Függetlenség

2015.02.27.

Megerősödött a református Tiszántúl

Szabó András: „Téged Isten dicsérünk” – Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelme

Ki volt Bocskai István? Hogyan lett a lázadó bihari uraságból Erdély első fejedelme, s általa az Erdélyi Fejedelemség a magyar államiság és a magyar protestantizmus védőbástyája? Ennek bemutatására vállalkozott Dr. Szabó András professzor, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, akinek, saját bevallása szerint, s ahogyan a kötet rövidsége is mutatja, nem az volt a szándéka, hogy a korábban megírt nagymonográfiákat felülmúlja. E gazdag és szép fotóanyaggal kiegészített kötetben inkább arra vállalkozott, hogy a nagy fejedelem életútját népszerűsítő, ismeretterjesztő formában összefoglalva, egy olyan ember példáját állítsa az olvasók elé, aki politikai, művelődés- és egyháztörténeti szempontból egyaránt meghatározó személyisége volt történelmünknek.

A szerző a mohácsi katasztrófa utáni hazai társadalomról szó fejezetében leírja, hogy Magyarország egyházi életében a reformáció hozott gyökeres változásokat. Szórványosan már 1526 előtti is terjedt, de a nagyobb tömegeket csak az 1540-es években érte el. A protestantizmus térhódításával egy időben a középkori egyház válságba került, elfogyott az alsópapság, kiürültek és elpusztultak a kolostorok, egyedül a papi hierarchia legfelsőbb része maradt meg többé-kevésbé. Miután a mezővárosi polgárság többsége a reformáció mellé állt, az 1550-es évekre a nemesség és a főnemesség túlnyomó része is csatlakozott az egyházat megújítani szándékozókhoz. Megindult a felekezetek képződése is: először Kelet-Magyarországon és Erdélyben vált szét egymástól a két protestáns felekezet, a Luthert követő evangélikusok és a svájci teológusok nyomdokaiban járó reformátusok, majd mindez lejátszódott a török hódoltságban, illetve a XVI. század végén az ország nyugati felében is. Olasz értelmiségiek hozták be Erdélybe 1565-ben a Szentháromságot tagadó hitet, amely rövidesen erős és elismert egyházzá vált, s a török hódoltságban, Pécs környékén is megvetette a lábát. Hazai egyetem híján a protestáns felekezetek kialakították a maguk sajátos iskoláit, a kollégiumokat, amelyek a gimnázium és a főiskola tulajdonságait egyesítették. Az evangélikusoknál ekkor Brassó és Bártfa emelkedett ki a tanintézmények sorából, a reformátusoknál Sárospatak, Debrecen, Pápa és a hódoltsági Tolna, míg az unitáriusok – a Szentháromság-tagadók – Kolozsvárott képezték értelmiségük zömét. A reformáció megjelenése serkentő hatással volt a magyar nyelvű irodaalomra, amely már a középkor végén kezdett kialakulni. Az iskoláikban latinul tanuló protestáns lelkészek a néphez anyanyelven szóltak, s célul tűzék ki a Biblia anyanyelvre való lefordítását.

Egy személy identitását nagyban meghatározza a család, különösen így volt ez a magyar nemeseknél, akik pontosan számon tartották leszármazásukat és rokonságukat. A köznemességhez tartozó, tehát nem túl gazdag bocskói Bocskaiak (nevüket egyaránt írták „y”-nal és „i”-vel) eredetileg Északkelet-Magyarországon, Zemplén megyében voltak birtokosok. A család egy közkeletű monda szerint Simon Miczbántól származik, akinek hét ikerfia született. A leszármazottak őrizték a történetet, s sírfeliratokon, temetési prédikációkban is elmondták. Valójában a legendának annyi a valóságmagva, hogy 1280 körül tényleg élt egy bizonyos Simon comes, akinek hat fia született. A hat fiú egy-egy nemesi család őse lett: innen származnak a Csapyak, Szerdahelyiek, a gálszécsi Széchyek, a sóvári Soósok, a bocskói Bocskaiak és a Szürtheyek. Bocskai Simon (István nagyapja) szerezte meg házasság révén a Bihar megyei Kismarját, és alapította meg a család kismarjai ágát. Az ő fia volt Bocskai György, akinek igen nehéz körülmények között kellett helytállnia, hiszen birtokai a két király közötti határzónába estek. Az övé volt Bihar vármegyében az egész Kismarja község, és részbirtokai voltak a Diószeg melletti Kerekegyházán, Okányban, Balkányban, a Biharfélegyháza melletti Gyapolyon és Hencidán, de voltak Északkelet-Magyarországon, s később Erdélyben is földjei és jobbágyai. Kismarja a Szűz Mária tiszteletére szentelt Árpád-kori templomától kapta a nevét. Nagy pusztítást okoztak a környéken az 1658–1659-es tatár-török hadjáratok. Maga Bocskai István első, 1595-ös végrendeletében beszél részletesen a település templomáról: „Mivelhogy Kismarjáról iratom magamat, temetségömnek is helyét az én Istenemtől ott kívánom szüleim mellett.” Még többet árul el a következő mondat: „Feleségömnek és az én atyámfiainak, az kikre az én jovaim maradnak, átok alatt hagyom nekik, hogy azt az kis szentegyházacskát igen szépen megcsináltassák, és mikoron az én testemet az koporsóban beteszik, annak az rakott sírnek, kit én szüleimnek és magamnak temetségére csináltattam, minek előtte az ajtaját berakják, földdel megtöltsék…” Ha a felesége ide akar temetkezni, megteheti, de „egyebektől békesség adassék az sírnak.” A forrás világosan megmondja, hogy a kriptát maga Bocskai István építtette szülei és maga számára (minden bizonnyal az 1570-es évek végén), s a feleségén kívül senki más nem temetkezhet bele. Az utódokra csupán a lépcső földdel való betömését, s a templom padlójának kikövezését hagyta. Az építészeti stílus ez esetben nem mond ellent a végrendeletnek, hiszen a központoktól távol nagyon is elképzelhető egy konzervatívabb ízlésvilágú építkezés. A templomban talált, gyermekektől származó csontok arra utalhatnak, hogy kis korukban elhunyt testvérei is valahol itt nyugodtak, de ugyanitt lehetett a nagyszülők, Bocskai Simon és felesége, valamint a Marjai ősök végső nyughelye is. Csak mellékesen utalunk rá, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület törvényei, az ún. „articuli maiores” tiltották a templomokba való temetkezést. Bocskai György valamikor az 1540-es évek második felében vehette feleségül lekcsei Sulyok Krisztinát, István édesanyját. A lekcsei Sulyokok eredetileg Dél-Magyarországon voltak birtokosok: Bács-Bodrog és Somogy vármegyékben, s a nagyhatalmú enyingi Török család famíliájába tartoztak, annyira, hogy Krisztina nagyapja, Sulyok István, enyingi Török Bálint veje lett, miután feleségül vette Török Krisztinát. Az ő fiuk, Sulyok Balázs fiatal korában az ország déli védelmében vállalt szerepet, többek között őt vádolták Nándorfehérvár 1521-es elvesztése miatt is. Sulyok Balázs a Balaton-felvidéki Tátika várát birtokló gersei Pethő családból nősült, feleségétől, Erzsébettől három lánya maradt: Anna, Krisztina és Sára. A török hódítás elől először a Balaton déli partján fekvő Egyházasszentgyörgyre (a mai Balatonszentgyörgy területén) költöztek, majd 1544-ben innen is tovább menekültek, s a falut zálogba adták a rokonságnak. Végül Északkelet-Magyarországon, Szatmár vármegyében találtak új otthonra. A három lány jó házasságot kötött: Anna először Muthnoky Mihály, majd annak halála után 1553 tavaszán gyarmati Balassi János felesége lett: az ő fiuk volt Balassi Bálint. Krisztina kismarjai Bocskai Györgyhöz ment feleségül, míg Sára 1550-ben ruszkai Dobó Istvánnak nyújtotta a kezét. Az eredetileg Szapolyai-párti Sulyok Balázs Török Bálint 1541-es török fogsága után átállt Habsburg Ferdinánd hívei közé, s ezt az irányzatot erősítette lányainak házasságkötése is. Sógornőin keresztül Bocskai György szintén a Habsburg-párt elkötelezett hívévé vált, s amikor Dobó István erdélyi vajda lett, ő is vele ment. Izabella királyné 1556-os visszatérésekor a Szapolyai-párt emberei családostul fogságba vetették. Szabadulása után Bocskai György feltehetően a birtokaira húzódott, s nem Bécsben vállalt állást, mint azt a korábbi szerzők hitték. Fazekas István publikációja a Lymbusban tisztázta, hogy egy távoli, Horvátországba szakadt rokona, razinai (vagy razinakeresztúri) Bocskai György volt az, aki ebben az időszakban, 1575-ös haláláig királyi titkárként tevékenykedett. A család ráadásul előszeretettel használt bizonyos keresztneveket, ezért ennek a Györgynek is volt egy István nevű fia. Kismarjai Bocskai György életében az újabb változás 1566 körül következett be, s ennek két oka volt. Egyrészt számításba kell vennünk a magyar nemesség e korszakbeli általános elégedetlenségét Miksa uralmával szemben. A második ok Bocskai Györgyöt közelebbről érintette: Gyula várának elestével ugyanis bihari törzsbirtokai közeléből eltűnt a Habsburg-hatalom. A logikus lépést a következő esztendőben tette meg, s 1567-ben átállt János Zsigmond oldalára, s a választott magyar király tanácsosa lett. Bocskai György 1570-ben bekövetkezett halála teljesen új helyzetet teremtett. János Zsigmond, majd az új erdélyi fejedelem, somlyai Báthory István is pártfogásába vette az elárvult rokon családot, az utóbbi 1571. október 25-én levelet írt az érdekükben Johann Trautson főudvarmesternek Bécsbe. Ennek nyomán egyezség jött létre Miksa császár és köztük, s visszakapták zempléni birtokaik többségét. Talán ennek az egyezségnek köszönhető, hogy a tizennégy esztendős Bocskai István a bécsi udvarba került. Az időpontban némileg bizonytalanok vagyunk, ugyanis az említett Báthory levél arról beszél, hogy Sulyok Krisztina egyik fia már az uralkodó udvarában szolgál. . Bocskai István 1583 végén nősült meg, menyasszonya egy dúsgazdag fiatal özvegy volt, név szerint Hagymásy Margit. E házasság révén jutott hozzá Bocskai Nagykereki várához és a hozzá tartozó falvakhoz. A Bocskai-testvérek között erős családi összetartás volt, István az első, 1595-ös végrendeletében így fordul még életben lévő három lánytestvéréhez (Judit, Krisztina, Ilona): „Intlek is szerelmes hugaim szeretöttel bennetöket, hogy megemlékezzetök az mi megholt boldog emlékezető szerelmes anyánknak intísiről, hogy az atyafiúi szeretöt köztetök megmaradjon, úgy leszen Istennek áldása rajtatok, hogyha az Istent szemetök előtt hordozzátok, és az atyafiúi szeretöt megmarad köztetök.”

S mi vezetett a Bocskai-felkeléshez? Szigetvár eleste után negyedszázados béke következett. Ezt a helyi végvári csatározásokból kinőtt „hosszú háború” törte meg, amelyet tizenöt éves háborúként is emlegetnek. 1593-ban végül a török üzent hadat. A török kiűzése érdekében összefogott a Habsburg-udvar, a magyar nemesség és az Erdélyi Fejedelemség. A pápa és a német fejedelmek is támogatták a törökellenes háborút. Növelte a bizakodást az erdélyi had fényes győzelme az oszmánok felett. 1596-ban azonban a törökök elfoglalták Egert, és győztek a döntő jelentőségű mezőkeresztesi csatában. Bár itt kezdetben a keresztény sereg állt győzelemre, a fegyelmezetlen katonák túl korán kezdtek a török tábor fosztogatásához, s így a szultáni had megfordította a csata sorsát. A hosszú háború rengeteg emberéletet, pénzt, hadianyagot emésztett fel. Váltakozó szerencsével folytak a harcok, jelentős változást csak Kanizsa török kézre kerülése jelentett. A hatalmas létszámú csapatok mozgása sok szenvedést okozott. A császáriak éppúgy raboltak és fosztogattak, mint a törökök. Feldúlták Erdélyt is, amely kilépett a szövetségből. Az elhúzódó háború pusztításai, a zsoldosok visszaélései a Királyi Magyarország számára is problémát jelentettek. Fokozta a feszültséget, hogy a Habsburg-udvar koholt vádak alapján felségsértési pereket indított magyar főurak ellen. Ezek célja a kiürült kincstár feltöltése volt, hiszen a „bűnösöket” halálra és vagyonelkobzásra ítélték. A jogsértő perek mellett felháborodást váltott ki a rendi kiváltságok sorozatos megsértése is. Az országnak például évekig nem volt nádora. Vallási ellentét is kialakult a katolikus Habsburgok és a túlnyomórészt protestáns magyar nemesek között. Bocskai István kelet-magyarországi főúr volt. Korábban tevékenyen részt vállalt abban, hogy az Erdélyi Fejedelemség csatlakozott a törökellenes szövetséghez. Most felismerte, hogy az országot a pusztulás fenyegeti, s ezért a legfontosabb a béke megteremtése. Mivel ezt nem remélhette a Habsburg uralkodótól, az oszmán hatalommal vette fel a kapcsolatot. Bocskai korábban szolgálatába fogadta a fizetetlen fegyveres hajdúkat. Így amikor a Habsburg-udvar le akarta tartóztatni felségsértés vádjával, szembeszállt a császári csapatokkal. Miután az első ütközetekben győzelmet aratott, csatlakoztak Bocskaihoz a felső-magyarországi nemesek és városok is. Kitört a magyar rendek első Habsburg-ellenes fegyveres felkelése. Bocskai seregei rövid idő alatt jelentős sikereket értek el, a Királyi Magyarország nagyobb részét elfoglalták. Bocskait erdélyi fejedelemmé választották, a török szultán pedig koronát küldött számára, hogy legyen magyar király. Ő a koronát megtartotta, de a királyi címet elutasította. Nem akart a törökök bábja lenni, hanem az ország érdekében a megegyezés, a béke lehetőségét kereste. A felkelést végül az 1606-ban megkötött bécsi béke zárta le. A Habsburgok ebben elismerték Erdély önállóságát, területét pedig három vármegyével növelték. Ígéretet tettek a vallásszabadság és a rendi jogok tiszteletben tartására is. Bocskai közvetítésével jött létre a Habsburgok és a törökök között 1606-ban a Zsitva-toroki béke. Ez zárta le a hosszú háborút. Bocskai letelepítette a hajdúkat. Földet adományozott nekik, és az adófizetés alól is mentesítette őket. Ezért cserébe katonáskodni tartoztak. Így sorra jöttek létre a hajdútelepülések, például Hadház, Nánás, Szoboszló.

Végigolvasva a lázadó bihari nagyúr történetet, felvetődhet a kérdés, hogy valóban egy nagy formátumú történelmi személyiségről van-e szó. Történelmi távlatból tekintve a kérdést, egyértelmű igent kell válaszolnunk. 1600 körül a magyar államiság és a magyar protestantizmus válságos helyzetbe jutott, egyre erősödtek a Habsburgok abszolutista és erőszakos ellenreformációs törekvései. Könnyen a cseh forgatókönyv játszódhatott volna le, ahol 1620 után felszámolták a rendi szervezetet, s erőszakkal eltüntették a protestantizmust. Bocskai mozgalma elzárta ezt a lehetőséget, s először jelenítette meg a magyar törvényekben is az evangélikus és református egyházat. Az evangélikus egyház számára lehetővé vált a katolikustól független önálló egyházszervezet létrehozása, míg a hajdúk letelepítésével megerősödött a református Tiszántúl. Bocskai István fokozatosan kialakuló politikai koncepciója maradandó nyomot hagyott a magyar történelemben: az Erdélyi Fejedelemség a magyar államiság és a magyar protestantizmus védőbástyája lett.

(Szabó András: „Téged Isten dicsérünk” – Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelme; Kálvin János Kiadó, Budapest, 2010)

M.A.