|
 2015.01.30.
A szellem
szabadsága
Udvaros Béla 90 éves
Az ünnep akkor ünnep,
ha súlya van. Már pedig a kilencvenedik születésnapját élő
kitűnő színházrendező, Udvaros Béla, maga is hozzátett
valamit – nem akármit – az ünneplés boldogság-tonnáihoz.
A Nap Kiadónál megjelent Egy kis nemzeti színház című könyve
egyszerre színháztörténet, adatokkal (bemutatók, műsorrendek,
visszhangok, fotók) ellátott példatár, ugyanakkor lírával
telített önéletrajz. Annak legalábbis egy színes, hihetetlen
munkabírásról és a szellem szabadságáról tanúskodó kockája.
Honnan volt ereje,
hite, bátorsága, törhetetlen akarata, hogy nyugdíjas évei után
újabb kalandba kezdjen? Érte őt annyi bántás és megalázás
a szocializmus korszakában – ragyogó színészfeleségét, Dévay
Camillát bebörtönözték, őt (minthogy „rosszul nősült”)
vidékre száműzték –, hogy elmenjen a kedve a színháztól.
Ám ő továbbra is csinálta, amire fölesküdött, hiszen élete
volt a magyar teátrum körüli szorgoskodás. Rendező volt, látomásokkal
áldott, és olyan közszolga, aki – hihetetlenül hangzik – a
nézőt az előcsarnokban fogadta és a helyére kísérte.
Ha kellett,
megfogta a díszletet is, hiszen a pénztelenség (a szocialista
kormányzás alatt vízre sem futotta) a játszó társulat minden
tagját arra kényszerítette, hogy ne ódzkodjék – nem elég a
szellem szárnyalása – a fizikai munkától sem. Mindez a
protestáns egyházak összefogásából született – mentorok
Szentágothai János és ifjabb Bartók Béla – Evangélium Színházban
történt. A negyedszázada született, a Duna Palotát belakó
Evangélium Színházban, amely maga volt a csoda.
Elsőbben avval,
hogy vezetője-rendezője, Udvaros Béla álmodó volt.
Álmodó? A
szeretet apostola! Nem véletlenül készített olyan – a magyar
és a külföldi dráma klasszikusaira egyként kitekintő – műsorrendet,
hogy a világmegváltó-önmegvalósító tervek helyett megelégedett
egy klasszikushoz való, bölcselmét saját filozófiájává tevő
igazodással. Az A mi kis városunk bemutatója kapcsán Thornton
Wilder másik klasszikusát, a Szent Lajos király hídját idézi:
„A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre,
amelyből fakadt. Van az elevenek országa, meg a holtak országa,
s a híd a szeretet: csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme”.
Udvaros Béla attól
maradt friss, a magyar színházi életben is unikumnak tekinthető
szellem, hogy mindvégig a szeretet hídján járkált. Színháza
sosem hókuszpókuszokra épült, hanem a közönséget kiszolgáló,
a magyar nyelvet véderőnek tekintő, a katarzissal az önbecsülést
és az önvizsgálatot elősegítő munkára. Bátran épített a
magyar színjátszás legjobbjaira (Bitskey Tibor, Bánffy György,
Darvas Iván, Kállai Ferenc, Koncz Gábor, Pataky Jenő, Simon György,
Némethy Ferenc, Bubik István, Körtvélyesi Zsolt, Sunyovszky
Szilvia, Mécs Károly, Venczel Vera, O. Szabó István, Udvaros
Dorottya) és mindazon tehetséges fiatalokra, akik így vagy úgy
kiszorultak a mindent jelentő deszkákról.
Kötetében az
„előjátékkal” (Lessing: A bölcs Náthán) és az „utójátékkal”
(Márai: Füves kert) tűzdelt huszonnyolc bemutató, amelyet ő
„huszonnyolc felvonásként” értékel, mindennél jobban
mutatja színházszeretetét, teljességre törő koncepcióját.
Ezért is nevezi – joggal – az Evangélium Színházat „kis
nemzeti színháznak”. Olyan játszó truppnak, amelynek a szórakoztatáson
kívül felelőssége is van. A magyar és a külföldi
klasszikusok – az együtt csengő értéklánc – védelme, mi
több, az érték továbbadása.
A magyar
klasszikusokat ebben a templomban nem csupán Madách (Az ember
tragédiája), Vörösmarty (Csongor és Tünde), Németh László
(A két Bolyai, Galilei, Nagy család), Illyés (Fáklyaláng, A különc),
Tamási (Hegyi patak, Vitéz lélek, Énekes madár), Márai (A
kassai polgárok, Füves könyv) képviselte – íme a többször
színre került szépség- s igazságalapozók –, hanem olyan méltatlanul
feledésbe merült írók is fényhozókká váltak, mint Sík Sándor
(István király), Kovách Aladár (Téli zsoltár) vagy Nyirő József
(A próféta). És a két, időben hozzánk közeli klasszikus,
Hubay Miklós (Hová lett a Rózsa Lelke?), valamint Szabó Magda
(Szent Bertalan nappala) igéi is helyet kaptak Udvaros színpadán.
Erős ez az alap a
maga öntörvényűségében is, ám olyan huszadik századi világirodalmi
nagyságok erősítették, többek közt, mint Wilder (Hajszál híján,
A mi kis városunk), Ibsen (Peer Gynt), G. B. Shaw (Szent
Johanna), Giraudoux (Trójában nem lesz háború), Anouilh
(Becket vagy az Isten becsülete) és Dürrenmatt (Fizikusok). Újólag
sem árt megkérdezni: Udvaros Bélát mi röpítette? Valószínűleg
sok minden. De ami megalapozta ezt a szárnyalást, az nem más,
mint a szellem szabadsága.
Isten éltesse sokáig!
Szakolczay Lajos
|
