|
 2015.01.16.
Csorja Gergely: A vidéki Magyarország
A magyar vidék
lassú agóniája nem új keletű, a pusztulás jelei, melyeket az
elsők között Szabó Dezső vett észre, már a múlt század
elején is nyilvánvalóak voltak. Szabó Dezső Elsodort faluja
után a magyar falu több jelentős megrázkódtatáson esett át.
A kommunizmus és különösen a Rákosi-rendszer tudatos
falupusztítása, majd a Kádár-korszak dágványa, végül az
1990 után bekövetkező végső rúgás, a korábban téeszbe kényszerített
magyar paraszt kezének elengedése – mely tulajdonképpen
egyfajta óriási pénzkivonás volt – a vidéki Magyarországot
a harmadik világ szintjén tartotta.
Bár kétségtelen
tény, hogy Nyugaton is – és tulajdonképpen az egész világon
– a város, különösen a nagyváros hatalmas előnyöket élvez
a vidékkel szemben, mondhatnók a város az újkor nyertese, mégis,
a magyar vidék pusztulása, szerkezeti átalakulása és életképtelensége
elriasztó.
A vidék elnéptelenedésének,
a vidéki, falusi életforma kiüresedésének, élhetetlenségének
jelei nyilvánvalóak. Bár a vidékfejlesztés kérdése szinte
minden 1990 utáni kormány céljai között szerepelt, ráadásul
2010 óta valódi erőfeszítéseket is láthatunk, hogy a
Budapest–vidék végletesen torzult viszonyt valahogyan
helyrepofozzák vagy legalább a torzulás mértékét csökkentsék,
a falusi ember hatalmas hátrányban van a városival szemben, ráadásul
a vidéki város lakossága is hátrányt szenved a fővárosiakkal
szemben.
Ez a hátrány
gazdasági, oktatási, kulturális és infrastrukturális területen
is érezhető. A tehetséges vidéki fiatalok a város, a főváros
felé, rosszabb esetben külföldre indulnak. A vidék népességmegtartó
ereje folyamatosan csökken annak ellenére, hogy különböző
felzárkóztató programok hatalmas összegekkel támogatják
ezeket a területeket. Akkor mégis mi lehet az oka az elvándorlásnak?
Elsősorban természetesen
a pénztelenség. Szilveszter környékén betévedtem egy
Balaton-felvidéki kocsmába. Ez a terület jelentős turizmusa
miatt nem tekinthető a legelmaradottabb régiónak, mégis, a
falu két kocsmájából az egyik már tönkrement. Nincs pénzük
az embereknek, panaszolja a kocsmáros. A szilveszteri mulatságot
is le kellett mondani, mert a 2500 forintos belépőt, melyben az
étel és a zenekar is benne foglaltatott volna, alig tízen
fizették ki. Inkább otthon isznak, úgy olcsóbb, summázta a
falu lakosságának pénzügyi helyzetét a kocsma elkeseredett
tulajdonosa. Miközben a környékbeli szállodák teljes kihasználtsággal
üzemelnek, elsősorban hazai vendégekkel, addig a falu népe
egyre inkább elszegényedik, vagy elmegy máshova dolgozni. Az
ingázók aránya riasztó. Miért?
A statisztikai
hivatal jó színvonalú munkáiban a tünetek teljes tárháza
van felsorolva, méghozzá táblázatokkal és grafikonokkal
gazdagon alátámasztva. Ezt írják a kistelepülésekről:
A rurális térségek
népességfogyása nem új probléma. Már a 19–20. század
fordulóján jelentkezett egy erőteljes népességkiáramlás a
kistelepülésekről, amelynek során elsősorban a szegényebb,
saját földtulajdonnal nem rendelkező, sok esetben zsellérsorú,
alacsony társadalmi státusú népesség áramlott a városokba,
azok munkaerőigényét kielégítve. A világháborúk után
jelentkező tudatos településrendszer fejlesztés, az 1960-as,
1970-es évek városcentrikus településpolitikája egyértelmű
vesztesei a kisebb lélekszámú települések voltak. Az 1971-ben
elfogadott 1007/1971. számú kormányhatározat több mint 2000,
funkció nélküli „mellékfalut” hagyott anyagi, pénzügyi
forrás nélkül, mivel fejlesztésüket gazdaságtalannak ítélte.
A települések bizonyos körében az építési engedélyek kiadását
is megtiltották. Az 1980-as években ugyan már elindult egy
integrált falufejlesztés, azonban tényleges pénzügyi háttér
nélkül, így annak valós hatása nem volt. E folyamatok eredményeként
a városokhoz közelebb fekvő népesebb községek és a törpefalvak
között fokozódott a differenciálódás, nőttek a fejlettségi
különbségek. Ekkor alakult ki az a sajátos (napjainkban is
fennálló) helyzet, hogy a legfejlettebb és a legelmaradottabb
falu között nagyobb a különbség, mint város és falu között.
Az 1990-es évek elején az önkormányzati törvény elfogadásával
megteremtődtek azok az alapfeltételek, amelyek révén a települések,
azok polgárai maguk befolyásolják a település sorsát.
Azonban a 20. század végén és a 21. század elején újabb népességkiáramlás
történt e településekről. Kistelepüléseink esetében ez már
a fiatalokat vagy aktív korúakat, a munkaképes, kvalifikáltabb
népességet érintette. Az adott település társadalmának
demográfiai és társadalmi struktúrája jelentős mértékben
torzult, olyan öngerjesztő folyamat indul el, amelynek a vége a
település népességének elöregedése. Kérdés, hogy
napjainkra a jelentős hátránnyal induló apró- és törpefalvak
mennyire tudják kiaknázni a megmaradt adottságaikat, egyáltalán
rendelkeznek-e olyan területi tőkével, amely az életben maradásukhoz,
szerencsésebb esetben fejlődésükhöz szükséges (KSH, Települések
a lét határán, 2014)
A pontos kórkép
azonban nem szolgál gyógymóddal. Vajon mit tehetünk, mit tehet
az állam, hogy a KSH szakemberei által megfogalmazott kérdésre
bizakodó választ adhassunk?
Létezik egy
teljesen igazolhatatlan, ám annál szimpatikusabb közgazdasági
mítosz hazánkban. A mítosz szerint hazánk adottságai lehetővé
teszik, hogy leginkább magas hozzáadott értékű tevékenységeket
folytassunk. Ezek több okból is jók. Az egyik ok, hogy ez a
titokzatos magas hozzáadott érték nagy gazdasági növekedést
idéz elő. A másik ok, hogy az ilyen tevékenységek általában
kisebb környezetszennyezéssel járnak, mint az alapanyaggyártás.
Ehhez a mítoszhoz hozzáadódik a biogazdaságok, a minőségi
termékek iránti megnövekedett kereslet képe.
A mítosz táptalaját
persze elsősorban az adja, hogy miután kiárultuk, illetve tönkretettük
az iparunkat és lényegében a mezőgazdaságunkat is, most a
nulláról építkezve tulajdonképpen választhatunk, hogy mit
akarunk csinálni, és ha már választhatunk, akkor miért ne a
fenti, kétségkívül szimpatikus megoldást válasszuk. Ez lenne
a magyar vidék felemelkedésének forgatókönyve. Biogazdaságok,
tudásalapú vállalatok, a magyar ember leleményességének és
a vidék szépségének kihasználása.
Mindez nagyon szép,
kár, hogy egyáltalán nem működik. A valóság az, hogy
mindenki magas hozzáadott értékű dolgokat akar csinálni az egész
világon. Ahogy arra Clayton Christensen a Harvard Business School
professzora rámutatott, az amerikai gazdaság éppen ebbe a közgazdasági
elméletbe – és természetesen a pénzügyi rendszer
tarthatatlanságába – roppant bele.
Ha Magyarország a
magyar vidékkel együtt, vagy ahogy Csengery Dénes fogalmazott a
balatonfenyvesi vasutassal együtt akar Európába vagy a világ
élvonalába jutni, akkor nem mondhatunk le a termelésről. Méghozzá
a területileg kiegyenlített és komoly mennyiségű termelésről.
A világ gazdasági
folyamatai azt mutatják, hogy nem a csúcstechnológiát alkalmazó,
óriási tudást használó vállalatok és térségek fejlődnek,
nem azok képesek a stabil fennmaradásra, hanem azok, amelyek
megfizethető, de még elég jó termékeket és szolgáltatásokat
kínálnak. A mai technikai viszonyok között a legkisebb faluban
is létrehozhatók olyan vállalkozások, olyan gazdaságok,
melyek képesek jelentős termelésre, melyek megjelenhetnek a világpiacon.
Ehhez azonban szemléletváltásra, tőkére és a bürokrácia
megzabolázására van szükség. Arra van szükség, hogy tehetséges
találékonyainknak lehetőséget adjunk.
A mostani kormányzatban
a szándék megvan a változtatásra. Úgy tűnik, hogy az elkövetkező
időszakban, legalábbis 2018-ig biztosan, pénz is lesz hozzá.
Mi lenne, ha most
az egyszer az ésszerűség és a tények alakítanák gazdaságunkat?
El sem tudom képzelni.
|
