vissza a főoldalra

 2015.01.09. 

A Gömöri-műhely létrehozója

A művészetnek, a legkísérletezőbbnek is erkölcsi, morális felelősséggel kell bírnia

Máger Ágnes festőművész Szombathelyen született. 1967–1971-ig tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Sarkantyú Simon és Domanovszky Endre voltak a mesterei. 1971-ben diplomázott. (Ebben az évben rendezte első kiállítását a budapesti Eötvös Kollégium Galériájában.) 1971-ben Miskolcra költözött, azóta tevékenyen részt vesz a város művészeti életében.

1971-től rendszeres kiállító. (Egyéni, csoportos-hazai és külföldi tárlatok résztvevője.)

1989-től a Gömörszőlősi Művésztelep, vezetője és szakmai irányítója.

A festészet mellett szobrászattal, könyvillusztrációkkal, díszlet- és jelmeztervezéssel is foglalkozik.

Munkásságára zenei és irodalmi élményei is hatnak. Zenei átiratokból, irodalmi parafrázisokból több önálló kiállítása született. 1998-tól 2010-ig az országosan is ismertté lett Miskolci Irodalmi Szalon háziasszonya volt, ahol kortárs írók, költők mutatkoztak be havi rendszerességgel. Munkásságában jelentős szerepet kapott a szakrális művészet.

Fontosabb elismerések:

1972–75: Derkovits ösztöndíj

1975: Miskolc városi díj

1996: Nívódíj, Hatvan

1998: Nívódíj, Veszprém

2002: Kondor Béla-díj

2010: Múzsa díj

Munkái megtalálhatók: London – Aquarell Múzeum, Bytom – Lengyelország, Salem – Németország, München – Németország, Eglisau – Svájc, Vatikán – Auditorium, Magyar Nemzeti Galéria, Szombathelyi Képtár, Herman Ottó Múzeum – Miskolc

 Székely Bertalan oltárképét restauráltam

 Tavaly nyáron restaurálták a miskolci belvárosi evangélikus templom oltárképét, Székely Bertalan alkotását. Több mint száz éve van a helyén, a belvárosi evangélikus templom oltára fölött a Getsemáne-kertben imádkozó Jézust ábrázoló kép. Tudtommal ön is részt vett a restaurálási munkálatokban. Mennyire nehéz egy olyan képet restaurálni, amely be van falazva az oltártömbbe?

 – Annak az evangélikus gyülekezetnek a tagja vagyok, ahol, Székely Bertalan csodálatos remekműve díszíti az oltárt. Tudtam, hogy az egyház régóta szerette volna az alkotást restauráltatni, de erre nem volt meg a szükséges anyagi fedezet. A restaurálást drágította volna az oltárkép kibontása, elszállítása. A híveknek sokáig nélkülözniük kellett volna ezt a megszokott, szeretett képet. Ezért felajánlottam, hogy egy szakavatott restaurátor barátom segítségével, szakmai irányításával rendbe tesszük a festményt. A restaurálás, különösen ilyen nagy értéknél nagy felelősséggel jár, ezért egyedül, szakmai tanácsok nélkül nem lett volna etikus elvállalnom a munkát.

 Miért?

 – Nagy érték ez a kép. A Miskolci Nőegylet rendelte meg a mestertől ezt az alkotást, a templom építésének 100. évfordulójára. Székely Bertalan az egyik legnagyobb festőnk. Egy ilyen nagy mester munkájába „belenyúlni” komoly felelősség. Komplikálta a dolgot, hogy a kép be van falazva az oltártömbbe, így a helyszínen történő restaurálás jöhetett csak szóba. A feltáráskor derült ki, hogy nincs igazán rossz állapotban az alkotás, ahhoz képest, hogy 150 éves! Ezért sem kellett elvinni a képet. Ugyanakkor sok-sok szennyeződést, gyertyafaggyút kellett letisztítani róla és pótolni kellett a pigmenthiányokat.

 Mekkora kihívást, felelősséget jelentett Székely Bertalan festményét javítani, tisztítani?

 – Ezt a munkát csakis – mint minden más képzőművészeti alkotás létrehozását – felelősséggel lehet elvégezni. Székely Bertalan alkotásait, művészetét nagyon tiszteltem, szeretem, ezért természetes, hogy nagyon érzékenyen és óvatosan végeztem el a vállalt feladatot. Eddigi pályám során többször dolgoztam templomokban, műemlék templomban is. Ezek a szakrális terek tele vannak remekművekkel, felbecsülhetetlen nemzeti, kulturális értéket képviselnek. Ezen értékek jelenlétében, velük egy szakrális térben dolgozni, az illatukat érezni, együtt élni velük munkáim során, számomra óriási adomány. A szendrői római katolikus templomban van egy gyönyörű rokokó oltár. Mikor a templomot festettem, az eredeti oltárképet elvitték restaurálni. Ebbe a gyönyörű rokokó oltárba festhettem egy 4×2 m-es oltárképet, hogy a templom ne legyen oltárkép nélkül, míg az eredeti visszakerül. Mikor egy kortárs festmény kerül egy rokokó oltárba – igen, ez kihívás és felelősség!

 Szárnyas oltáromat a Vatikánban őrzik

 Az egyik munkáját a vatikáni Auditórium őrzi.

 – II. János Pál pápa kétszer tett látogatást Magyarországon, először 1991 augusztusában. Abban az időben, szülővárosomban, Szombathelyen volt egyéni kiállításom. Több, kisebb zárható szárnyas oltárt állítottam ki, többek közt egy Veronika-oltárt is, melynek közepén a Veronika-kendő motívum látható. Szombathely városa ezt ajándékozta a Szentatyának, így került a művem a Vatikánba a pápai Auditóriumba. Szombathelyi kiállításom eredményeként új és megtisztelő feladatot kaptam. Svájcból érkezett egy atya a pápalátogatásra, és megtekintette a kiállításomat. Munkáim annyira elnyerték tetszését, hogy meghívott Svájcba dolgozni. Eglisauban – a Rajna menti városkában – szárnyas oltárt készítettem. Két hónapig dolgoztam ezen a munkán egy eglisaui asztalos és egy építész segítségével. Nagyon szeretettem abban a kis hangulatos Rajna menti városban alkotni, amelynek arculatát meghatározzák a szőlődombok és az öreg fagerendás házak. Én is egy ilyen kis domboldalon fekvő házikóban laktam.

 A templomok építészeti stílusa mennyiben befolyásolja azt, hogy milyen típusú, stílusú képeket fessen?

 – A szendrői templom 1730-ban épült, barokk stílusban. A régi képeket, freskókat már nem lehetett helyreállítani, olyan rossz állapotban voltak. A templom, teljes felújításra szorult. Meg kellett oldani a vízelvezetést, hiszen salétromosak voltak a falak. A fűtést, a padok felújítását, a szobrok, az oltárok restaurálását kellett elvégezni. Ez Lengyel Gyula plébánossága idején történt. Ő végtelenül humánus, embert tisztelő, ugyanakkor hatalmas munkabírású személyiség, aki képes volt összefogni ezt a gigantikus munkát, melyet természetesen a Műemlékfelügyelet felügyelt. A Műemlékfelügyelet látta, hogy mivel a régi freskókat már nem lehet helyreállítani, új festés szükséges. A grisaille-stílus mellett döntöttek. Egy régi fotó tanúskodott arról, hogy a Szentháromságot ábrázoló kép és a négy evangélista volt annak idején a szentélyben. Én is ezt a témát festettem oda. Jeleztem a Műemlékfelügyelet felé, hogy ebben a barokk templomban „száraz dolog” lenne a grisaille-festés, én kissé oldottabb módszerrel, akvarelles tónusban szeretnék dolgozni. Mikor kész lett a szentély akkor kicsit meglepődtek a technikán, de tetszett, elfogadták ezt a módszert, és a templomot végig ezzel az oldottabb technikával festettem ki. A mennyezeten Assisi Szent Ferenc stigmatizációja, az angyali üdvözlet és a feltámadás látható – ezek mind 4×2,5 m-es ellipszisek. Az oldalfalakon pedig Jézus életének történetét ábrázoltam. Ez a munka – kisebb szünetekkel – egy évig tartott.

 Ináncson milyen képekre kapott megbízatást?

 – Ináncson is nagyon szép feladattal bíztak meg. Azt kérték tőlem, hogy olyan képet fessek, melynek tematikája: az egyház a 3. évezred felé. A plébános úr, Szalay József atya azt kérte, hogy a kandidált magyar szenteket is ábrázoljam. Így pl. Apor Vilmost, Mindszenty Józsefet Salkaházi Sárát. A „várományos” szentek a kép baloldalán helyezkednek el, és II. János Pál vezetésével bebocsátást kérnek Máriától a szentek országába. Jobb oldalon pedig az Árpád-ház szentjeit ábrázoltam. Egy térben megfestett oszlopon, Sarlós Boldogasszony látható. Lábánál az egyik oldalon a mai magyar címer, a másik oldalon az Árpád-ház címere látható. Ez egy 9×4 m-es secco-technikával készült falkép. Végtelenül sajnálom, hogy ezt a szép gondolatot nem sikerült szélesebb körben kinyilvánítani. Azt idő elteltével értékelem igazán ennek a nemes gondolatnak akkori súlyát. Szép munka volt még a miskolci Jezsuita templom katolikus kápolnájába készített szárnyas oltár festése, stukkókkal való díszítése. Ezt a munkát Ferencz Istvánnak köszönhettem, aki építésze volt az egész jezsuita komplexumnak. Ennek külső szárnyán a Golgota látható, belül az angyali üdvözlet, és a szárnyakon az evangélisták stukkó formában.

 A szakralitástól térjünk rá a művészi táborokra, s az oktatásra. Tavaly művésznő vezetésével zajlott az ózdi Örökségvédelmi Festőtábor. Ózdról sok minden juthat eszébe az olvasónak, de az, hogy művésztábort tartanak ott, bizonyára nem.

 – Ózd, bármennyire hihetetlen, kultúrváros volt, és ma is az. Példaértékű volt a munkásművelődéssel kapcsolatos kultúrpolitikája. Az Örökségvédelmi Festőtábor is egy olyan projekt része volt, mely művészeti alkotásokon keresztül hivatott megörökíteni Ózd hajdani munkásnegyedét a Velence-telepet, melyet Marschalkó Béla tervezett és most örökségvédelem alá került. A helyi önkormányzat megőrzi a Marschalkó-örökséget, és két lépcsőben megújítják a Velence telepet. A festőtábor csak mellékszereplője volt a nagy projektnek, mely a műemléképületek felújítását célozta meg. A Velence-telepet ma roma családok lakják. Két-három család lakik egy-egy kétszintes házban. A festőtábor, ahová hívtak, egyébként 10 éve működik rajztanárok, amatőr művészek közreműködésével.

 Roma származású művészek vettek részt ebben a feladatban?

 – Természetesen roma származásúak is jelentkeztek, főleg gyerekek, és bekapcsolódhattak egészen kezdők is, de általánosságban a festőkör tagjai vettek részt ebben a táborban. Nagyon lelkes és elhivatott emberekkel dolgozhattam együtt. Sok szép munka született. A kész alkotásokat a belvárosban, utcakiállításon, elegáns festőállványokon állítottuk ki. Ezt az anyagot azóta már több helyen is kiállították. A festés szabadban történt, a gyerekek jöttek kíváncsiskodni, aztán2-3 nap múlva egyre többen kaptak kedvet. Egyikük nagyon szépen dolgozott, és biztattam a szüleit, hogy érdemes a gyermeknek művészettel foglalkoznia. Ezen a telepen viszonylag jók a körülmények, mert az ott élők közül elég sokan dolgoznak. A feladat az épületek megörökítése volt, de én ezt a projektet kissé kiszélesítettem, így nemcsak a házakat, hanem a körülette lévő tájat, az embereket is lefestettük. Több portára sikerült bejutnunk, így a tábor résztvevői portarészleteket is festhettek.

 Mennyire nehéz, főleg egy amatőrnek, meglátni azokat az érdekességeket, melyek aztán majd a festővásznon is visszaköszönnek? Meg kell őket tanítani látni, hogy ne csak nézzenek?

 – Először megbeszéltük, hogy ki milyen témát szeretne megfesteni és milyen technikával. Megnéztem a helyszíneket, megbeszéltem velük, hogy azokból mi vehető ki, mi kerülhet rá a vászonra. Volt, akit meg kellett tanítani a látásra. Egy adott épületet vagy utcarészletet megörökíteni azért is nehéz, mert a háromdimenziós tér síkfelületen történő ábrázolása nem egyszerű feladat.

 Azt meghatározta, hogy milyen stílusban és módszerrel alkossanak a tábor résztvevői?

 – Amennyiben már volt egyedi stílusuk, akkor engedtem, hogy abban alkossanak. Egy ilyen alkotótáborban, ahol konkrét feladatok vannak, jobb a célszerűség. Jobb az utat megmutatni, mint hagyni sikertelenségbe fulladni, ezért át kellett beszélni a témát és az anyaghasználatot.

 Picinyke faluban híres művésztelep

 1989-ben alapította meg a Gömöri Műhelyt, aminek azóta is a vezetője. Mit kell tudni erről az egyesületről? Annál is inkább lényeges ez a kérdés, mert a történelmi Gömör vármegye egy részét a trianoni békediktátummal elszakították Magyarországtól.

 – A Kis-Gömör maradt meg nálunk, melynek Putnok a központja. A gömöri kultúra nagyon színes, ízes, palócos beszédű. Gyönyörű dombos tájak szorgalmas emberek de nehéz megélhetés kevés munkalehetőség. Ez ma Kis-Gömör. Ám ha az egyetemes kultúrájára gondolok; itt dolgozott Szinyei Merse Pál, szinte látom a dombok mögött előbukkanó kalapos, napernyős figuráját. Mellette itt festett Mednyánszky, Csontváry, itt szolgált Tompa Mihály költőnk lelkészként Kelemérben 1849-ben, s itt éltek a Serényiek. Gömörszőlős – ahol a művésztelep működik – egy 80 lélekszámú kicsi falu. Úgy kerültem Gömörszőlősre, hogy férjem, Végvári Lajos művészettörténész szerevezett oda egy Kondor-kiállítást. Nem véletlenül, hiszen ezen a településen kisgaléria és szabadtéri néprajzi gyűjtemény is működik. Akkor a település polgármestere É. Kovács László volt, s minden hónapban rendezett kiállításokat. S miután megismerte páromat, Borsos Miklós-, Kondor Béla-kiállításokra is sor került ebben a kis faluban. A kiállításoknak annyira elterjedt a hírük, hogy megnyitásukra a környező falvakból és Putnokról is érkeztek. Dr. Ujvári Zoltán professzor, a környék szülöttje is nagyon patronálta ezt a munkát, és több kiállítást megnyitott. Igazi, „nagy szent öregek” vettek részt eleinte a műhely munkájában, olyanok, akik nemcsak szűkebb pátriájukért, hanem az országért is nagyon sokat tettek; felkutatták a helyi közösségeket, leírták a néprajzi hagyományokat. Ezekből a füzetekből azt is megtudhatjuk, hogy Gömörszőlősön korábban cserhántással foglalkozott a lakosság, s azt is, miként is arattak. Amikor „beleszerettem” ebbe a településbe, akkor valamelyest éltek még az ottani hagyományok. Az volt az elképzelésem hogy a festőtáborba az elszakadt, határon túli magyar részekről is hívok gyerekeket, hogy ismerjék meg a helyi értékeket, s mi is az övékét. Így az én tanítványaim és a hozzánk érkező fiatalok nagyon sokat tanultak egymástól. Erdélyből, Felvidékről jöttek magyar gyerekek. Ez nekik és nekünk is nagyon sokat jelentett. Diákjaim igazán „tiszta forrásból” tudtak táplálkozni… A Gömörszőlősi Művésztelepen nyaranta húsz, de volt, hogy harminc felvételire készülő anyaországi és külországi magyar diák dolgozott, így mintegy 450-500 alkotó fordult meg 20 év alatt. S a határon túli gyermekek közül néhányan Magyarországon folytatták képzőművészeti pályájukat. Lányommal, Végvári Zsófiával, megalapítottunk egy vándordíjat, a Lepke-díjat, amelynek formája a kovászra és a kenyérre utal, s tágabb értelemben a művésztelepre. A kovász előtészta, mi is a hagyományok felélesztésére, gondolatébresztésre törekedtünk. Lányommal, 2008-ban készítettük el a Gömöri Műhely 1989–2008 c. színes, 20 éves jubileumi kiadványunkat, melyben honismereti, néprajzi, népzenei – a Borókás Együttes járt le hozzánk muzsikálni –, művészettörténeti anyagokat hoztunk le. Természetesen tartalmazza 20 év festmény- és rajzanyagának válogatását is. A műhely még mindig működik, június első vagy második hetében kerül megrendezésre, de már „családi” jelleget kapott, hiszen, az akkori diákok felnőttek, megházasodtak, s hozzák magukkal párjukat, gyermekeiket.

 Azt vettem észre az említett kiadványt lapozgatva, hogy a benne lévő alkotásokra jellemző a realizmus, de a hiperrealizmus távol áll a művészektől.

 – Így van; ezek az alkotások főleg figurálisak, de nem a valóságot utánozzák.

 Ha már beszélgettünk az izmusokról; művésznő milyen stílusba sorolja be magát?

 – Lehet, hogy viccesen hangzik, de a Máger-stílusba… Figurális festő vagyok, aki belekapaszkodik a fantáziájába. A vidéki élet, megóvott önmagamnak. Viszont, szívesen kalandozok akár még nonfiguratív képeket is festek.

 És ha a kísérlet eredményes lesz, azt továbbviszi?

 – Nem jellemző. Számomra lényeges, hogy képeim „beszédesek” legyenek, A művészetnek, a legkísérletezőbbnek is erkölcsi, morális felelősséggel kell bírnia, csak így lehet beszédes lélektől-lélekig.

 Igaz, hogy szobrászattal is foglalkozik?

 – Amikor időm engedi, és ha van megbízás. Egy időben részt vettem a ravennai bronzbiennálén az érmeimmel. Az egyiket Az isteni színjáték inspirálta, s az érmen megformáltam Paolót és Francescát, Dante és Beatrice alakját. Köztérre is dolgoztam. Polgárra például 1956-os szobrot készítettem. Több portrét is mintáztam, vannak reliefek, érmek…

 Pályája során díszleteket festett, jelmezeket tervezett és illusztrált. Ezekre mind felkérik. Ilyenkor mennyire tud érvényesülni a művész autonomitása?  

– Amikor a Miskolci Nemzeti Színháznál dolgoztam, az alkotói csoportmunka volt. A rendező nem mondta ki, hogy konkrétan mit vár tőlünk. Viszont sokat olvastunk a darabhoz. Ezért voltak jó előadások. Meg persze fiatalok voltunk és nem ismertünk lehetetlent. Nagyon szerettem ezeket a munkákat. Természetesen, amikor bemegyek a műterembe, akkor bármi lehet a téma, minden festői elgondolásból kép születhet. Gyakran nem úgy állok az állvány elé, hogy nem tudom azt, hogy milyen alkotás jön majd létre. A kép törvényszerűségekkel bír, építi önmagát, s gyakran már az első ecsetvonásnál rájövök, hogy nem lesz végső stádium.

 Az a sok téma egy adott képen belül jelenik meg, vagy sorozatokat készít?

 – Jó kérdés. Egyetlenegy képben nem lehet mindent összesűríteni, a témát nem akarom elbeszélni. Szeretek parafrázisokat, átiratokat készíteni. Egy-egy témáról rengeteg „jó bőrt lehet lehúzni” úgy is, hogy felhasználom zenei, irodalmi élményeimet.

 Már említette, hogy Szombathelyen élte ifjúságát. Majd felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, s 1971 jelentős dátum az életében. Akkor kapta meg diplomáját, akkor volt első kiállítása, és akkor költözött le Miskolcra.

 – Igen. Végvári Lajos művészettörténésszel költöztünk Miskolcra. Itt házasodtunk össze. Őt a Herman Ottó Múzeum hívta le. Megépítette a Miskolci Képtárat, mely 2 évszázad magyar festészetéről adott áttekintést. Miskolcról járt Budapestre, hiszen továbbra is vezette a tanszéket.

 Volt-e valami szakmai pozitívuma annak, hogy Miskolcra költözött?

 – Számtalan, de a leglényegesebb, hogy az éppen aktuális képzőművészeti trend nem befolyásolhatott – nem is vagyok az a művésztípus, aki a divatot követi, Szintén fontos, hogy művészileg szélesebb spektrumú életet élek, nem lettem beskatulyázva, és mivel számomra meghatározó a közösségi szellem, ezért a művészeti közéletben is részt vehetek.

 Ma egy kiállítás után, pár baráti vállveregetéssel meg kell elégedni, mert a többi néma csend

 Néhai férje híres művészettörténész volt. Diákként én is hallgathattam előadásait. Végvári professzor úr beleszólt az ön munkájába?

 – Férjem soha nem szólt bele abba, hogy mikor, mit és hogyan fessek. Sőt, mikor elégedetlen voltam a képeimmel, akkor mindig megnyugtatott. Sokan azt hitték, menedzsel, de ez nem így volt. Élete utolsó éveiben segítettem könyvei kiadásában. Hiánya ma is fájlalom, mert hihetetlen intenzív szellemi közeget teremtett otthonunkban. A művészetről alkotott véleményemet is formálta, hiszen mindig mindent megbeszéltünk. Nyitott, befogadó szellem volt. Az az igazi történész, aki a kortárs, modern művészeti alkotások közül is elfogadta azt, ami jó, ami nem blöff, s rajongott a klasszikus avantgárdért. Zeneszeretetemet is neki köszönhetem, mert a Képzőművészeti Főiskolán zeneirodalmat tanított. Még nem voltam a diákja, de már bejártam az előadásaira, mert képzőművészeti körökben elterjedt a Végvári-féle zeneórák híre.

 Kiállításainak visszhangjai mennyire befolyásolják művészetét?

 – Minden egyes kiállítás számomra egy pályaszakasz összegzését jelenti. Egy kiállítással be lehet mutatni azt, hogy a művész mit ért el szakmai téren, mi határozza meg szellemiségét, hol tart saját törzsfejlődésének útján. Hiszem: életünk végéig kell tanulnunk, gyakorolnunk hivatásunkat. Kiállításaim visszhangjai nem befolyásoltak. Régen legalább írtak kritikát! Ma egy kiállítás után, pár baráti vállveregetéssel meg kell elégedni, mert a többi néma csend.

Medveczky Attila