vissza a főoldalra

 2015.02.20. 

Csorja Gergely: Hatalom – cél vagy eszköz?

Az ember alkotta közösségek egyik legnagyobb kérdése a hatalom mibenléte. Ezt a kérdést a tudomány átsöpörte a szociológia, a politológia és a kulturális antropológia határvidékeire, de érdemi kutatásokról alig hallani.

A hatalom fogalma leginkább, mint politikai hatalom, vagy mint a hatalmi ágak megjelenése artikulálódik a közbeszédben, bár gyakorta hivatkozunk a gazdasági vagy tájékoztatási hatalomra is. (Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, ezek nagyon szorosan összefüggnek.) A kutatások inkább a hatalmi viszonyok lelki folyamatait vizsgálják, illetve a különböző függési viszonyok megjelenésének szociálpszichológiai aspektusait elemzik, esetleg az alkotmányjog elméleti modelljeit mutatják be.

A politikai hatalom vizsgálata azért is ingoványos terület, mert tisztán politikai hatalomról nem beszélhetünk. A képviseleti demokráciákban a politikai hatalom birtokosai formailag az alkotmányokban meghatározottak, és azonosíthatóak (a politikai pártok, a törvényhozás többsége, a kormány, az elnök és a többi), de a valóság ennél sokkal összetettebb.

A gazdaság nagy szereplői, a tömegtájékoztatás, sőt az igazságszolgáltatás, a bürokratikus apparátus, a szakértelmiség, a pénzügyi rendszer üzemeltetői és sok más terület bonyolult kölcsönhatása eredményezi egy-egy politikai erő felemelkedését vagy lesüllyedését.

Mégis: felvetődik a kérdés, hogy milyen céllal kerül a hatalomba egy-egy erő, egyáltalán a hatalom megragadásán túl létezhetnek-e reális célok, van-e valós mozgástere a hatalomban lévőnek, azaz végeredményben valódi hatalom-e a képviseleti demokráciában a politikai hatalom?

A kérdésre nyilán nem ez a cikk ad kielégítő választ, de azért néhány mai szemponton érdemes átrágni magunkat.

Ahhoz, hogy a választásokon egy szervezet a szavazatok többségét megszerezhesse, bizonyos alapvető feltételeknek meg kell feleljen. Az első feltétel, hogy rendelkezzen országos hálózattal. Az országos hálózat nem azt jelenti, hogy lelkes emberek álljanak rendelkezésére az adott ország településein, hanem hogy a bürokratikus szervezetépítés szabályai szerint, a bürokratikus szervezetek követelményeinek megfelelő apparátust állítson fel.

Ehhez a pártépítésben jártas bürokratákra, az ügyiratok, listák, dokumentumok kezelésére képes szakszemélyzetre, továbbá alá- és fölérendeltségi rendszerben működő struktúrára van szükség. Irodák, informatikai rendszer, járművek kellenek.

A fenti rendszer finanszírozása jelentős anyagi terhet jelent.

Ennek előteremtésére a különböző választási rendszerek különböző forrásokat tesznek elérhetővé. Az Egyesült Államokban adományok, támogatások, míg Európában többnyire az állam által garantált összegek állnak rendelkezésre. Emellett természetesen rendkívüli jelentősége van annak, hogy a gazdasági elit ki mellett áll.

E tekintetben különböző történelmileg kialakult modellel találkozhatunk. Vannak társadalmak – az Egyesült Államok tipikusan ilyen – ahol a tőke rendkívül erős befolyással bír a politikai döntésekre és vannak olyan társadalmak, mondjuk Kína, ahol a politika bír rendkívüli befolyással a tőkére. De akárhogy is, még a tőke uralmát tagadó kommunista rendszerekben is létezett bizonyos kölcsönhatás a tőkehatalom és a politikai hatalom között.

Bár elméletben a politikai hatalom hivatott a közügyek intézésére, továbbá az egyén veleszületett jogainak egy részét éppen a politikai hatalmon keresztül, tehát áttételesen és közösségi szinten gyakorolhatja, egyre inkább az látszik, hogy a tisztán politikai hatalom illúzió. Még a diktatúrákban is létezik valamiféle hatalommegosztás, még ha rendkívül csekély is.

Ha az Egyesült Államokra, a világ elsőszámú katonai, még elsőszámú gazdasági és feltehetőleg elsőszámú politikai hatalmára nézünk, akkor a hatalommegosztás előbb említett sajátos, a rögzített normákkal részben, a konszenzuális erkölcsi normákkal pedig lényegében teljesen ellentétes hatalommegosztási mód megdöbbentő következményekkel jár.

Még mielőtt e következményeket kibontjuk, meg kell magyarázzuk, hogy miért hatalommegosztásról beszélünk. Létezik a hatalommegosztás ma már klasszikusnak mondott montesquieu-i elve, mely az alkotmányjog történeti elvei között impozánsan fest, de valójában sohasem valósult meg. A hatalommegosztás alkotmányjogi fogalma azóta könyvtárnyi irodalommal gazdagodott, de itt most nem a kifejezés jogi, hanem tényszerű, mondhatnánk, szociológiai valóságát vizsgáljuk.

Az amerikai társadalom rendkívül összetett és végletesen bonyolult rendszerekben működik.

Az egyik ilyen sajátos rendszer az amerikai védelmi erők, tehát a haderőt alkotó számtalan szervezet működése. A haderőben szolgáló katonák egy sajátos – hogy most az éppen közszájon forgó kifejezéssel éljünk – életpályamodellt kapnak. Miután beléptek a hadseregbe vagy valamelyik katonai iskolába, arra ösztönzik őket, hogy folyamatosan lépjenek előre, majd amikor elérték katonai karrierjük csúcsát, ahonnét már képességeik, koruk vagy képzettségük miatt nincs tovább, akkor hagyják el a haderőt. Ha ez a karrier sikeresnek mondható – és ehhez nem kell a tábornoki rangot elérni –, akkor számtalan, korábbi katonák által uralt óriásvállalatnál helyezkedhetnek el, méghozzá magas beosztásban.

Ezek a magánvállalatok megbízásaikat többnyire az államtól kapják, ráadásul komoly befolyással bírnak bizonyos politikai körökre. Emiatt létezik egy meglehetősen befolyásos közösség, mely egyrészt elkötelezett a haderő felé, másrészt gazdasági hatalommal bír, harmadrészt kapcsolatrendszerén keresztül jelentős befolyása van a politikában.

A másik sajátos rendszer a rendkívül nagyra nyílt és végletesen aszimmetrikus társadalmi ollóból adódik. A társadalom felső egy százaléka nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint az alsó 90 százalék. Ebből és a már említett pártfinanszírozási rendszerből adódik, hogy a felső 1, kiterjesztve a társadalom felső 5 százaléka lényegesen nagyobb politikai befolyással, ha úgy tetszik, részhatalommal rendelkezik, mint az alsó 90.

A harmadik érdekes jelenség a soknemzetiségű társadalom nemzetiségi alapon szervezett érdekérvényesítő csoportjai, melyek közül kiemelkedik az AIPAC, az Izrael érdekeit szem előtt tartó zsidó lobbicsoport. Ezt a szervezetet tartják a második legbefolyásosabb lobbierőnek, az NRA, a fegyvertartók érdekképviseleti szervezete után. (Az már csak külön érdekesség, hogy az NRA-ben jelentős szerepet vállalnak a fegyveres erők veterán tagjai.)

Negyedjére meg kell említsük a tömegtájékoztatást, mely valódi hatalmi ágként működik, melyet lényegében megint csak a felső 1-5 százalék ural.

Ezt a hatalmi rendszert árnyalja a politikai osztály, azaz a pártokban karriert építő különböző szintű politikusok és bürokraták, akik a már említett hatalomrészes csoportok mellett, azért a szavazatokra is rá vannak utalva, mely szavazatok megszerzése az egyéni munka és pártstruktúra működésének minősége mellett, a hitelesség látszatától és az említett hatalmi tényezőktől, különösen a tömegtájékoztatástól nagyban függ.

Azaz összességében az látszik, hogy az amerikai politikára, ideértve a külpolitikát az említett csoportok jelentős befolyással bírnak. Részesei a politikai hatalomnak.

Amikor azt látjuk, hogy az amerikai külpolitika teljesen értelmetlen háborúkat és konfliktusokat provokál vagy éppen indít, akkor felvetődik az eredeti kérdés: milyen céllal teszi ezeket? Mert látszólag eredménytelenek, sőt pusztítást és Amerika-ellenes rezsimek feléledését, rablóhordák hatalomra jutását eredményezik.

Az amerikai külügy tevékenységét, a hírszerző közösség mibenlétét az elmúlt hónapokban többször bemutattuk, ugyanígy bemutattuk az önjáró amerikai bürokrácia mozdíthatatlanságát. Mindezek nyilván okai a nehezen értelmezhető, sőt kudarcos amerikai külpolitikának.

A kérdés azonban most az, hogy a politikai hatalom részesei, tehát a fent leírt négy csoport miért dolgozik azon, miért költ óriási összegeket arra, hogy része legyen ennek a hatalomnak?

Irak szétverése, Szíria polgárháborúba taszítása, az arab tavasz után bekövetkező káosz, az Iszlám Állam megjelenése, Ukrajna háborús zónává változtatása, az amerikai belpolitikai döntések elodázása, az egészségügyi rendszertől a pénzügyi rendszeren át a gigantikus költségvetési hiányon keresztül a közszolgáltatások minőségének drasztikus romlásáig mind olyan kérdések, melyekkel a politikai hatalom nem tud, és úgy tűnik nem is akar mit kezdeni.

A dolog odáig jutott, hogy egy kizárólag pusztításra szakosodott harcosokból összeálló csoport a legalávalóbb kegyetlenségek sokaságát követi el, lefejez és élve eléget embereket, komplett népeket irt ki, és az amerikai politika egyszerűen nem akar és nem is tud mit kezdeni velük, holott éppen az amerikai hadsereg iraki inváziója tette lehetővé, hogy ezek a gyilkolásból Youtube-eseményt csináló elmebetegek szabadon pusztítsanak.

Ezekből a tényekből az látszik, hogy a politikai hatalom önmagában cél. Ezek a csoportok egyszerűen csak hatalomra akarnak kerülni, és nem tudják vagy nem is akarják hatalmukat valamiféle értelmes cél érdekében felhasználni. Nézzük Colleen Bell nagykövet asszonyt. Kifizet több millió dollárt azért, hogy nagykövet legyen Magyarországon, majd megérkezik, és kideríthetetlen, hogy mi a célja nagykövetségének. Feltehetőleg semmi. Azért akart nagykövet lenni, hogy nagykövet legyen. Pont.

Ha már Magyarországon járunk, nézzünk körbe itt is. Az Orbán-kormány és az előző kormányok közötti jelentős különbség az, hogy Orbántól hihetőnek tűnik, amikor a hatalmat eszközként és nem célként kezeli. Hogy hihetőnek tűnik, amikor a kormányzás elmozdul a szuverén akaratnyilvánítás felé, és nem hagyja, hogy a tőke vagy más hatalom irányítsa a politikát. Hanem éppen fordítva, a politikának kell meghatároznia a tőke mozgásterét.

A politikai hatalom – ahogy azt már korábban megállapítottuk – persze semmilyen rendszerben sem képes csak magában gyakorolni a hatalmat. De mégis, ha a fenti okfejtésből logikus, bár úgy tűnik általánosan nem elfogadott következtetést vonhatunk le, akkor az az alábbi:

A politikai hatalom akkor jár el helyesen, ha önmagát nem célnak, hanem eszköznek tekinti. A politikai hatalom akkor érdemes támogatásra, ha van célja és erről a célról legalább elhihetjük, hogy értelmes, mindannyiunk érdekét szolgáló cél.

Ha nem is eget rengető jelentőségű, de egyet megígérek olvasóimnak. Csak ilyen hatalom erőfeszítéseit támogatjuk.