia operettváltozatát is, amelyben Rómeót alakítottam.

 Tehát a református kollégium nem tartotta az ördög művének a színjátszást, hiszen még a XX. század elején is lenézték a színészeket.

 – Dehogyis tartotta annak! Számos történetet ismerünk, mikor csepűrágóknak, semmirekellőknek mondták a színészeket. Az arisztokrata családok pedig kitagadták azokat, akik színészetre adták a fejüket. Hunyady Margit primadonna a XIX. század végén Kolozsvárott ünnepelt sztár volt, de szülei látni sem akarták többé. Nőknek különösképpen szégyen volt színpadon „mutogatniuk” magukat.

 Kőművesből színművész

 És te mikor döntöttél a színi pálya mellett? A Godot után?

 – Már 13 éves koromban kétkezi munkával biztosítottam megélhetésemet. Kőműves segédmunkás, culáger, voltam építkezéseken. Kalotaszegi mesteremberekkel építettük móc vidéken a házakat. Tetszett a történelem, a földrajz, így sokáig archeológus szerettem volna lenni, vagy pedig kőműves. Láttam, jól keresnek a mesteremberek, hiszen minden este kifizette őket a gazda. Később jogász akartam lenni; jogi sérelmeket megoldani, a bajbajutottakon segíteni. Ez a vágy is „elenyészett”, és 12.-es koromban az osztályfőnököm és az igazgatóm is azt tanácsolta, hogy mindenképpen a marosvásárhelyi színiegyetemre menjek. Próba szerencse alapon leutaztam Marosvásárhelyre, felvettek, de otthagytam. Egy évet arra szántam, hogy pihenjek, s közben fölfedezzem Európát. Egy listára fel is írtam azokat a szakmákat, melyeket ki akartam próbálni.

 Azért nem kis költség bejárni a kontinenst…

 – Hat nővérem közül négy Nyugat-Európában él, és ők segítettek nekem. Így mindenhol dolgoztam egy hónapot. Először Franciaországban, majd átjöttem Észak-Olaszországba, ott szobafestő voltam, Ausztriában favágó, és mikor 2009 elején visszatértem Zilahra, az utcán sétálva a kora reggeli semmittevésben egy hatalmas plakátot pillantottam meg, melyre az volt kiírva: becsület, tisztelet, hivatás, pénz, szakma. Nagyon vonzó volt akkor az a plakát. Édesapám gyakran sugallta, hogy én, mint egyedüli fiú a családban, jó volna, ha olyan szakmát választanék, mely által rangot érhetek el, megbecsült tagja lehetek a társadalomnak. A rendőrséghez nem vettek be, mert nem volt protekcióm, a csendőrségnél nem volt hely, a katonasághoz már felvettek szerződéses zsoldos katonának. Olténiába vittek kiképezni. Éppen kiképzés közben kaptam telefont egyik jó barátomtól, hogy Bíró József színművész indít osztályt Kolozsváron. Kértem öt nap eltávot a katonaságtól, és lehetőségem volt felvételizni a Babes-Bolyai Egyetem színi karára. Bejutottam, a katonaságot pedig a honvédelmi eskütétel előtt otthagytam, és azóta Kolozsváron élek, idestova hat éve.

 A felvételinél nem csodálkoztak, hogy egy olyan katona akar színész lenni, aki előtte szobafestő, kőműves is volt?

 – Ha nem sikerült volna a fölvételi, visszamentem volna a honvédséghez. Az „előéletem” nem érdekelte a bizottságot. Odamentem felkészültség, repertoár nélkül, amire nem vagyok túlságosan büszke. Kellett 10 szabadon választott verset, 2 monológot és 2 prózát vinni. Mivel Ady-kultuszban nevelkedtem, beírtam tíz Ady-verset. Ezen jót nevettek, majd kitaláltam magamnak egy monológot, de mivel kettő kellett, ezért beírtam Lear király monológját is. A vizsgabizottság elnöke pont azt kérte tőlem. Közöltem: nem tudom, nem tanultam meg. Ezután elmondtam a Rómeó monológját a musicalváltozat szerint, de erre már felháborodva kérték, hogy álljak le, hiszen ennek semmi köze nincs a Shakespeare-drámához. Mérgesen kitessékeltek a teremből. Hazamentem Zilahra, édesanyám összeállította a pakkot, és készültem vissza a krajovai kiképzőbázisra. Mielőtt felszálltam volna a vonatra, Iwiw-en kaptam üzenetet jövőbeli kollégámtól: „Kedves Csaba, akkor találkozunk október elején”. Nem hittem el neki, de valóban ott volt a nevem a listán a bejutottak között – utolsóként.

 Mindegyik egyetemi évnek megvolt a tematikája?

 – Első évben főleg nonverbális improvizációs gyakorlatokat végeztünk. Majd a második évfolyam második félévében különböző jeleneteket dolgoztunk ki Moliere drámáiból. Harmadév végén már kész előadással rukkoltunk elő. Federico Garcia Lorca Vérnász című drámáját vittük színre, melyben Leonardót alakítottam.

 Mennyire ügyeltek a szép magyar, helyesen hangsúlyozott beszéd tanítására? Hiszen a tévében nagyon sokan „énekelve” beszélnek, ami „ráragad” a gyerekekre.

 – Ez a rossz szokás amiatt alakult ki, mert rengetegen hadarnak, gyorsan akarnak információt közölni a tévében. Szinte gépiesített modor alakul ki ebből kifolyólag. Rohan a világ, de nekünk nem kell feltétlenül vele rohanni. Az egyetemen a beszédtechnika órán egyénenként oktattak a hangsúlyozásra úgy, hogy közben verseket, prózai szövegeket mondtunk. A prózafelolvasásnál a feszültséggel teli részeknél nő a sebesség, a leíró jellegűeknél csökken.  

 A mai napig nagyon sokat szavalsz, szinte minden évben van valamilyen önálló produkciód, verses ested.

 – Ebben az évadban több produkcióm is volt, úgy verses, mint prózai. Dédelgetett álmom az volt, hogy közelebb hozzam, és frissítve bemutassam a fiatal „Facebook-generációnak” a XX. századi erdélyi írókat, a költőket – legfőképpen a kolozsvári kötődésűeket. Így Dsida Jenőt, Tamási Áront, Reményik Sándort, Áprily Lajost, Méhes Györgyöt, Hunyady Sándort – „kiemelve” őket ezáltal az irodalmi panteonból.

 Mégis hogyan?

 – 50 percbe sűrítem az író, a költő életútját, de úgy, hogy közben a műveit is beékelem az önéletrajzi adatok mellé. A helyszín pedig a Bulgakov Irodalmi Kávéház. Míg mesélek az adott személyről, egy hatalmas kivetítő vásznon láthatók az őt ábrázoló képek. A legvégén pedig egy társadalmi-kritikai képet vetítek ki, melynek üzenete mindig ugyanaz: olvasni, olvasni és olvasni.

 Kiket tudsz ezzel a programmal megszólítani?  

– Főleg a középosztály tagjait, és azok közül is a középkorúakat. De örömmel látom, hogy egyre több egyetemista látogatja ezeket esteket, melyek tematikusak és ingyenesek. A Kolozsvári Magyar Napokon egy Kalotaszegről szóló történelmi-egyházi kavalkádot mutattam be, amit azóta hatszor adtam már elő, így Szamosújváron, Bánffyhunyadon és Kalotaszentkirályon is.

 Évtizedek óta téma, hogy meddig marad fenn a Gutenberg-galaxis. Ma már szinte kuriózumnak számít, ha valaki egy tömegközlekedési eszközön könyvet olvas, és nem az okostelefonján játszik. Véget ér a könyv korszaka?

 – Amikor beindult a vasúti közlekedés, akkor azt firtatták, vajon fog-e még valaki lóháton, szekérrel közlekedni. S amikor a vonat után megjelent az automobil, akkor azt hitték, senki sem közlekedik majd vasparipával. Ahogyan a ló és a vonat sem tűnt el az életünkből, úgy vélem, a könyv sem tűnik el, mert az embereknek szükségük van arra, hogy papírt vegyenek a kezükbe, a friss nyomdaszagra. De ami a legfontosabb: a könyv birtoklása számomra szimbolikus jelentést hordoz, olvasásának rítusai olyannyira beépülnek nagyon sok ember hétköznapi viselkedésébe, azaz olyan mélyen be van ágyazódva kultúránkba, hogy ha szűkül is a piaca, várhatóan még nagyon sokáig megmarad.  

Amikor bejött a mozi, akkor meg azt mondták, kik járnak ezentúl színházba. Az egyetem elvégzése után rögtön leszerződtetett a Kolozsvári Állami Magyar Színház?

 – Az egyetemen bemutattuk a Chicago c. musicalt, amelyben az ügyvédet játszottam. Utána kaptam szerződésajánlatot Tompa Gábor színházigazgatótól. Így lettem 2012-től társulati tag.

 Hogy fogadtak az idősebb kollégák?

 – Csak pozitív dolgot tudok mondani a fogadtatásról. Úgy nevelődtem, hogy mindennek tudok örülni, keveset panaszkodom, nem szeretek veszekedni. Sosem a rosszat látom meg az emberekben. Miért is panaszkodjak, keseregjek? Hiszen nincs olyan probléma, amit ne lehessen megoldani. Ha valami bánt, azt kimondom nyíltan. Otthon érzem magam a színházban, bár ott kicsivel többen vannak, mint a nővéreim, de a társulatra is egy nagy családként tekintek.

 A színészetet igazán csak a színpadon lehet megtanulni

 Meg lehet tanulni ezt a szakmát az egyetemen?

 – Az egyetemen sok mindent kipróbálhat az ember, de ezt a szakmát tulajdonképpen színházban, a színpadon lehet igazán megtanulni.

 Egyes színészek éppen csak berohannak fél órával a kezdés előtt, míg mások egész nap stresszelik magukat. Te melyik „csoportba” tartozol?

 – Jó pár órával az előadás előtt bejövök az épületbe. Nem szeretek semmit sem elkapkodni, vagy futtában csinálni. A színház egy templom, a színpad egy szentély, én pedig Thália felkent papja vagyok. És mint ahogy a templomba, úgy kell vagy kéne a színházba is makulátlan lélekkel megérkezni, úgy a nézőnek, mint a színésznek. A színház élő művészet, ezért pótolhatatlan és semmi sem helyettesítheti.

 A megfontoltság felnőttes viselkedésre vall. De mennyire kell egy színésznek megőrizni magában a gyermeket, azt a gyermeket, aki szintén játszik?

 – Heltai Jenőnek van egy gyönyörű szép mondata erről „Akit szeretnek az istenek, örökre meghagyják gyereknek. Bizakodónak, nevetőnek”. Valamilyen szinten mindannyian megmaradunk gyermeknek, s ha jobban belegondolunk, az ember idős korában is játszhat. Csak a testünk öregszik, de a szellemünk nem, esetleg bölcsebbek leszünk. A játék mindenki életében ott van. Aki pozitív légkörben nevelődik, szeret játszadozni. Mi hivatásunkból kifolyólag nevelünk is, miközben játszunk.

 Ha visszagondolsz arra, hogy mi minden lehettél volna, sosem bántad meg, hogy a színháznál kötöttél ki?

 – Nem, mert nap mint nap úgy megyek be a színházba, hogy hivatásomat sosem tekintem munkának. Egy próbafolyamat számomra örömteli beteljesülés, és nem kínlódás. Zárószóként engedtessék meg egy idézet Hevesi Sándortól, aki pár szóban összefoglalja a színészet lényegét: „A színész, igazi értelme szerint, az olyan ember, aki több embert, száz embert, sok száz embert hordoz magában, akiben sok száz ember lelke lakozik, s aki ezt a sok száz embert ki is tudja teremteni magából… A színész emberteremtő tehetség, aki csak utánozni tud, az komédiás.”

Medveczky Attila