vissza a főoldalra

 2015.01.23. 

Az Arany Fácántól a bányavárosokig

(Pogány Péter: Volt egyszer egy Felvidék)

A Felvidéken élő Pogány Péter első könyve, több mint útikalauz. Bár formáját tekintve, ami A4-es nagyságú, nem épp a kistáskákba szánták. Fotókkal gazdagon illusztrálták, ám nem tartalmaz étkezési és szálláslehetőségeket, viszont ettől lesz időtálló. Szerzője négy utazás élményeit írja le. Az olvasmányos élménybeszámolókban bemutatja az adott régiót, annak településeit, ahol megálltak és kitér az érdekességekre. Az első út A kedves kelet, őt követi Gróf Pálffy János igazsága, majd A felvidéki bányák gazdagsága, illetve A fehér asszony és az Andrássyak örökségével zárja a könyvet.

A könyvből olyan érdekességeket tudhatunk meg, mint például, hogy miként kerültek Benjamin Franklin híres amerikai feltaláló és politikus leszármazottai Necpálra, ahol Hrúz Mária, Petőfi Sándor édesanyja is született. Hogyan alakult sorsa Szinyei Merse Pálnak feleségével, aki a Lila ruhás nő volt? Az 1849-es branyiszkói csata hőse miért Erdősi Poleszni Imre pap volt, és miként hangzik az „Istennek hála” hely története? De megtaláljuk Országh Pál-Hviezdoslav életének állítólagos utolsó versét is, amit magyarul írt. Ezenkívül számos, ma már szlovák település magyar vonatkozású látnivalóit is tartalmazza.

Mi vezérelte ezekre az utazásokra a szerzőt? „Bizonyos szempontból véletlen volt. Az egyik magyarországi egyetemi évfolyamtársam ötlete volt, hogy tegyünk egy motoros túrát a határon túl. Ő Erdélyt javasolta, de aztán kézenfekvőbb volt a Felvidék. Pár nap után annyira megtetszett ez a fajta utazás, hogy tudtam, jövőre is folytatjuk. Egy hét alatt 1200 km-t tettünk meg, naponta 10-12 megállónk volt” – mesélte Pogány Péter, akinek az első útjáról szóló beszámolója egy felvidéki hetilapban sorozatként jelent meg ugyanabban az évben. „A harmadik utazás után már nyilvánvalóvá vált, hogy ezekből a kirándulásokból könyv születik majd. Az első út élménybeszámolóját jelentősen átdolgoztam és kiegészítettem, hogy összefoglaló képet adjak az adott térségről” – magyarázta a szerző, aki azt is hozzátette, hogy sok útikönyv született már a Felvidékről, többségük háromnyelvű, s általában a turistákat célozzák meg, és emiatt nem mennek bele azokba az érdekességekbe, amelyek egy adott nemzetiség számára érdekesek lehetnek.

„Alapvetően magyar vonatkozású dolgok vannak benne, de a szlovák- és más nemzetiségi érdekességeket is ugyanúgy belevettem. A cél, hogy teljes képet adhassak Felvidékről, mert nem igazán tudok ilyen és hasonló könyvről” – mondta Péter. „Amikor elkezdtem írni, fontosnak tartottam, hogy azon dolgokat is belevegyem, amit az elmúlt 50-60 évben elhallgattak.”

Pogány Péter jó pár évvel ezelőtt budapesti barátjával együtt eldöntötte, hogy egy felvidéki körutat tesznek motorkerékpárral.

A kirándulás lassan indult, azonban hamar felgyorsultak az események, Pogány elkészítette a „megállókat”, feljegyezte a látnivalókat, s aztán kezdetét vette az utazás. A szerző bajcsi lakos, így először a környék nevezetességeit nézték meg. Gyakran olyanokat is, amelyek bár közel vannak Bajcshoz, mégsem látta eddig őket. Az első állomás Ógyalla volt, ahol megtekintették a Konkoly-Thegék síremlékét, mely a város Komárom felőli végében, egy dombon található. A város mindkét végében emléktáblát állítottak a helyi magyarok Feszty Árpád festőnek, Ógyalla kiemelkedő jelentőségű szülöttének, aki az ópusztaszeri körképet készítette. Ha van egy kis ideje a látogatónak, érdemes megtekintenie Ógyalla második legismertebb nevezetességét, a csillagvizsgálót, melyet 1871-ben Konkoly-Thege Miklós alapított. Az olvasóban vélhetően felvetődik a kérdés, mi a legismertebb nevezetesség Ógyallán. Természetesen az Arany Fácán sör.

A második állomás Komárom, a felvidéki magyarság egyik kulturális központja, mely a turisták közkedvelt városa. Komárom nevezetességeit felsorolni is nehéz, de azért álljon itt néhány név a teljesség igénye nélkül: Jókai Mór író, Lehár Ferenc zeneszerző, Selye János pszichológus vagy Kollonich Lipót érsek. A komáromi erődrendszer az egykori Monarchia három legnagyobb erődrendszerének egyike – a másik kettő: Arad és Terezin –, melynek befogadóképessége 200 ezer fő volt. Az erődrendszer egy XVI. és XVII. századi Öreg- és Újvárból áll, a XIX. századi Nádor-vonalból és annak bástyarendszeréből, a Vág-vonalból és a Duna túlpartján három erődből. Az erőd méretei és mesteri megépítése miatt bevehetetlen volt, ezért is kapta a mottót: „Nec arte, nec marte” (Sem csellel, sem erővel). A várat a második világháború után 40 éven át használta a megszálló szovjet ármádia, ami mind a mai napig látszik állapotán. Az Újvártól a városközpont felé haladva bal oldalon pillanthatjuk meg a Selye János Egyetem központi épületét, amely egykor a szovjet katonák étkezője volt. Továbbhaladva található a városi kultúrközpont, az Anglia park, mely továbbvezet a Tiszti Pavilonhoz. Az épület 1858 és 1863 között épült neogótikus stílusban. A Monarchia felbomlása után funkciója megváltozott: volt itt könyvtár, biokémiai laboratórium, étterem, orvosi rendelők. Az 1991-ben alapított Selye János Kollégium, majd később a Selye János Egyetemért Alapítvány lassan kezdte felvásárolni és felújítani az épületet.

Pogány és barátja Komáromot elhagyva Gútára mentek. A gútai vízimalom és Európa egyik leghosszabb, mintegy 86 méter hosszú fahídja is sokak számára ismert. Kevésbé ismert a szimői és andódi Jedlik, illetve Czuczor-emlékház, amelyeket pár éve hoztak létre. Jedlik Ányos István 1800-ban az akkor Komárom vármegyei Szimőn született. Sajnos mindmáig kevesen ismerik a nevét, szülőfaluja azonban ezzel az emlékházzal kívánt személye előtt tisztelegni. Jedlik közeli rokona az Érsekújvár melletti Andódon született Czuczor Gergely, aki költőként és nyelvészként is ismert. Ezután következett az utazás gyönyörű állomása: Garamszentbenedek. Első írásos említése 1075-ből származik I. Géza királytól, aki gazdag adományokat ajánlott fel a bencés apátság számára. Az adománylevélből kitűnik, hogy az itteni kolostor építése 1075 előtt megkezdődött, 1060 és 1075 közé tehető. Július Sopko szerint 1100 körül itt készült a Nyitrai-kódex, melyet ma Nyitrán őriznek. 1384-től 1424-ig az eredeti román építményt gótikus stílusban átépítették, így egy háromhajós, két tornyos bazilikát alakítottak ki. Ebben az időben épült meg a gótikus kerengő is. 1423 körül a templom északi felén elkészültek a freskók a Szent György legendáról. Az átépítés után háromszor is leégett. 1462-ben elkezdték teljes felújítást, majd 1483-ban felszentelték. Ekkor adományozta Mátyás király a templomnak a Szent Vér ereklyét. A török háborúk idejében a kolostor köré reneszánsz várfalakat építettek ki, melyek bástyái mind a mai napig fennmaradtak. 1542-ben a bencések a török veszély miatt elhagyták a kolostort. Ezután a kolostort az esztergomi káptalan vette át. 1530-ban a kolostort kirabolták a törökök. 1664-ben a magyarok a Léva melletti csatában megverték a törököket. Ebben a csatában esett el Koháry István, akit az apátságban temettek el. Az apátságban helyezték el az ebben a csatában használt harci zászlót is, melynek felirata: „Deus est protector meus” (Az Isten az én védelmezőm). 1686-ban a török még egy elkeseredett próbálkozást hajtott végre, azonban ereje csak a környék feldúlására volt elég. 1686. szeptember 8-án a templomban ünnepélyes Te Deum-ot tartottak a török vész elmúlásának, Buda felszabadításának alkalmából.1703-ban előbb Ocskay László, majd Bercsényi Miklós ostromolta meg a várat, aki el is foglalta, csak 1708-ban került ismét császári kézre. A templom orgonáját 1714-ben építették. A várnak 1757-ig várnagya is volt. 1881 június 21-én az apátság leégett. Ezután megkezdődött a felújítás 1882 és 1885 között, melyet Storno Ferenc és Storno Kálmán soproni építészek vezettek. Ezen felújítás alkalmával a templom emlékeinek egy részét Esztergomba szállították és máig ott őrzik. 1923-ban az apátságot a szalézi rend kapta meg, majd 1950-ben az egész komplexum a szerzetesek internálótábora lett. Az egykori apátságot 1970-ben nemzeti kulturális emlékké nyilvánították. 1972-ben költséges felújítást végeztek rajta. A kolostor 1999 óta a lengyelországi pallotinus rend igazgatása alatt áll.

Szentbenedeket elhagyva Selmecbányára mentek a „felfedezők”. A város a bányászat bölcsője. Itt állt Magyarország és talán Európa leghíresebb bányászati akadémiája. A selmecbányai Akadémia alapítását a bécsi udvari kamara 1735. június 22-i leiratától számíthatjuk. Ez alapján Selmecbányán olyan bányatisztképző tanintézet (Bergschule, Berg Schola) jött létre, amelynek feladata a bányászati-kohászati szakképzés volt, olyan műszaki szakemberek képzése, akik a bányaművelés-bányajog, a bányamérés, az ércelőkészítés, a kémlészet-kohászat, valamint a pénzverés-aranyválatás területének szakértői lehetnek, és képesek termelési, igazgatási, jogi feladatok ellátására. Az első Bergschule kétéves képzési időt biztosított, miként az 1763-ban létrehozott Bergakademie is. Utóbbi 1770-ben tért át a hároméves képzési rendszerre, majd 1846-tól már négy (az erdészeknél három) évfolyamon oktattak. A tanintézet tanárai, professzorai között számos világhírű, a szakma nemzetközi élvonalába tartozó szakembert találunk: Mikoviny Sámuel, Nikolaus Jacquin, Giovanni Antonio Scopoli, Christoph Traugott Delius, Christian Doppler, Kerpely Antal, Farbaky István, Herrmann Emil, Cséti Ottó és még sokan mások. A tanintézet a legrégebbi, életképesnek bizonyult bányászati-kohászati iskola, mérnökképző, műszaki felsőoktatási intézmény, a Miskolci Egyetem és a Nyugat-magyarországi Egyetem jogelődje. Úttörő volt abban is, hogy a Habsburg Birodalmon belül ez volt az első állami alapítású (nem egyházi) tanintézet. Az akadémia – ez az elnevezés 1904-ben szűnt meg, amikor főiskolává szervezték – a trianoni békediktátumot követően kénytelen volt beszüntetni működését Selmecbányán, és Sopronba költözött. Selmecnek sok más szép emléke is van, köztük a városháza, a Szent Katalin-templom gyönyörű festett üvegeivel. A templom mögött áll a Szentháromság-szobor, amely 1764-ben készült barokk stílusban az 1710-es pestisjárvány emlékére.

Selmecet Poprád és Késmárk követte. Poprád főként mezőgazdasági jellegű település volt, mely híres volt lentermesztéséről, lenvásznairól és kitűnő káposztájáról. 1412-ben Zsigmond ezt is elzálogosította 15 másik szepesi várossal együtt. A XVI. században határában rézércet bányásztak, bányája a XVIII. századig működött. Csak a XVIII. században indult nagyobb fejlődésnek vásári jogának elismerése és a kézművesség – különösen a rézművesség – fejlődése révén. Ekkor már vásártartási joga is volt. 1772-ben visszakerült Magyarországhoz és a 16 szepesi városhoz tartozott. Papírgyárát 1692-ben alapították, kiváló minőségű papírt állítottak itt elő. 1870-ben a Kassa–Oderbergi Vasút egyik fontos állomása lett, jelentősége ekkor nőtt meg. Egymás után alapították üzemeit. 1856-ban sörfőzde, 1876-ban gabonaraktár épült. A XIX. század végére fejlett iparváros lett. Késmárk pedig egy olyan szepességi német város, amelyből azonban sok neves magyar család származik. A település múltja szorosan összefonódott a Thököly családdal. Thököly Imre síremléke az új evangélikus templomban található.

Nem hagyható ki Krúdy városa, Podolin. Ez az a kisváros, amelyben a Duchon-kisasszonyok, Riminszky úr és sokan mások éltek. „Itt már félig magyarul, félig cipszerül beszélt a lakosság, és a bocskoros, hosszú fenyőfákat fuvarozó tót is megértette a magyar szót, ha azt véletlenül az arra utazó szolgabíró vagy csendőrtiszt mondta” – írta Krúdy. Ma sem német, sem magyar szót nem hallani errefelé, kivéve a turistákét. A kisváros hangulata mára megkopott, Krúdy világa jóvátehetetlenül eltűnt. A főtéren lévő plébániatemplom mellett a harangtorony áll. A Mária tér 62. házában lakott Riminszky úr, A podolini kísértet című Krúdy-regény főhőse. A tértől kissé távolabb láthatjuk a piarista templomot és a kolostort. A kolostor falán, a lublói út mentén haladva lelhetünk rá a Krúdy-emléktáblára.

A következő nagy állomás: Eperjes, ahol még a két világháború közötti időkben is élénk magyar élet volt. A város kollégiumában sok nevezetes, híres ember tanult. Táblát állítottak Kossuth Lajosnak, Rochlitz Gyula volt honvédnek és MÁV-főfelügyelőnek, Greguss Ágost esztétának és Koarbinszky Márton földrajztudósnak. A virágzó várost többször feldúlták története során: 1441-ben a lengyelek, a XVII. század elején Basta és Belgiojoso, 1672-ben Thököly Imre hadai, egy évre rá Wolkra gróf martalócai. 1673-ban I. Lipót megfosztotta városi jogaitól, falait leromboltatta. Ettől kezdve a város szabadsága megszűnt. 1683-ban lengyel támadást vert vissza. 1684. szeptember 17-én Schulz tábornok a város mellett verte szét a kurucok táborát, a várost pedig hétheti ostrom után megegyezéssel megszállta, majd szavát szegte. 1687-ben Caraffa tábornok kegyetlenkedett a városban: több mint 300 embert kínoztatott meg és 24 gazdag polgárt nyilvánosan kivégeztetett, hogy vagyonukat megszerezhesse. Ezután 1696-ban tűzvész pusztított. 1701-ben II. Rákóczi Ferencet, miután Solari császári tábornok a sárosi várban elfogta, bebörtönzése előtt Eperjesen őrizték. 1704-ben a kurucok 17 havi ostrom után foglalták el. Ekkor játszotta át a várost Fleischer János tanácsúr (az eperjesi Fleischer család őse) a magyaroknak. A vitézlő fejedelem visszaadta a város jogait. Eperjest követően a szerző útja Krasznahorka vára felé vezetett. A várat 1678-ban Thököly serege foglalta el, 1685-ben őrsége egyéves ostromzár után adta fel. A Rákóczi-szabadságharc idején urai, az Andrássy fivérek közül öten (István, György, Pál, Miklós és Mátyás) csatlakoztak a kurucokhoz, s csupán Andrássy Péter tartott ki mindvégig a császár hűségén. 1706 őszén rövid ideig itt tartotta fogva II. Rákóczi Ferenc Forgách Simon grófot. A szabadságharc utolsó éveiben csak kisebb létszámú helyőrség szolgált a várban, amit Andrássy György csak 1710 novemberében adott fel Peter Viard császári tábornoknak. 1812-ig lakták, 1817-ben a felsővárba villám csapott és legrégibb részei leégtek, de a többi a 2012-es tűzvészig teljes épségben állt. Fényes Elek szerint a vár „egy azon kevés honi lovagvárak közül, mellyek mind e mai napig épségben megmaradtak. Épült egy gyönyörű teke formáju hegy legfelső csucsára; kőfal és sáncz nélkül, csupán tornyoktól és bástyáktól ékesitve. Első épitői leghihetőbben hussiták voltak a 15-dik századból, vagy épen Krasznahorka örökös urai a Bebek nemzetségbeliek, kiktől a hussiták elvévén, csak I. Mátyástól kaphatták ismét vissza, s meg is tarták 1566-ig, a midőn Bebek György már 2-szor pártolván el törvényes királyától, Krasznahorkát Svendi Lázár, cs. vezér elfoglalta, s várnagynak Andrásy Pétert helyezé oda. Későbben az Andrásyak hűségük miatt erdélyi jószágaiktól elesvén, pótlásul a krasznahorkai várat s uradalmat kapták meg, s mindez ideig a nagyérdemü Andrásy grófi nemzetség birja.”

Természetesen nem lehet terjedelmi okokból az összes nevezetességet felsorolni. Tudni kell, hogy Pogány Péter könyve nem tudományos munka, és írását elsősorban kedvcsinálónak szánta, semmint mindenre kiterjedő monográfiának. A könyvet azoknak ajánljuk, akiket érdekelnek a felvidéki tájak, azok kulturális-történelmi összefüggései és szokásai.

(Pogány Péter: Volt egyszer egy Felvidék, Méry Ratio kiadó, 2012.)

M.A.