vissza a főoldalra

 2015.02.13. 

Csorja Gergely: Trianon zsidó emlékezete

A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat januári számában Trianonról olvashatunk. Pontosabban az újság körkérdést tett fel tizenegy embernek, hogy mi a véleményük Trianon emlékezetéről.

A megkérdezettek kiválasztásának szempontjait nem ismerjük. Nem tudni, hogy igazoltan zsidók emlékezhettek-e, vagy esetleg valami más szempont alapján válogattak. A szerzők többségéről köztudomású, hogy zsidó identitású, de Szerbhorváth Györgyről, Wekerle Szabolcsról vagy Szőnyi Szilárdról nem tudom, hogy zsidók-e, és ha nem, akkor miért kérettek fel.

Csak találgatok, de Szőnyi mint a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese és Wekerle mint a Magyar Nemzet publicistája talán az „ellenoldal” véleményét hivatottak artikulálni.

Bár a tematikus szám szerzői sokféle habitussal és szempontból vizsgálják a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját, egy szempont azonban minden szerzőnél megjelenik. Trianon és a holokauszt összevetése.

Ugyan van, aki kimondottan ellenzi az összevetést (Somogyi Zoltán, Köves Slomó), de aztán mégis lényegében a holokausztról kezd értekezni. A Szombatban mint a neológ zsidók első számú fórumában, Heller Ágnestől Gerő Andráson át Somogyi Zoltánig terjedő véleménysávban – tehát tulajdonképpen a zsidó értelmiség elitje – a megszólalók Trianon kapcsán a holokausztról értekeznek. Méghozzá leginkább a következő összefüggésben: Trianon ugyan valóban igazságtalan döntés volt, de micsoda mindez a zsidóság tragédiájához, a holokauszthoz képest.

Sőt! A szerzők többsége egyetért abban, hogy a Trianonra adott rossz reakció, az állami szintre emelt sovinizmus, revizionizmus és antiszemitizmus (!) vezetett a holokausztig. Somogyi az antiszemitizmus és revizionizmus összekapcsolására „bizonyítékkal” is szolgál: Akik a leghangosabban követelték az elcsatolt nemzetrészek visszaszerzését, azok követelték a leghangosabban a zsidók befolyásának csökkentését az élet minden területén.

A fenti alapállás mellett apró csúsztatások is megjelennek, minthogy tulajdonképpen a magyarság tehet Trianonról, sőt valójában az önálló modern magyar állam Trianonnak köszönhető, mivel a magyarság 1848–49-ben nem tudta „kivívni” önálló államiságát és saját államberendezkedését (Szilágyi Ákos).

Mélyen megdöbbentő, hogy a zsidó elitbe tartozó szerzők, az egyik meghatározó, deklaráltan zsidó fórum tematikus számában itt tartanak. Azaz dehogy meglepő. Heller Ágnes és Gerő András alapállása ismert. Minden és mindenki a holokausztból bújt ki. Csak a holokauszton keresztül lehet nézni a világot. Aki ezt nem ismeri el, az antiszemita. Ennek ellenére állítom: érthetetlen, hogy mit keres programszerűen a Trianont feldolgozni igyekvő írásokban a holokauszt.

Aztán eljutottam Szőnyi Szilárd írásáig és megvilágosodtam. A Szombat megtisztelő felkérése úgy szólt, hogy töprengjünk el azon, a vészkorszak emlékezete mellett megfelelő helyet kapott-e Trianon napjaink közfelfogásában.

Szőnyi és Wekerle – bocsánat a kissé durva megfogalmazásért – de ostobán sétáltak bele a kérdésbe szerelt csapdába. Ha érdemben mertek volna foglalkozni a kérdéssel, akkor azt az első mondatukban utasították volna viszsza. Mi az, hogy a vészkorszak mellett? Mi köze van a vészkorszaknak Trianonhoz? Lengyelországban, Romániában legalább ugyanúgy, de inkább jobban akarták kizárni a közéletből és a gazdaságból a zsidókat, ráadásul mindenféle német megszállás előtt. Ott vajon mivel kapcsolják össze az antiszemitizmust?

Trianonnak ily módon a vészkorszakhoz nincs semmi köze. Különösen fájó Szőnyi történelmietlen csúsztatása, ahogy ebbe az összefüggésbe, tehát Trianon és a magyar zsidók elhurcolása álságos összekötésének rendszerébe belehúzza a Tanácsköztársaság vezetőségének zsidó többségét, vagy a baloldalon a zsidók kétségtelen felülreprezentáltságát.

Ha a magyar társadalomból a fenti tények pogroméhes antiszemita reakciót váltottak volna ki, akkor a vidéki zsidókat nem 1944-ben, hanem 1921-ben hurcolták volna el. Akkor ’21-ben a kijevi eseményekhez hasonló lincselésekkel tarkított zavargások törtek volna ki.

Erről azonban szó sem volt. A magyar zsidóságot Trianon után és annak következményeként nem érték joghátrányok. Olyanok sem, melyek a szabadság hazájában, az Egyesült Államokban még a hatvanas években is sújtották a feketéket. Még a numerus clausus megfogalmazásakor is ügyeltek arra, hogy az formailag ne a zsidóság ellen, hanem általános arányosításként jelenjen meg, még akkor is, ha a bizonyos karokon 50 százalék feletti hallgatószámot produkáló zsidóságot a szabályozás nyilvánvalóan hátrányosan érintette. Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanekkor a Harvardon hasonló szabályozás volt életben, természetesen a feketéket kivéve, mert azok nem vétettek emberszámba.

A 11 jeles szerző közül egyik sem tartotta érdemesnek megemlíteni, hogy Trianon következményeként a felvidéki, a kárpátaljai vagy az erdélyi magyarság még ma is jelentős joghátrányban és megkülönböztetésben él. Szlovákiában még ma is hátrány magyarnak lenni, még ma is megfoszthatnak állampolgárságuktól embereket, akik anyanemzetükhöz – még ha szimbolikusan is – csatlakozni akarnak.

A székelyföldi autonómia még ma is irredenta kísérletnek ítéltetik a román politika – és egyes baloldali magyar értelmiségiek – által.

Az elhallgatás mellett, a szerzők igen nagyvonalúan kezelnek néhány további fontos tényt is.

Trianon zsidó emlékezete 1920 után egészen más volt, mint ma. A magyar zsidóság fájlalta, hogy az országot feldarabolták, és hogy lényegében megszűnt az a politikai, közigazgatási és kulturális egység, melyben a zsidóság soha nem látott fejlődése végbement. A román, a csehszlovák vagy a jugoszláv közeg nem teremtett a zsidók számára olyan lehetőségeket, mint a magyar tette. Sőt! Különösen a román hatóságok próbálták meg elüldözni és jogfosztottá tenni a zsidókat – is. (Nagyapámékat például a román hatóságok minden további nélkül kidobták Erdélyből, magyarságuk, birtokaik, valamint tisztázatlan vélt családi bűneik miatt.)

Az 1921 és 1939 közötti időszakban, azaz majd két évtizeden keresztül Magyarországon jobb volt zsidóként élni, mint Európa ezen felének legtöbb országában. És ahogy Jean Ancel, a romániai születésű zsidó történész munkájából kiderül, 1939 után, a német megszállásig is óriási különbség volt a magyarországi és romániai zsidó lét között: „Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban” – írja Ancel.

Fel kell tehát tennünk a kérdést: Romániában is a Trianonra adott rossz reakciók okozták a zsidók kiirtását?

Trianonnak nincs releváns különálló zsidó és magyar olvasata. Trianon a zsidóságnak és a magyarságnak egyaránt hátrányos volt. Sőt még ennél is tovább kell menjünk. Visszanézve tulajdonképpen a szlovákok, az erdélyi románok és természetesen a szászok is rosszabb helyzetbe kerültek Trianon miatt. Ha az első világháború után a Kárpát-medence politikai, közigazgatási, kulturális és infrastrukturális egysége fennmarad, akkor a 40-es évek elejére Európa egyik meghatározó gazdasági és katonai erejévé nőhette volna ki magát. A lakosság arányszámai amúgy is szükségessé tették volna a szlovákság és a románság bevonását az igazgatásba. Bár megjegyezzük, hogy éppen a nemzeti radikális és népi gondolkodók munkáiból tudjuk, hogy ekkor az igazi nagy társadalmi feszültséget elsősorban nem a nemzetiségi kérdés, sokkal inkább a földosztás, a középbirtokosi réteg lesüllyedése és a rendkívül nagyszámú nincstelen zsellér problémája jelentette. A nagyarányú és rövid idő alatt bekövetkezett zsidó megjelenés a gazdasági és kulturális életben persze szült feszültségeket, mint ahogy a jelentős német befolyás is.

Végezetül vizsgáljuk meg a 11 írás mindegyikében megjelenő toposzt. Hibáztatható-e a magyar állam, a magyar táradalom vagy a magyar elit Trianonért, majd a holokausztért?

Bár a dualista rendszerben létezett magyar közigazgatás, de önálló magyar külpolitika nem. Szilágyi állításával szemben 1848–49-ben nem az történt, hogy a magyarság nem tudta kivívni önálló államiságát és saját államberendezkedését, hanem hogy egy lényegében elnyomott állapotból harccal próbált kitörni, és miután a Habsburg birodalom önmagában nem tudta, két nagyhatalom fojtotta vérbe a magyarság kísérletét. Majd az egyik szisztematikus terrorral próbálta az önállósodás gondolatát kiirtani. Tegyük hozzá, sikertelenül. Az ellenállás eredményeként megmaradt valamiféle önállóság, de ahogy fent írtam önálló külpolitika nem.

Eközben a zsidóság terjedelmi okokból nem részletezendő körülmények között soha nem látott fejlődésen ment át.

Az első világháború alakulásában, melyben a hatalmi elmúlással küszködő európai arisztokrácia, a már meggyökeresedett és erős hatalmi igényeket megfogalmazó tőkekoncentrációk és a tömegtársadalmak új igényei egyszerre artikulálódtak, az ekkorra valódi gazdasági és részben politikai erővel is rendelkező zsidó elit szerepe feldolgozatlan. Az esetleges zsidó befolyásra vonatkozó kérdéseket antiszemitává nyilvánítás nélkül fel sem lehet tenni.

A háborús összeomlás utáni káoszból kirobbanó valóban többségében zsidók vezette kommunista kísérlet pedig óriási károkat okozott a magyarságnak és tegyük hozzá, hogy a Kárpát-medencei zsidóságnak is.

Ez a kettősség, ahogy a Michael K. Silber szerkesztésében megjelent Magyar zsidó történelem – másképpen című munkából megtudhatjuk, lényegében a zsidóság belső feszültségeinek kivetítéséből adódik. Azaz a zsidóságon belül lecsúszó tanult réteg, mely egyrészt megélhetés híján szembefordult az ortodoxiával, ugyanakkor ellenséget látott az egyre tehetősebb zsidó tőkés elitben, radikalizálódott és a kommunizmus, illetve egyéb baloldali eszmék felé fordult. Azonban indulatait az egész társadalomra kivetítette. A magyar származású Silber a Jeruzsálemi Héber Egyetem történésze, így antiszemitizmussal talán nem vádolható.

De térjünk vissza utolsó kérdésünkhöz. A magyarságot, a magyar társadalmat vagy akár a magyar elitet Trianonért felelősségre vonni egyszerűen méltánytalan. A magyarság sorsa alakításába 1849 után meglehetősen korlátozottan tudott beleszólni. Az I. világháborúban a magyar elit, és főleg a magyar társadalom csak statisztaszerepet játszott. Meghalhatott, szenvedhetett és harcolhatott. De dönteni, szinte semmiben sem dönthetett. Hibának elsősorban az róható fel, hogy a szétrobbanó monarchia romjain nem tudta magát megszervezni, és átengedte a kezdeményezést előbb Károlyiéknak, majd a kommünnek.

Azt a kérdést felvetni azonban, hogy a trianoni döntés a magyarság hibája lenne, tulajdonképpen egyenértékű azzal a tézissel, hogy a holokausztért tulajdonképpen a zsidókat kell okolni.

Más kérdés, hogy a magyar állam 1939-től nem volt képes betölteni funkcióját. Képtelennek mutatkozott arra, amire Európában egyedül a finn állam volt képes, hogy egy nagyhatalommal szemben megvédje polgárait.

Magyarország ezen az erőpróbán elbukott. Képtelen volt megvédeni zsidó és nem zsidó polgárait, képtelen volt távol tartani magát a német befolyástól, képtelen volt haderejét megerősíteni, képtelen volt távol tartani magát a halálos szövetségi rendszertől. A bukás, ellentétben a 1848–49-es állapothoz képest részben a magyar társadalom és nagyban a magyar elit hibája. Közel két évtized állt rendelkezésre. 1931-től, megfelelő politikai bátorsággal és a sokszor tehetetlenségbe és egyéni érdekekbe fulladt fegyverkezés megszervezésével jobb pozíciókat érhettünk volna el. (Csak összehasonlításul: 1990 óta már 25 év telt el, van haderőnk?)

Kifogásunk persze lehet, mert a magyar haderő növekedését éppen a későbbi szövetségesek, illetve az ún. kisantant fenyegetése gátolta. De ez a tényen mit sem változtat. A magyar állam elbukott, először a német birodalommal, majd a Szovjetunióval szemben.

Ezeknek a bukásoknak tragikus következményei lettek a magyar zsidókra, németekre, cigányokra, szerbekre, szlovákokra, románokra, horvátokra és legnagyobb számban a magyarokra nézvést.

A tragikus következmények gyakorlati kivitelezésében részt vettek magyar zsidók, németek, cigányok, szerbek, szlovákok, románok, horvátok és magyarok és a vörös hadsereg számtalan hadosztálya.

Ha bármely nép, bármely tagját sanyargatják, másodrendű állampolgárként kezelik, kirángatják a házából, elzavarják otthonából, tönkreteszik, kizsákmányolják, megverik, megalázzák, vagonokba zárják, vagy megölik azért, mert ahhoz a néphez tartozik, vagy mert éppen ott van, azért minimálisan bocsánatot kell kérni. A Kárpát-medence népei sokat szenvedtek egymástól, sok bocsánatkéréssel tartoznak egymásnak.

De legalább azokat a bűnöket ne kelljen magukra vegyék, melyeket nem ők követtek el.

A magyar zsidók kiirtására tett kísérletért a magyarságot vádolni, még ha voltak is magyarok, akik abban tevőlegesen is részt vettek, éppen olyan aránytévesztés, mintha a kommunizmus bűneiért a zsidókat tennénk felelőssé, még ha éppen Magyarországon is voltak zsidók, akik azokban tevőlegesen részt vettek.