|
 2015.12.18.
KOMP4ART
A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria kiállítása
A rejtélyes cím
– KOMP4ART – négy képzőművész, két festő és két szobrász
szövetségét jelzi. A kis csoportot a magyarországi Varga György
és Lebó Ferenc, valamint a szlovákiai Dolán György és
Lipcsey György alkotja. Mind a négyen, életművel a hátuk mögött,
karakteres művészek. Mi állhat összefogásuk hátterében? Városaik
közelségén kívül – Mosonmagyaróvár és Győr testvérkezet
nyújtott Nagymagyarnak és Dunaszerdahelynek – a határon átívelő
értéktudat megőrzése, s minél nagyobb körben való tudatosítása.
A festő Varga és
Dolán, s a szobrász Lebó és Lipcsey abban mindenesetre közösek,
hogy mindannyian átléptek a hagyományos piktúrán és plasztikán.
Egyediségüknél fogva nem is tehettek mást. A képek
szerkezete, szín- és formavilága – a nonfiguratív felé téve
lépéseket vagy éppen abban landolva – jócskán elüt a
realista ábrázolási módtól. S az organikus létélményt is
idevonó szobrok tértágítási kísérlete is más, a különböző
palástokról és áttört formákról nem is beszélve, mint a
szokásos figurális megjelenítés megannyi formája.
Varga György drámai
vagy lírai absztraktja (fél-figurális vagy nonfiguratív festménye)
színgazdagságával, felületi villódzásával emelkedik ki a
kollekcióból. Szó se róla, az impulzív ecset különféle érzésvilágokat
közvetít. Noha nem áll tőle távol – a legstilizáltabb formában
– valaminő valós vagy képzelt tájélmény (nem az
akvarellekről beszélek), inkább mítoszi sugárzással benső
világokat jelenít meg. Olyan világokat, amelyeknek nem kis érzésfaktora
– lásd a Kitörés I. és II. (2015) lobogását – biblikus
érzeteket is szül bennünk. Ha nem is eme táblákon hangsúlyozódik
legelevenebben a bibliai jelképtár egyes elemeinek (kereszt, létra)
jelentéses jelenléte, a részegységek tagadhatatlanul valaminő
szenvedésélményt vizionálnak.
Viszont ott döbbenetesebb
– láthatóbban érzékelhető – a dinamika ereje, ahol a
hieroglifával díszített „falmaradvány”, őrizvén létünk
meghatározó sortüzét, fókuszába emeli a golgotai sors
legjellemzőbbjét, a megfeszíttetés tárgyi bűnjelét, egyúttal
emlékeztetve Krisztus kereszthalálára (Kereszt I–IV. –
2006). Természetesen a Sanctus (2015) tömött felületből is
kihangzó leheletnyi sóhaja, az emberre vonatkoztatott elmúlás
szentségével, szintén a jól bejárt, csöppet sem didaktikus
szakrális körökkel lesz az, ami: a dicsőítés mellett festői
kivallása a személyes emlékeket is hordozó sorstükörnek.
A pálcikasorok–pálcikasorsok
horizontális futtatásában (Jövendölés I–II. – 2006) –
szerkezetet is involvál a lét papírjára írt, csaknem
megfejthetetlen üzenet –, ott az ókori pergamenek (illúzió?)
hieroglifája, mint ahogyan – ugyancsak szerkezetet feszítő célzattal
(vertikális építkezés) – a Lajtorja I (2012) is
akarva-akaratlan az ég falának támasztott létra mint bűnmegvallás
szimbóluma regél. Ahol az alakrajz, ha haloványan is, szerepet
kap – lásd a Vágyakat (2011), vagy az akvarellek szemnek
kellemes, de nem annyira mély organikus elemeit – ott a kép
veszít drámaiságából, holott eme absztrakt világnak épp a
robbanás, a gesztusecset dinamikája a sava-borsa (Piros akkord
– 2011).
Varga Györggyel
szemben Dolán György a monumentális festészet tudora. Hatalmas
gesztusok, hatalmas formák. Diptichonja elemi erővel tudatosítja
bennünk a szerkezeti átjárhatóság fölényét a bezártsággal
szemben. Paradicsomi kertben (organikus emlék) a fehér-szürkével
megjelenített foszlánylét darabjai a gesztusecset lobogó különlegességét,
a hálószerűen amorf forma felületi villódzását tanúsítják.
Kétségkívül konstruktív elemek is vannak eme XX. századi
tablón, ám az egészet a bolyongó „televény” tömör sokszínűsége
jellemzi.
Két festménynél
a szerkezetet uraló mértani rendezettséget az organikussá
emelt „plasztikai” elemek bontják meg. A sakktáblát idéző,
illetve az egy-egy négyzetet összevonó felületen lévő vertikális
ecsetnyomok, hol szürkébe halva, hol megszínesedve, élénkítő
erőt involválnak. Más táblákon a barlangrajzszerű figurák
– ékszer a homoksivatagban – sosem hallott, elfeledett (?)
dinamikát kölcsönöznek a monumentális táblának.
És most a szobrászművészekről.
Egészen különös plasztikai világot jelenítenek meg Lebó
Ferenc „lemezszobrai”. Mintha a síkban való terjeszkedés
valamennyire is hátránya volna, az akarjuk, nem akarjuk, mégis
csak térbeliséget – három dimenziót – reveláló plasztikáknak.
Wehner Tibor az életművet méltatva (főképp a „királyi” köztéri
szobrokról szólva) az előadás ünnepélyességéről, eleganciájáról
beszélt. Mindez, a végső soron anyagszeretetről is valló
munkamódszer, a tárlaton látható szobroknak is sajátja. Lebó
mítosszal, hiedelemvilággal álmodik és ébred.
A természeti népek
attraktív egyszerűsége, brutalitása, maszkjátéka – minden
totem mögött a természetben lakozó Isten alakja áll – éppúgy
magával ragadja (Felhőharapó, 1999 – a maga hét szemével),
mint a legösszetettebb egyetemes szimbólum, a fa, vagyis a
magyar hiedelemvilágban a termékenységet (is) jelentő Életfa
(2005, bronz, gránit). Ez utóbbi különlegessége a lombkorona
mint forgó kerék külső körének keresztvariáció sora.
Rusztikus Nap-korong forog itt, mintha sűrítő mozgásával előlegezné
a Napszem (1996, bronz, kő) mint „leselkedő”, beszédesen díszített
világ-egész plasztikai univerzumát.
Mitikus világba
kalauzol a stabilitásában is a támaszkodás dinamikáját
reprezentáló félabsztrakt, félfigurális Arion (1989, bronz, kő),
míg az állat-alakzatot rejtő Kapu (1989, bronz, sárgaréz) –
kiváló szobor! – rejtélye akkor sem oldódik meg, ha a jelentésszerkezetből
kiolvasható bibliai indíttatás mint szimbólumérték egyfajta
természethez közeli ősiségben nyer kifejtést. A Támaszkodó
(1989, bronz, kő) természetközelisége ugyancsak ebbe a
vonulatba tartozik.
Lebó művészetének
varázsa, a bravúros anyagalakítás technikáján túl, épp
ebben az értelmezési zónán átlépő sokarcúságban leledzik.
Ha csupán a Falu a hegy alatt (1988, bronz, bazalt) meghasított,
szellemközvetítő „égi tányérjára” emlékeztetek – a
homorú alsó részben árválkodó házakra és a megdőlt
templomtoronyra –, már bizonyítva van a plasztika szimbólumértékű
jelentése.
Az égig nyújtott
aktszobraiban megképződő világ – a megdidergő Idol (1992,
bronz, kő) mellett főképp a vékonyságában is termékenységünnepet
reveláló kitűnő Holdleány (1990, bronz, kő) említendő –
maga a vágy univerzuma. Visszafogottságában is sugárzik szentséges
alakja, A feltámadott Krisztus (1992, bronz, bazalt).
Lipcsey György
természetelvű szobrászatában a kő és a fém éppúgy élő
anyag, mint a fa. Kombinációjuk különleges élményt szül,
melyben a két anyag közötti – mármint a keménység különbözőségére
utaló – kontraszt nem kis szerepet játszik. Ha faágak börtönébe
kényszerítjük a kőtömböt, a hiedelemvilágon túl azt is érzékeltetjük,
hogy a lágyság – kell-e kormagyarázat – miként szelídíti
meg (akár illúzió gyanánt) a mozdulni nem akaró ridegséget.
Az égbe törő „zikkurat”, vagyis a természeti népek ősiségére
utaló fatorony levegőssége pedig nem más, mint természet adta
szabadságszimbólum.
Négy farelief
bizonyítja – egyikben középütt az életfa, másikban a
szalma mint a jászol (Jézus születése) jelképe –, hogy
Lipcsey a síkplasztikának is tudora. A felületbe vésett
labirintus, plasztikailag kiemelkedő „stációkkal”, illetve
a válaszfalakkal létrehozott megannyi zárt és nyitott tér
egyfajta emlékkatedrális. Akarjuk, nem akarjuk, foglyai vagyunk
a fatáblák eme jelképszerűségben élő szépségének.
Szakolczay Lajos
|
