vissza a főoldalra

 2015.01.30. 

Csorja Gergely: Megrendezett ínség, kreált szűkösség

Max Weber a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója szerint – akinek ugyan nem minden értékítéletével kell feltétlenül egyetértenünk, de zsenijét el kell ismerjük – gazdálkodásról és gazdaságról csak akkor beszélhetünk, ha fennáll a javak bizonyos fokú szűkössége.

Gazdaságról – legalábbis itt – inkább csak akkor fogunk beszélni, ha az olyan eszközökből és lehetséges cselekvésekből, amelyek alkalmasak valamilyen szükségletnek vagy a szükségletek valamilyen halmazának a fedezésére, a cselekvők becslése szerint a szükségletekhez képest szűkös készlet áll rendelkezésre, és ez a tény egy sajátos – magát a tényt számításba vevő – viselkedés okává válik. A célracionális cselekvés szempontjából ilyenkor magától értetődően az a döntő, hogy ezt a szűkösséget a cselekvő szubjektíve eleve feltételezi, és hozzá igazítja a cselekvését.

Kétségtelen, hogy Weber okfejtése logikus. Legalábbis logikus volt a huszadik század elején és derekán, amikor a világ technikai szintje nem tette lehetővé, hogy emberek sokasága szinte korlátlanul jusson élelemhez, energiához, ipari termékekhez és szórakozáshoz. Ezen a téren az elmúlt 40 évben óriásit lépett előre a világ. A mai modern technológiai környezet, a munkaszervezés magas színvonala, valamint olyan eleddig ismeretlen energiaforrások, mint az atom-, a vízi és a napenergia alkalmazása gyakorlatilag lehetővé teszik, hogy az életet meghatározó legfontosabb területeken ne beszélhessünk szűkösségről.

A világ élelmiszertermelése képes ellátni élelemmel minden embert a földön. Még úgy is, hogy a parlagon hagyott termőföldek aránya óriási. A tengerekben és óceánokban még el sem kezdtük a gazdálkodást, pillanatnyilag csak kiveszünk ebből a szinte kifogyhatatlan élelmiszerforrásból. Gazdálkodás, a tengerek „művelése” még napirenden sincs. Olyan gigantikus mennyiségű energia áll a rendelkezésünkre, hogy az atomerőművek energiatermelésének egy jelentős részét nem hasznosítjuk, mert akkor energiatárolókat kellene építeni. Inkább hagyjuk veszendőbe menni az energiát. Még mindig gigantikusak a fosszilis energiakészletek, a napenergiát, a szél és a víz természetes energiáit alig használjuk közvetlenül. Ennek ellenére a sivatagban sípályát, a hideg égövekben pedig banánültetvényt tartunk fenn. Olyan épületeket építünk rendkívüli mennyiségű üveg és fém felhasználásával, melyeket nyáron hűteni, télen fűteni kell, hogy elviselhető legyen bennük az élet.

Társadalmainkat úgy szervezzük, hogy emberek százmilliói utazzanak gigantikus energiafelhasználású repülőkön a világszerte, sőt azt is megtehetjük, hogy pusztán szórakozásból több ezer kilométert repülünk néhány óra leforgása alatt egy nyaralás kedvéért. Több tonnás járművekkel járunk egyedül olyan útvonalakon, melyeken az állam által fenntartott tömegközlekedést is igénybe vehetnénk, sőt embertársaink sokasága megy lényegében ugyanoda, ugyanakkor hasonló, tonnát meghaladó járművekkel.

Éjjel kivilágítjuk városainkat és falvainkat, hatalmas elektromos vezetékhálózatokat, adatközlő rendszereket tartunk fenn, és az áruk jelentős részét 100, nagy részét 1000, és komoly mennyiséget 5000 kilométernél nagyobb távolságra szállítjuk, úgynevezett gazdasági megfontolások alapján. Ugyanezen megfontolások alapján olyan nagy mennyiségű élelmiszert dobunk ki, olyan nagy mennyiségű élelmiszert semmisítünk meg, hogy abból a föld minden lakójának stabil élelmezését könnyedén megoldhatnánk.

Mindemellett valamilyen megmagyarázhatatlan okból közel egymilliárd ember éhezik a földön. Ezeken felül további egymilliárd ember él rendkívüli szegénységben, azaz mindennapi létfeltételei bizonytalanok.

Nem adunk enni az Afrikában és Ázsiában nyomorgó milliárdoknak, de a világ legfejlettebb, gazdaságilag legerősebb államaiban is ismert jelenség a mélyszegénység, az éhezés és a hajléktalanság. (Most ne a clochard jelenségre, a saját elhatározásából az utcán élő emberekre gondoljunk.)

Mindennek gazdasági okai vannak. Mégpedig a Max Weber által megfogalmazott okok. Mivel amúgy ezek a javak nem tekinthetők szűkösnek, egyszerű szabályozással, a pénzügyi rendszer segítségével, az árképzési és haszonlogika okán mesterségesen állítunk elő szűkösséget.

Az áruházlánc inkább ezer tonnás élelmiszerhalmokat semmisít meg, a termelő inkább beszántja a termést, kiönti a tejet, az államok inkább fizetnek a termelőknek, hogy ne termeljenek, de még csak véletlenül sem látjuk el a rászorulókat. Illetve, kivételként, ún. segélyszervezetek segítségével juttatunk nekik annyit, amennyiből a szerencsétlenek egy része nem hal éhen. Többet nem, mert akkor a termelésben részt vevők nem termelnének. Minek törné magát az ember, ha mindezen javak ingyen is elérhetők lennének.

Max Weber meglátása tehát ma is érvényes, holott a feltételek gyökeresen megváltoztak. Azt gondoljuk, hogy ha nem idézünk elő valamiféle mesterséges szűkösséget, ha a hegyekben álló javakat mindenki számára elérhetővé tesszük, akkor elszabadul a pokol. Akkor majd senki sem dolgozik.

A szűkösség előidézésének eszköze pedig a pénz, a gazdaság motorjának kinevezett pénztömeg, a tőke. Pedig nemrég eljutott a világ oda, hogy a tőke nem kamatozik, illetve kamatozik nulla százalékkal, az inflációt figyelembe véve pedig tulajdonképpen negatív kamatról beszélhetünk.

Mégis, a weberi, korábban kétségtelenül helyes paradigmából képtelenek vagyunk kilépni. Annak ellenére, hogy létezik a javak egy csoportja, melyben ez a kívánt szűkösség, természetükből adódóan jelen van. Így a tulajdonképpen korlátlanul elérhető javak korlátlanul elérhetővé tétele az emberek munkakedvén, előrejutási törekvésein, célirányos tevékenységén – hogy a szűkös javakhoz hozzájussanak – mit sem változtatna.

Nem történne sok, csak talán 700 millió gyerek mindennap élelemhez, vízhez, fedélhez és orvosi ellátáshoz jutna.

Ez tényleg nem sok, ez inkább minden.