|
 2015.02.13.
Ősiség
és modern életérzés – a korongtól a forgó testig
Miklós János kiállítása a székesfehérvári Öreghegyi Közösségi
Házban
Három-négy évvel
ezelőtt már elcsodálkoztam Miklós János különös kerámiakorongjain
– egyszerre tükrözték az ősiséget és – lírai absztrakt
formában – a modernséget. Színérzékenységük, távlatosságuk
magával ragadott. Hiszen a festett (utána természetesen égetett),
kissé domború felület olyan nyílt tér volt, a végtelennek is
tetsző rezonanciával, hogy nemzedékek szépségeszménye ráfért.
A magyar mitologikum Bibliával erősített rajzos (alakrajzos, ábrázoló)
példatára, és egy olyan, csupán az érzelmi tartományra ható
nonfiguratív mező – gyönyörűen villódzó, némelykor
franciásan elegáns piktúrával –, amely épp rejtélyességével,
megfejthetetlenségével hatott.
Ehhez a különös
kollekcióhoz tartozott még, félig-meddig a térbe való kilépés
plasztikai izgalmát sugározva, a Lélekmadár. A „majdnem
szobor”, hiszen lehet-e nagyobb, izgatóbb vágya egy jobbára a
(görbe) síkhoz szokott művésznek, mint a forgástengely nyomán
újrarendezett tér befogadó méltóságának a megmutatása.
Miklós János már
akkor érzékeltette, hogy nem elégszik meg – jóllehet szenzációs
fehér-matt és színes korongjain egyedi világ épült – a felületi
megmunkálás, végső soron a festői kifejezésmód tökélyre
emelésével. Mostani tárlata éppen az e felé igyekvő –
mesterien meg is valósított – plasztikai kifejezésével újdonság.
A Napmadár világszárnya óvó-védő funkciót is betölt. Érezzük-e
a kettős szimbólumban rejtező hatást? A Jelképtár fölvilágosít:
„A kora keresztény művészet Krisztust Héliosz napisten képében
ábrázolta”, illetve „az isteni szférához tartozó szárnyas
lények az égi lélek szimbólumai is”.
Ha a Napmadár és
a Lél emlékére plasztikai derűjéről szólunk, hogy
maradhatna említetlen a valódi körplasztikák, a Végtelen és
a Mementó dinamikus – hullámzó – palástjának felületgazdagsága,
magával sodró ereje. (Ez utóbbival azonos címen ragyogó
falikorong-relief is tudatja az embertestek biblikus körgyűrűjében
– krisztusi az áldozat? – az emlékezés, a megőrzött Ige
fontosságát.) Míg a Memento héroszi terepszemlét sugall, a
Megfeszített, vagyis a corpus – szenvedésünk igazolója –
harmadnapra föl fog támadni, a Végtelen plasztikai fonalból
formázott emberarca (az afrikai naiv művészet egyszerűségére,
ugyanakkor a sokoldalú díszítményjelleg tágasságára utalva)
szinte sebhelyes földgolyó. A rendezettség ellenére rajta az
időfolyam végtelenné tágul.
Ha a tárlat
unikum jellegéről visszatérünk a többséget jelentő kerámiakorongokra
– közöttük a rajzos síkfelület dominál, ám olyan domborműremekek
is találhatók, mint az „ember ember hátán” tömegben (a
halottak gyűldéjében?) a vérző testet magasra emelő Vízió,
vagy éppenséggel a Hold-kráter sűrűségű, vidor fájdalmában
groteszk Nyomomba se léphettek –, a korábban megkezdett út
folytatódik. Ugyanolyan magas szinten, mint a korábbiakban látható
volt.
Miklós Jánosnak
a magyar ősiség, a rajzos formákba rejtett én-megvallás, szívügye.
Míg a Magyar história című sorozatának darabjai – beszédes
helységnevekkel: Dunavecse – Fehéregyház; Etelköz; Szolnok
– Strázsahalom; Tiszabezdéd – a tarsolylemezek vonalliturgiáját
hozzák elénk, addig kultikus, festett-színezett korongjai, köztük
elsőbben is a Szkíta napmadár és a Napisten madárlélekarca,
a mitológia és a néprajz motívumvilágát és meséjét (égig
érő fa stb.) állítja a fókuszba. Igen szép a Napkerék végtelent
reveláló – forgó – motívumlánca, amelyeken kis „patkóalakzatok”
magyarságszimbólumként hatnak. A kerámiakorongokon a rajzi
egyszerűség dominál – azért megkérdezzük: összefonódó
emberekből épülhet-e szárnyas oltár? –, viszont a sötétre
színezett Bárkán éppen a több felől értelmezhető (valójában
a Lehel kürtjéről vett) sűrű-tömött díszítőlánc formázza
a bibliai szimbólum-mélységekben is ugyancsak megmerülő vízi
járművet.
Az Életfa lóval
rajzi bravúrja és színkontrasztja, a határozottan körbefutó
bordűrrel, maga a szimbólum-összevonások invenciózus példázata.
Olyan kerek világ ez, amelyben az organikus lét szinte mindent
meghatároz. Az égitestek által leírt látszólagos körpálya,
vég és kezdet egymásba simuló tükörképe, s ez az állandóság
– maga a kör mint tökéletes forma – fogja egybe a jelképerejű
életigenlés és a száguldás – itt éppenséggel a vágyott
magyar szabadság – mítosziból evilágivá transzformált, részegységekből
összeálló egységét.
A kétségkívül
komoly szellemi terrénumról kétfelé is ágazik út: egyszer a
játékosabb irányba, amelyet a jól ismert mese, a Két bors ökröcske
kacskaringója ugyancsak jelez (a korongnak is ez a címe). Másodszor,
visszhangozván a föntebb említett szimbólumvilágok
emelkedettségét, olyan kifejtés felé, amelyben a hommage-szerű
megidézés rajzi bravúrja szinte filozofikus példatárrá tágul.
Mi másról regélne
a három festett korong, mint az életében sajnos kevés megbecsülést
kapó kitűnő grafikusművész, egyetemi tanár, a székesfehérvári
születésű, nemrég meghalt König Róbert drámai sorsáról! A
König ló König Róbert emlékére I–III. című sorozat elsősorban
avval hajt főt a kortárs művész előtt, hogy barátja kedvenc
állatát (amelyet, minthogy sajátja is volt, sokszor
meglovagolt, sőt diplomamunkáját is a lóhoz kapcsolható
megjelenítés-alakzatok kultúrtörténetéből írta) különféle
elementáris erejű mozgásformák szimbólumává avatta.
A megcsavart test,
a száguldó lendület – mint azt az ezer míves fametszetből
és a sok-sok színes grafikából ismerjük – valóban a
kultikussá váló König Róbert-i állat jellemzője. Ám ennél
is szívszorítóbb az a kötélháló feszes szálaiból
szerkesztett kaloda – a két lábon ágaskodó ló mintha hintázna!
–, amely a benne dülleszkedő mellű vigécet csaknem emberi
tartással ruházza föl. Avval, hogy a kerámia követi a
grafikusművész-barát invenciózus vonalhálóját, Miklós János
a legnagyobbat teszi: a mester emlékének áldozván élővé varázsolja
az ügetők, galoppok nélkülözhetetlen főszereplőinek megörökítőjét.
Hogy a mítoszi álomba
bódult rajzos világmindenség hányféle motívumból ácsolja
az organikus lélek kilátóját, arra a különleges – ezúttal
téglalap-formát fölvevő – Ókor I–II. a példa. A Sárkány
I–II., a Kéregminták I–II. páros korongja, de legkivált a
függőleges és vízszintes vonalegyüttesek plasztikai mélységével
hihetetlenül gazdag felületi villódzást mutató Térerő I–IV.
sorozat pedig arra, hogy érzelmi hatást absztrakt művekkel is
el lehet érni.
Szakolczay Lajos
|
