|
 2015.12.23.
A csodaember
Népmese a Nemzeti
Színházban? Egyetlen mesemondótól? Egy teljes estén át?
Bizony, igen!
Hisz az első
parancsolata a mesealkotásnak: lekötni a hallgatók figyelmét!
Mert a művészet legnagyobb ellensége az unalom.
A második
parancsolat – nem fogom felsorolni a többi nyolcat! –, hogy a
mese, mindenkihez szóljon! Gyermekhez és felnőtthöz
egyaránt. Igazi jó mesét éppen ezért csak közösség
alkothat, hiszen a történet szájhagyomány útján apáról fiúra
öröklődik, s így csiszolódik érdekessé, mindenkihez-szólóvá.
A
népmese „kerek” mint egy alma; a lényegtelen részek
letöredeznek róla, s csak az marad meg az emlékezetben,
amelyhez közünk van. Amely bennünket, magunkat is megérint.
Berecz András
mesemondó – talán jobb is, ha nem tudja, mire vállalkozott!
– Láttam a holdat előttem… című estjét 2015. december ötödikén
hallgathatta a nagyérdemű a Nemzetiben.
Védőháló nélkül
– mint egy akrobata – egy szál hangon végiglavírozni a
keskeny úton, végigvezetni a közönséget az előadó belső vízióin,
díszletek, jelmezek nélkül; a mikrokozmoszt úgy bemutatni,
hogy egyben a makrokozmosz végtelenségét is megcsodáljuk,
ahhoz Berecz András szükségeltetik.
Aki így láttat,
annak a természettel nagyon szoros kapcsolatban kell lennie; a
hegyekkel, az erdő hangjaival, a kövekkel, a végtelen mezőkkel;
az állatvilággal… s a mindezeket pásztoroló emberrel!
A szavak akusztikáját
– mint egy fonográftölcsér – olyannyira felerősítette,
hogy mi is hallottuk amint zengnek a kősziklák, süvöltenek az
erdők, körülfognak a szirén-hangú szelek; szinte láttuk a
holdat a hideg tisztáson, és leomlottak „Jerikó falai” az
ember körül! És leomlottak a testvér és testvér közötti
falak is, amelyek elválasztanak bennünket egymástól – mert
megtisztultunk mindannyian meséi által.
Weöres Sándor írta
egyik versében: „Alattam a Föld, fölöttem az Ég, bennem a létra!”
A létrát
nyugodtan behelyettesíthetjük a népmesék égig érő fájával,
hisz a mesék az égi mezőkre vezetnek bennünket, a szeretet
birodalmába, ahol testvér a testvérnek nem lehet ellensége!
Hiszen valamennyien Ádám és Éva öleléséből származunk.
Meséi úgy gyönyörködtetnek, hogy nem magyaráznak. S mintha
Nagy László intelmét „műveld a csodát, ne magyarázd!”,
meg is toldotta volna egy lépéssel: a humorral! Úgy tart tükröt
elénk, hogy ha belenézünk, ne nagyon fájjon: mert mégiscsak
szeretni való, de „szánandó jószág” vagyunk!
Meséivel
gondolkodtat, moralizál, keresi az igazságot. A mesék hallatán
három út felé is indulhatunk, a választás szabadsága a miénk.
Az Ember szabadsága tükröződik bennük; emberi töprengéseink,
amelyek csak a magányban kapnak felhangot – és itt az est törékenysége!
Hangosakat kacagunk a hallgatóság összeforrott közösségében,
s közben elindulunk azon a belső úton, amelyben önmagunkat próbáljuk
megkeresni; hogy a lelkünk ne legyen olyan egyedül!
Berecz András meséi
hallatán József Attila sorai jutottak eszembe: „Négykézláb
másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl
engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő lábra
állni, bennem.”
Kezdetben vala az
„ige” – mondja a Szentírás, s ezt műveli Berecz András.
Akinek estjén még dalra is fakadtunk: szolid, finom dallamvezetéssel
pillanatok alatt megtanította énekelni közönségét.
Üzenetét sikerült
a hallgatóságának átadnia: vigyázzatok, és csak azután örüljetek!
A mesemondó egy
énekelt zsoltárral fejezte be műsorát, amelyen közreműködtek:
Kovács Nóri, Kovács Judit, Navratil Andrea – ének; Szabó Dániel
– cimbalom; Dsupin Pál – furulya; Demeter László – koboz.
„Mikor a Siont az Isten / Fogságból kihozá híven, / Úgy
mentünk, mint egy álomban, / Víg nevetés volt szájunkban. /
Dicsekedtünk a mi nyelvünkkel, / És énekeltünk nagy örömmel.”
(126. Zs.)
Faragó Laura
|
