vissza a főoldalra

 2015.02.20. 

Csurka István: Voltunk. Leszünk?

A december 5-i népszavazás eredménye után barátaim és ismerőseim közül sokan buktak, süppedtek, dőltek indítékhiányos, betegségig szomorú állapotba. Sok reménykedő magyar számára ez az éjjel – amikor egyébként az MTV Lagzi Lajcsi dáridóját közvetítette – a magyar megalázódás csúcsát és a magyar történelem bezáródását jelentette. Magam pedig, ezt a tavaly még Magyar szemmel címen közreadott heti elemzésemet az utolsó három 2004-es számban a magyar szót feketével bekeretezve adtam közre. Most új címen és némileg megújítva kezdem el az új esztendőt. Ki nem kerülöm, de kevesebbet fogok foglalkozni a közvetlen pártpolitikával és többet a kulturális és társadalmi kérdések taglalásával. Tulajdonképpen azt akarom megfejteni, kinyomozni, megokolni, hogy milyen is az az általános állapot, amelybe a társadalom belesüllyedt, hogy milyen is az a tömegtársadalom, amelyben ez a népszavazási eredmény egyáltalán lehetségessé vált. És természetesen szembenézek, akármennyire keserves és hidegrázós is sokunk számára, a magyarság nemzetként való kimúlásának gondolatával, illetve tényével is, természetesen azt is vizsgálva, tapogatva, kérdezve, hogy lehetséges-e visszaút, van-e még halvány esélye a megmaradásnak. S ha van, mit kell tenni érte.

Magyarország most egy lehetőségek nélküli ország. Ezt, akármennyire meglepő is az állítás: a petárdahelyzet bizonyítja. A petárdázás és a házi tűzijáték elterjedése a magára maradt, beszűkült életű ember egyik kitörési eszköze. Szegényé és viszonylag jobb módúé egyaránt. Elsütök egy rudacskát egy téren, fellövök villám udvarán, tömblakásom erkélyén egy csomó petárdát, és ennek szikrázásával, durrogásával hívom fel magamra a figyelmet. Legalábbis azt hiszem, hogy felhívom. Kielégülök, amíg a lövedékem fent hányja a szikrát az égen. Az én petárdám. Végtelen magányom töltete kisül a szmogos légben, s talán magam is felrepülök a konformista égre és szikrázom. Mintha sziporkáznék. Kitűnök, miközben idelent nemcsak munkám nincs, szerepem végképpen semmi. Itt állok fiatalon az élet kapujában, amely be van zárva előttem, vagy kábszerrel tompítom az agyam, vagy szikrázom, amikor lehet.

Az út, ami ide vezetett, hosszú volt. Régen csak dudáltak papírtülkökből. Már a hetvenes években megírtam a Magyar Nemzet tárcarovatában az aluljárók szilvesztereit, a Körúton vonuló elszabadult jókedvet, amely már akkor is egy kicsit erőszakolt indulatkitörés volt. Petárda akkor még kevés durrant el, hiszen robbanószerkezetnek számított. Tiltották. Csak a dudálást tűrték. Szinte észre sem vettük, és az addig mégiscsak zárt, családi körben vagy vendéglők, mulatóhelyek asztalainál és a színházakban zajló óévbúcsúztató mulatások kikerültek az utcára. Vonul a nép az utcákon, összegyűlik a tereken, ki-ki egy-egy üveget himbál a kezében, hot dogot majszol vagy hamburgert, ráiszik, mindenki a barátja, mindenki vigyorog, örül, vagy úgy tesz, mintha örülne valaminek, mert ez most kötelező, hiszen a konformizmus alaptörvénye, hogyha mindenki örül, akkor nekem is örülnöm kell, ha nem mindjárt őrülnöm. Ugyanakkor mindenki túl akar tenni a másikon, de csak egy kicsit. A sikeres szilveszter kötelező. Az öröm jog. Csak a pénz fogy. A pia maga a szabadság. Szabadok vagyunk és nemzetköziek. Sikeres utcaszilveszter kiárasztásában és felmutatásában, árad, dagad és meg-megcsappan a tömeg, néha dílerek állítják meg a mulatót, kábítószert kínálnak, be kell menni egy kapualjba, amely tele van hányva. Extasy kell, mert otthon sincs már. Nicsak, a partnernőt meg elkötötték? Másik nő kéne, másik vézna, vagy más. Ez a tömegtársadalom szilvesztere és a hatalom nagy üzlete.

Persze sok embernek nincs rendes otthona. Vagy, ha van is, ott már nem jó, mert ott nem történik semmi, és el kell viselni a másikat, esetleg a szülőt, a nyomorgót, akinek még annyija sincs, hogy berúgjon.

A nagyvárosok népét különben is évek óta arra idomítják, hogy kiáradásait parádékon, a sugárutakon és a tereken élje ki. A nagy utcai bacchanáliákról szóló jelentésekben beszámolnak arról is, hogy a nagylelkű fővárosi vezetés hány tonna szemetet szedett össze másnap, s hogy ennek mennyi a „költségkihatása”. (Bocsánat, az ilyen hülye szavakat mindig idézőjelbe teszem.) A lelkekben összegyűlt szemétről természetesen nincs közlemény. A tömeg leverten megy haza a parádékról, vagy részegen és másnap szembejön vele a kilátástalan élet, a lehetőségek nélküli élet, és nincs más adva számára, mint hogy felkészüljön a következő utcai parádéra, amikor megmutathatja testét, a durvaságát, az egyetlen ikes igéből álló nyelvét, fellőheti petárdáját és bejárhatja azokat az útvonalakat, amelyeket a másik is bejár.

A konformizmus és a konformizmusból való kitörés vágyának megütközései és összecsapásai ezek a tömegünnepek, s ilyen volt ez a mostani szilveszter is, amelynek központi ünnepségét Budapesten a Vörösmarty téren tartották. Legalábbis a tévék onnan közvetítettek, márpedig ahonnan a tévék közvetítenek, ott van a középpont. Ez nem vitás.

A tévék másik fő helyszíne önmaguk, a saját belviláguk és a saját unalomig ismert sztárjaik voltak. (Ezen sztárok esetében belvilágról jobb, ha nem beszélünk…) Ez is korjelenség, ez is betegségtünet. A tévé kiszalad az utcára és megmutatja néhány kockában a nagybetűs valóságot, a mulató, petárdázó tömeget, aztán visszalép a stúdióba és elkezdi mértéktelenül és ízléstelenül sztárolni azokat, akiket egyébként egész évben sztárolt, s akikről már mindent tudunk, unásig. A szórakoztatásnak és a humornak, a kabarénak ma már csak egyetlen eszköze van a tévékben: a paródia. Ez kétségtelenül lehet nevettető, de humoros ritkán, ez a komikum legalacsonyabb foka. Hatása abban áll, hogy valaki megtanulja utánozni a másikat, annak hangját, taglejtését, modorát. Ezt lehet természetesen magas fokon, majdnem művészi fokon művelni, de igazán jó ez csak akkor lesz, ha a szellemét is utánozzák, illetve kifigurázzák a parodizáltnak. Ez mostanság elmarad. Csak az orrhangot vagy a raccsolást – ezt mindig visszafogottan, nehogy antiszemitának tűnjék fel a parodizáló – utánozzák. Már csak a külső jegyek számítanak, és a siker a tökéletes másolat. Legfeljebb egy-két jobboldali vagy jobboldalinak számító politikus kapott régebben érdemi, szellemi parodizálást. Ma már ez sem divat, túlságosan sűrűn van kormányváltás.

Az azonban, amit a két tévé – RTL Klub, MTV – sztárjai most műveltek, mindent alulmúlt. Órákon keresztül ugyanaz a csapat csak egymással és csak önmagával foglalkozott. Pontosan ki volt dekázva, hogy kinek mennyi „kigúny-idő” jár. Nagy sztár sokkal többet kapott és ő maga élvezte legjobban. Nyilván mérte az időt. A kisebb „kigúny-művészek” megcsinálták a nagyobbakét, ezzel egyengetve karrierjüket. Az adott egy-egy parodizátornak – aki év közben politikai paródiát vagy kérdezz-felelek műsorvezetést csinál – rangot, hogy felfedezhette olyan tulajdonságait, amelyeket még nem ismert. Az egészből természetesen az derült ki, hogy mindannyian a fennálló rendszer hívei. Összességükben. Az élet a leghalványabb mértékben sem szüremlett be ebbe a két stúdióba.

Az MTV még kora este bemutatta archív felvételről Hofi Géza nagyszerű előadását, amely l980-ban készült. Az ellentét óriási volt. Hofi kitűnően, majdnem zseniálisan egy gugyerákos bolondot, az elmegyógy – mikor privatizálják? – egy lakóját játszotta, aki ott bent présgépen ágytálakat gyárt. A szám végére a szín megtelik fehér ágytálakkal, amelyekkel Hofi minden elképzelhető trükköt végrehajt, fejére teszi, belebeszél, tükörnek használja, és a végén elmondja a millió petárdánál nagyobb durranású poént, hogy értékesítési gondjainak – l980! – enyhítése céljából szocialista szerződést köt egyik nagyvállalatunkkal, amely szerint ő gyártja továbbra is az ágytálat, a nagyvállalat pedig a belevalót. Vagyis, Hofi, miközben a kis színház közönsége helyett nem a tapsgép nevetett, hanem az ember maga, a legégetőbb, a legfontosabb, a legdrámaibb korkérdésekről, politikáról, társadalomról, szegénységről és gazdagságról beszélt: az életről. Nem paródia volt, hanem komédia, helyt-hely komédia del arte. Ma pedig a sztárokat láttuk, a magánéletüket és a végtelenül nagy tehetségüket és ami a legborzalmasabb: önelégültségüket. Önelégült férfiak és nők ültek egymás mellett, ugratták egymást úgy, hogy az ugratott az ugratástól azért még népszerűbb lett, hiszen bizonyos ugratás, kifigurázás rangot jelent. Az a rang, ha valakit kifiguráznak, de ez ma már csak a rendszer híve lehet.

S ugyanakkor mi történt az idén kint az életben? Nem volt egy fölöttébb gyanús kormányváltás, nem léptünk be az unióba, nem kerül ez a belépés egy kicsit sokba nekünk? Nem történt semmi? Nem voltak és nincsenek hülyék kormányon? Nem volt egyetlen nagy lelepleződés sem, amiről kabarészámot lehetett volna csinálni? Csak a paródia? S végül csak a sztárok egymást parodizálása, amit hivatalból is, pénzért is el kell viselniök, s ami egyébként növeli a sztárságukat?

Ez a hülyítés magasiskolája. A tömegember kint hullámzik a tereken, aki pedig beszorul a saját képernyője elé, az egyrészt a tömegembert látja, másrészt a tömegember sztárjait, akik minden tekintetben fölötte állnak és már nem is tudják, hogy mennyire okosak. Az élet császárai. Senki más nem számít. A nép már régen nem, minthogy nincs is, a tömeg pedig csak másnap jön rá, amikor kijózanodott, hogy ő sem számít, annak ellenére sem, hogy ő tartja el a sztárokat.

Ez a világ akkor a legrondább, amikor nevet. Mert nem nevet, hanem vigyorog, ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy a paródiavilágnak a politika a megrendelője, anélkül természetesen, hogy tételes megrendeléseket adna fel. Nem, a globális politika egyszerűen csak a valóság kérdéseinek teljes kiszűrését várja el a tévéktől. Beszéljenek a köz ügyeiről a tájékoztató műsorok, azoknak a megszerkesztése, megszervezése, hazugsággyáraik felépítése már régen megtörtént, az is olajozottan megy. Művészi eszközökkel azonban ne fejeződjék ki a kor a tömeg számára. Ne legyen egy művész, aki kimondja, hogy én gyártom az ágytálat, a nagyüzem, azaz a politika, a kormány, a kétpártrendszer pedig a belevalót. Ehelyett a belevalót az úgynevezett művészek úton-útfélen megnevezik, természetesen csak úgy, hogy maga ez a durva szó, a megnevezés legyen a humorforrás. De hát nem az. Hofi Géza l980-ban nem mondta ki. Eszébe sem jutott. Volt humora.

A romlás tehát, amely a december 5-i magyar tragédiához vezetett, sokkal mélyebben van, mint a politika és a kétpártrendszer. A romlás az egész kultúrát áthatja, a paródiatúltengéstől az utcai parádézásig és vissza. A megmaradás útja ebből következően kulturális. Új magyar kultúrát kell teremteni. Írni kell és olvasni, tanulni, szépen beszélni és tisztán énekelni. Jóízűen nevetni és mosolyogni. Igen, a magyar megmaradáshoz mosoly kell, tiszta.

2005