vissza a főoldalra

 2015.02.06. 

Csorja Gergely: Álértelmiségi álvita

Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című munkáját Akadémia-díjjal jutalmazták. Ungváry monográfiája, bár címében a Horthy rendszert jelöli meg témájának, valójában a zsidókérdésről szól. A kifejezést, hogy zsidókérdés ma nem lehet leírni antiszemita skarlátbetű felvarrása nélkül. Ugyanis a zsidókérdés, mint szó, önmagába zárta a holokausztot, zsidók tömegének kiirtását is.

Ezért aztán Ungváry a fenti címet adta a félezer oldalas munkának.

Ungváry a munkát újszerűnek tartja, méghozzá a nézőpont megválasztása miatt. Nem az áldozatok, tehát a zsidók nézőpontjából vizsgálja a XIX. század végétől a XX. század közepéig tartó időszakot, hanem a tettesek, tehát a…

És itt érkeztünk el a munka első és talán legfontosabb bizonytalansági pontjához. Kik a tettesek?

Ungváry erre egyértelmű választ ad. Tulajdonképpen mindenki, a teljes magyar társadalom. Ez alól a mindenkit érő vád alól, talán egyedül a konzervatív arisztokrácia kap felmentést, ők ugyanis kiválóan tudtak együttműködni a modern és egyre inkább asszimilálódó zsidó elittel. Ungváry olvasatában a tettesek tehát az antiszemitizmust politikailag artikuláló gondolkodók, a gyökeréig antiszemita, lecsúszó dzsentriréteg, mely réteg konkurenciát látott a zsidók földszerzésében, a nem zsidó polgárság, mely konkurenciát látott a nagyobb arányban és jobban fejlődő zsidó polgárságban és a paraszti és zsellérréteg is, mely tudatlansága folytán elhitte, hogy bajaiért a zsidókat kell okolni.

Még mielőtt továbblépünk, szögezzük le, hogy a tettesség ilyen mértékű kiterjesztése egyszerűen csúsztatás, sőt mi több hazugság. Nézzük az Ungváry által főbűnösnek megnevezett antiszemitákat. Ungváry a nemzeti radikalizmus minden gondolkodóját odaállítja a népbíróság elé Istóczytól Szabó Dezsőn keresztül Bajcsy-Zsilinszky Endréig, méghozzá Szálasi, Eichman, hovatovább Goebbels és Hitler mellé.

Pedig Szabó Dezső vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre, annak ellenére, hogy a zsidók visszaszorítását követelték a sajtóból és az üzleti életből, határozottan szembe mentek minden olyan elképzeléssel, mely a zsidókat fizikai atrocitásnak, pláne meggyilkolásnak tenné ki. Bajcsy-Zsilinszky ezért az életével fizetett.

A nemzeti radikalizmus, vagy a ma oly baljóslatúan hangzó fajvédelem szószólói többségükben nemcsak a kétségtelen és Ungváry munkájából is egyértelmű hatalmas arányú zsidó megjelenés és előretörés ellen emelték fel szavukat, hanem elsősorban a magyar középosztály és a mai fogalmak szerint mélyszegénységben sínylődő magyar tömegek felemeléséért.

A felemelkedés akadályának megnevezték az ekkor már az elitbe tartó nagyszámú zsidót és az elitben évtizedek óta ugyanígy helyet kapó nagyszámú német vagy német elkötelezettségű „svábot” is, mint ahogy megnevezték az arisztokrata elitet, sőt magát a Horthy-rendszer elvi alapját, a „keresztény kurzust” is. Ungváry éppen a keresztény kurzust jelöli meg mint a zsidók teljes asszimilációjának legfőbb gátját, azt a keresztény kurzust, melyet Szabó Dezső egyszerűen csak görénykurzusnak nevezett. Nincs itt valami óriási logikai bukfenc?

Hogyan lehet Szabó Dezső vagy Bajcsy-Zsilinszky tettes, hogyan vehetők egy kalap alá Szálasival vagy a zsidóságot valóban megsemmisíteni igyekvő keretlegényekkel? Nem volna időszerű, hogy az egy kalap alá vont, egységesen antiszemitának bélyegzettek között különbséget tegyünk?

És hogyan lehet tettesként megjelölni komplett társadalmi rétegeket? Ez nem általánosítás?

 A munka erényei

 A fentieken túl a későbbiekben is látjuk, hogy Ungváry következtetései sok sebből véreznek. Emellett természetesen érdemeit is el kell ismerjük. Hibás beállításban, de megjelentet tényeket, melyek eleddig az „antiszemiták” oldalára voltak száműzve, és melyekről a mérsékelt közvélemény tudomást sem szerezhetett.

Például, hogy az 1919 utáni, véresszájúnak és antiszemitának bélyegzett, a „fehérterrort” részben véghezvivő Prónay különítménynek voltak zsidó tagjai. Azaz talán mégsem a féktelen antiszemita indulat vezérelte a vörösök ellen és egyben a hazájukért harcoló katonákat.

Vagy hogy „létszámát tekintve a budapesti zsidóság felülmúlta Franciaország és Belgium összes zsidó lakosának számát.”

Vagy a fentebb található táblázat adatai.

Az Ungváry által összeszedett, többnyire már korábban feldolgozott adatokból a következők derülnek ki: A zsidóság létszáma a jelentős asszimiláció ellenére is ugrásszerűen nőtt a XIX. században. A zsidóság több értelmiségi szakmában abszolút többséget szerzett, az értelmiségi szakmák szinte mindegyikében jelentősen felülreprezentált a huszadik század elejére.

A zsidóság a leggazdagabb és a rendkívül tehetős rétegben jelentősen felülreprezentált, míg a mélyszegénységben élők körében alig van jelen.

A kereskedelemben és hitelügyletekben a zsidóság rendkívüli erővel képviseltette magát, de a földbirtokos rétegben is megjelent. És ezekben az adatokban a teljesen asszimilálódott zsidók nincsenek benne, azok a másik oldalt erősítik, holott a zsidóságon belül éppen a legtehetősebbekre volt leginkább jellemző a kikeresztelkedés és elmagyarosodás.

A sajtóban és úgy általában a kultúrában a zsidóság messze felülreprezentált, a felsőoktatásban bizonyos karokon szinte csak zsidó oktatókat találunk. Megjegyezzük, hogy ezek a tények egybevágnak Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre állításaival.

Ezekből a tényekből Ungváry tulajdonképpen azt a következtetést vonja le, hogy a társadalomban megjelenik egyfajta irigység, melynek következtében a politika valamiféle arányosításba kezd, elkezdi kiszorítani a zsidókat az államból, majd lényegében mindenhonnan, és ez a folyamat vezet a zsidótörvényekig, majd a magyar holokausztig.

Ungváry következtetése súlyosabb vád, mint amit a fősodorban lubickoló holokauszttörténészek állítanak, hogy a holokauszt egy történelmen kívüli, egyszeri és egyedi jelenség, amikor is népekből egy sátáni ideológia hatására előtör a vadállat, és az évezredes előítéletek eszenciájával katalizálva módszeresen kezdenek a zsidók kiirtásába. Azaz a zsidók kiirtásának igénye irracionális.

Ungváry állítása ugyanis az, hogy a zsidók kiirtása lényegében társadalmi haszonszerzésből történt, azaz a többségi társadalom egyrészt el akarta venni a zsidók vagyonát, melyet tehetségüknek köszönhettek, másrészt meg akarta szüntetni a zsidóságot mint konkurenciát.

 Elmaradt kérdések

 Komolyan fel kell tennünk a kérdést, ha már Ungváry és úgy általában a történészek ezt nem teszik vagy tehetik meg. Létezhet-e olyan népcsoport, felekezet avagy rassz – amennyiben a zsidót rassznak tekintjük – mely bizonyos területeken annyira tehetséges, hogy a népesség öt százalékát teszi ki, de az értelmiségben és – mondjuk így – az üzleti életben 4-15-szörösen felülreprezentált, azonos esélyekkel indulva, sőt bizonyos fokú elnyomatás mellett?

Reális, elfogadható magyarázatnak tűnik-e, hogy egy népcsoport, vagy nép úgy általában nyitottabb a modernizációra, hogy ne mondjam okosabb? És ha ez elfogadható, akkor ez nem valamiféle általánosítás, eugenetika avagy fajelmélet?

Ungváry megfogalmaz még egy fontos vádpontot. Ennek lényege, hogy a zsidótörvények, vagy úgy általában a zsidóellenes intézkedések nem német mintára vagy német hatásra készültek. A vád megfogalmazása mellett példákkal igazolja, hogy a Magyarországon tapasztalt antiszemitizmus a többi kelet-európai országhoz képest tulajdonképpen alacsony szintű volt, legalábbis nem jelent meg olyan durván, mint Lengyelországban vagy Romániában.

Mégis, maga a vád azt jelenti, hogy létezett egy szélesen elfogadott társadalmi nézet, mely szerint – végeredményben – a zsidókat ki kell irtani. Tehát nem az történt, hogy a Németországban uralomra jutó nemzetiszocializmus és személy szerint Adolf Hitler gondolta el a holokausztot, hanem az tulajdonképpen nélküle is végbement volna.

Ez az abszurd gondolat talán még Heller Ágnesnek is sok lenne.

 Tilos téma: a zsidó jólét

 De térjünk vissza egy pillanatra a zsidóság vagyoni helyzetére. Mert ennek az írásnak tulajdonképpen az adja az aktualitását, hogy Ungváryt megtámadta egy Bolgár Dániel nevezetű történész – aki Gerő András tanársegéde – azzal, hogy a zsidóság vagyoni helyzetéről közölt adatai légből kapottak, mert azokra nem lelhetőek fel valódi adatok, továbbá hogy a casus bellit elkenje, még egy plágiumváddal is megtoldotta mondanivalóját.

Bolgár, azaz valójában Gerő támadása tulajdonképpen kisszerű, bár kétségtelen, hogy Ungváry sztártörténészi státusa több mint eltúlzott. A Bolgár által előadottak, hogy Ungváry mások adatait lopja, hogy szövegrészeket másol ki hivatkozás nélkül már csak azért is viccesek, mert az elmúlt évtizedben alig-alig jelent meg olyan történészi munka, mely nem már megjelent munkákból állítana össze egy újat.

Innentől fogva a tudományosnak kikiáltott hivatkozásfétis, mellyel egyetemistáink fejéből utolsó önálló gondolataikat is igyekeznek kiverni nemcsak nevetséges, de komoly károkat is okoz. Nem egy dolgozat előtt hangzik el az az oktatói jó tanács, hogy a véleményedet ne írd bele, mert az támadási felület. Ügyes programozók akár készíthetnének is egy dolgozat vagy disszertáció író programot, melybe beadjuk a megfelelő forrásokat, megadjuk a témát és a szoftver összeállítja a dolgozatot, a formai követelményeknek megfelelően, a megfelelő betűtípussal-, és mérettel, valamint a megfelelő formájú hivatkozásokkal.

Azaz Bolgár támadása két hatással bírhat. Egyrészt Ungváry könyvéből többet adnak el (például a cikk miatt én is megvettem), másrészt végérvényesen elriaszt minden történészt a zsidó jólét kérdésétől.

De miért érdekes a háború előtti zsidó jólét kérdése?

Elsősorban azért, mert ahogy fent pedzettük, ez a hirtelen jólét bizonyos kérdéseket vet fel. Hogyan lehetséges, hogy az elnyomott nép alig egy évszázad alatt, politikai képviselet nélkül a társadalmi elit meghatározó, méghozzá vagyonában is meghatározó résztvevője legyen?

Mivel a kérdést tulajdonképpen nem kutatják, érthető okokból, és mivel nem vagyok történész ezért csak egy hivatkozást engedek meg magamnak, egy olyan hivatkozást, melyre nem lehet egyből rávágni, hogy antiszemita szerzőtől van. (Ha valakit ez utóbbi szempont nem érdekel, akkor olvassa el Szolzsenyicin magyarul is megjelent Együtt című munkáját.)

Paul Kriwaczek A Jiddis civilizáció (Yiddish Civilisation, 2005) című munkája, mely sajnos csak angolul érhető el, megrajzol egy Frankfurttól Kijevig terjedő pszeudocivilizációt, mely ugyan államisággal nem, de minden egyéb civilizációs feltétellel rendelkezett. Volt saját kultúrája, kereskedelme, gazdasága, pénzügyi rendszere, és nyelve is. A pszeudocivilizáció államokon átnyúló kereskedelme, kultúrája és közössége tehette lehetővé azt a hihetetlen gazdagodást, azt a mai fogalmaink szerinti versenyelőnyt, mely tulajdonképpen a konfliktushoz vezethetett.

Ez a társadalmi konfliktus, mely az újonnan megjelenő és magának helyet követelő, sőt találó zsidó tömeg és az amúgy is komoly átalakuláson keresztülmenő magyar társadalom között kialakult a XIX–XX. század jelentős feszültsége. De még a Trianoni tragédiával együtt sem okozott olyan mértékű feszültséget a társadalomban, hogy a magyarság a tőle teljesen idegen és példátlan pogromra ragadtassa magát. Pláne nem szervezett, szisztematikus népirtásra.

Bármeddig próbálja fenntartani a kétséget az álértelmiség, a tényen ez mit sem változtat. A német megszállás nélkül magyar zsidókat sohasem hurcoltak volna el otthonaikból és sohasem akarták volna őket szervezetten megölni.

A most zajló álértelmiségi álvita minket csak ennyiben érdekel.