vissza a főoldalra

 2015.07.03. 

Tájképek modern formákban

Apró részleteket ábrázolva mutatom be a természet szépségét

Simon Endre Szolnay-díjas erdélyi magyar festőművész, grafikus 1936-ban született Székesen. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett oklevelet 1960-ban. Mesterei: Incze István, Bordi András, Piskolti Gábor, Petre Abrudan, Teodor Harsia, Miklóssy Gábor és Petre Feier. 1960–67, valamint 1972–86 között a Marosvásárhelyi Képtár tárlatvezetője, muzeológusa, főmunkatársa, igazgatója. 1986–90 között az Új Élet majd az Erdélyi Figyelő grafikai szerkesztője. 1997-től a Barabás Miklós Céh alelnöke volt; 2003 áprilisában áttelepedett Magyarországra, jelenleg Törökbálinton él. Látogatta a művésztelepeket; 1973-ban az árkosi, 1974–91 között a szárhegyi, 1991-ben a marcali és hajdúsági, 1992-ben a hortobágyi, 2003–2006 között a hajdúszoboszlói művésztelepen dolgozott. Festményei tájképek, portrék, csendéletek és egyre elvontabbá váló kompozíciós művek. Mint grafikus készített plakátokat, reklámgrafikákat és illusztrációkat. A Marosvásárhelyi Képtár munkatársaként Bordi Andrással és Sükösd Ferenccel együtt számos kiállítást szervezett és katalógust szerkesztett. Nagy Imre Följegyzések c. önéletrajzi kötete (Bukarest, 1979) számára összeállította a művész Marosvásárhelyi Képtárban őrzött képeinek és grafikáinak jegyzékét. Előszavával jelent meg Fények és árnyak címmel a marosvásárhelyi Kultúrpalota nevezetes képtári gyűjteményének katalógusa (Budapest, 2002). 2012-ben jelent meg Szücs György művészettörténész Simon Endre című albuma. Nemcsak Erdélyben és Magyarországon volt számos kiállítása, hanem 1977 után külföldön is bemutatkozhatott. Az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, sőt Kanadában, Ukrajnában, Franciaországban, Kínában, Tajvanon rendezett kiállításokra is eljutnak a munkái.

 Nem követem a divatot, a magam útját járom

 Az interneten főleg tájképei láthatók. Mi vonzza a tájakban egy olyan korban, mikor sokan azt mondják: a tájképfestészet fölött eljárt az idő.

 – Ha valaki úgy fest meg egy tájat, mint a XIX. században, akkor azt valóban idejét múltan teszi. De ha modern képzőművészeti formákat felhasználva tesszük azt, akkor igenis kortárs műfaj a tájképfestészet. A táj mindig is vonzotta a festőt. Ma már kissé közelebbről nézzük a természetet, míg régebben a távlatokon volt a hangsúly. Az volt a posztimpresszionizmus, Van Gogh és Gauguin ideje. Én a tájhoz részleteiben közelítek. Egy-egy ágat, lombozatot, fatörzset, tájrészt ábrázolok úgy, hogy a vásznon a természet adta motívumok sorakoznak fel. Ezzel a kép elvontabbá, kevésbé hétköznapivá válik.

 Azért fest modern tájképeket, mert haladni szeretne a divattal?

 –Nem jellemző rám az aktuális trend követése. Tehát nem készítek olyan dolgokat, melyeket már más is csinált. Az engem nem érdekel. A magam útját járom. Úgy érzem, csak így alkothatok egyedi, csak rám jellemző műveket. Már Erdélyben érdekelt az elvontabb megjelenési mód. Elvontság alatt azt értsük, hogy jobban megkomponálom a kép belső szerkezetét. S ilyenkor nem „követem” az egész tájat, hanem csak az általam kiválasztott lényegi részeket. Nem másolok, hanem a természet motívumaiból új tájat kreálok.

 Főleg az erdélyi tájakat örökítette meg a vásznon?

 – Amíg Magyarországra nem költöztünk, addig igen, hiszen az erdélyi hegyek vonulatai szépek, és szinte rákényszerítik a festőt, hogy örökítse meg azokat. A színek is változatosak: a kéktől a vörösig mindenféle színharmónia megfigyelhető. Régebbi tájképeim sem realisztikusak, kissé elvonatkoztattam azokat a valóságtól. A minimal arton belül pedig a táj apró részletét ábrázolva mutatom be a természet szépségét.

 Kint a szabadban festett, vagy pedig vázlat után a műtermében?

 – Erdélyben, a szabadban a motívumok gazdagsága ragadott magával. De a síkság is nagyon változatos, mert a növényzetnek más-más a színe. Ezért az Alföldön ugyanannyi gazdagságot fedezhetünk föl, ha a természetet közelről figyeljük meg. Általában a szabadban készültek a régebbi tájképeim. Amikor modern formákkal festem meg a tájat, akkor vázlat alapján készül el a kép a műtermemben. Tehát nekem éppúgy kell absztraktan, elvontan gondolkodni, mint ahogyan a természet világát csodálni, és visszaadni a képekben. A természet motívumgazdagsága pedig végtelen. Emellett minden egyes vidéknek megvan a maga sajátossága.

 A különböző népek művészetének is van jellemző a sajátossága?

 – Hogyne, hiszen ezek alkati kérdések. A franciák, a spanyolok sokkal festőibben, ábrázolnak, rájuk, ahogy az olaszokra a könnyedség, a lazaság jellemző, míg a német rajzosabb vonalú, ami már a Dürer előtti művészeknél is látható.

 Az egyes színek hordoznak-e önnél valamilyen szimbólumot?

 – Általában nem használom az ilyen fajta stilizációt. Amiket stilizálok, azok formai elemekből állnak. Inkább az évszakok különbözőségei érhetők tetten nálam.

 Egyik erdélyi napilapnak nyilatkozta, hogy a színek nagyon sokat jelentenek.  

– Természetesen, mert azokkal komponálok. Színek nélkül nem is tudom elképzelni a világot. Ha körbe tekint a műtermemben, lát egy triptichont, ami a színekre épül; a színek harmóniája adja a felületet.

 Mennyire törekszik arra, hogy elvonatkoztatott képei közérthetőek legyenek?

 – Közérthető a szín, amit lát a néző. De a modern művészetben nincs magyarázat. Ebben különbözik a nyugati művészet a keletitől. A keleti festők még megmagyarázzák azt, hogy mit miért csinálnak. A nyugati viszont meghagyja a nézőnek, hogy igazodjon el az alkotáson.

 Fogadjuk el, amit mond. De azért a hazai nézőkre jellemző, hogy ha nem ért valamit elsőre, akkor elsétál a kép mellett.

 – Abban bízom, hogy mivel a színharmóniára építkezem, ezért arra felfigyel a néző. Nem mesélnek a műveim, szeretném inkább gondolkodásra késztetni az embereket. Régebbi képeimmel is ez volt a célom. Persze, a tájélmény elindítja a fantáziát, de a látottakból le kell szűrni a lényeget, megtalálni az összefüggéseket, melyek mondandónkkal, szándékainkkal is összecsengenek.

 Folyton követtek a szekusok

 A különböző történelmi események is hatottak önre?

 – A Hirosima és a Rémmadarak keringője című képem akkor készült, mikor tudatosult bennem, hogy a nagyhatalmak milyen brutálisan beavatkoztak más államok belügyeibe. A történelmi képek körébe tartozik a Lélekmadár is, amelynek alsó részén nagypapám látható, és mellette a rájuk jellemző hit- és motívumvilág. Így a kopjafa, a madarak, a Nap, a Hold… Erdélyben arra kényszerítették az embereket, hogy jelentsék föl a társaikat. Így volt ez a művészvilágban is. Ekkor született meg Intrika című képem, ami már nagyon modern, mert az alakokat nem realisztikusan ábrázoltam. A képen a kínai konty a hatalmat szimbolizálja, míg a sárgászöld szín az irigységet. Ami bosszantott, amivel nem értettem egyet, azt mindig megfestettem. Természetesen ez feltűnt a cenzoroknak, és akármerre jártam Marosvásárhelyen, mindig követtek a belügyesek. Annyi volt a „bűnöm”, hogy nem értettem egyet sem a politikai, sem a hivatalos művészpolitikai rendszerrel.

 Mi jellemezte az akkori művészetpolitikát?

 – A naturalizmus és a romániai diktatúra kiszolgálása. Aki az ellen fel merte emelni a hangját, a legjobb esetben feketelistára került.

 Megalkuvás nélkül nem is lehetett művészként érvényesülni?

 – Nagyon nehéz volt. Aki nem volt elég figyelmes, értelmes, gerinces, azokat be tudták hálózni…

 Akkor miként tudta elérni azt, hogy a ’70-es évek végétől Nyugaton is kiállíthatott?

 – Amikor Nicolae Ceausescu eladta a zsidókat és a németeket, akkor nagyon sok munkám külföldre került, s azokat kiállították. Tehát nem számomra rendeztek egyéni kiállításokat, hanem a műveimből. 1990-ig még Magyarországra sem jöhettem át, nemhogy azt engedélyezték volna, hogy Nyugatra menjek kiállítani.

 Rendszerellenes képeit Erdélyben sem lehetett kiállítani?

 – A legtöbb ilyen jellegű képemet azért kiállították. Ez a zsűri döntésén múlott. Az egyik francia származású műkritikus kissé engedékenyebb volt.

 Menjünk vissza egy kicsit az időben… Volt olyan művész, aki nagy hatással bírt önre?

 –A Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában remek tanári gárda oktatott bennünket. Ők mind a háború előtt végezték el az egyetemet, így másfajta szellemiségben oktattak, mint a szocialista naturalizmus képviselői. Hiszen akkor a szocreál volt a képzőművészet legnagyobb ellensége; megszüntette a változatosságot, a szabadságot. S ha már a művészeket kérdezte: Incze István, középiskolai tanárom Van Gogh bűvöletében élt. Bordi András a magyar akvarellfestészet egyik megújítója volt. Az akvarell technikája nem is engedte számára, hogy naturálisan dolgozzon. Piskolti Gábor művészetére a kubizmus volt jellemző. Ők mind példaképeim voltak abban az értelemben, hogy megmutatták, hogyan kerüljük el a művészi pálya útvesztőit. A főiskolán Miklóssy Gábor, aki Rudnay növendék volt, pedig olyan rangot vívott ki magának, hogy amit tőle tanultunk, azt senki sem kérdőjelezhette meg. Miklóssy szinte az összes előadásában megemlítette Rudnayt, vagy Munkácsyt. Igaz, a főiskolán kötelező volt természethűen ábrázolni, de Miklóssynál ezt festőien, kissé absztrahálva, kellett megoldani. Tehát a fotószerű aprólékosság helyett bátrabb ecsetkezeléssel dolgoztam.

 Nemcsak alkotott, hanem sokáig a Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum muzeológusa volt, s később igazgatója is. Mit kell tudni erről az intézményről?

 – A képtárnak a Marosvásárhelyi Kultúrpalota ad otthont. Dr. Bernády György a XX. század elején volt a város polgármestere. Működését egyetlen nagy alkotás jellemzi: maga a város. Polgármestersége idején épült a téglagyár, a gázgyár, a villamostelep, a marosi gát, több közegészségügyi intézmény, iskola. Megépítette az új városházát és az új közművelődési házat. Így jött létre a magyar szecesszió remekműve: a Kultúrpalota, amelyben ma is könyvár, városi filharmónia és képzőművészeti múzeum működik. A képtár létrehozása Bernády szívügye volt. Még épült a palota, mikor a polgármester elkezdte gyűjteni a képtár anyagát. Gyűjtötte a Monarchia legjobb alkotásait a XIX és a XX. század első évtizedeinek művészeitől. Csak néhány nevet sorolok föl: Barabás Miklós, Ferenczy Károly, Feszty Árpád, Fényes Adolf, Kernstock Károly, Koszta József, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Paál László, Stróbl Alajos, Tornai Gyula, Wágner Sándor, Zichy István. Ilyen jellegű gyűjtemény Magyarországon egyedül Hódmezővásárhelyen található.

 Mikor került a múzeum kötelékébe?

 –1960-ban, s végigjártam a „ranglétrát”, s ahhoz, hogy feljebb lépjek tanfolyamokra kellett járnom Bukarestbe. Először tárlatvezető voltam, majd muzeológus, főmuzeológus, s végül a képtár igazgatója lettem. Közben volt egy ötéves „szünet”, mikor ipari kiállításokat rendeztem a román fővárosban. A Kultúrpalotában nagyon szerettem kiállításokat szervezni. Hiszen a kiállítás-rendezés olyan, mint a képfestészet – össze kell rakni a kész színelemeket.

 Bizonyára a képtár igazgatóját is felügyelte valaki.

 – Szerencsémre a város pártbizottságának első titkára, Veres Nicolae, nagy művészetbarát volt. Ceausescu később el is rendelte a likvidálását. Aki ott volt a temetésén, azokról a szekusok listát készítettek.

 Állami képlopások

 Miért készítette el a Marosvásárhelyi Képtárban őrzött képei és grafikái jegyzékét?

 – Azért, hogy a képtárból ne vigyenek el képeket.

 Hogy ne lopják el azokat?

 – Nem arra gondolok, hogy valaki betör a képtárba, és ellop onnan egy műalkotást, hanem arra, hogy többször előfordult, hogy egyes erdélyi múzeumokból képeket vittek el Bukarestbe. Mi viszont elég bátrak voltunk, s nem adtunk ki képeket.

 Pályáját szakaszokra lehet bontani?

 –Igen, mert a festészet mellett párhuzamosan grafikákat is készítettem. S bizony sokat számít a motívumok grafikai tisztázása. Egy időben illusztráltam, reklámgrafikákkal foglalkoztam. Ezután szinte csak festettem, s mikor fiam grafikákat készített, akkor az ő hatására újra felfedeztem magamnak ezt a műfajt. A rajz számomra nem más, mint a megjelenítés, a megidézés kulcsa.

 Reklámgrafikákat is készített. Ebben a műfajban mennyire kötött az alkotó keze?

 – Ez az alkotótól függött. Én mindig úgy készítettem el a reklámgrafikákat, ahogy akartam, s a megrendelő döntötte el, hogy közli vagy sem.

 Ma sok művész azt mondja, zárkózzunk el a társadalomtól. Mi erről a véleménye?

 – Hiába zárkózik el a művész, s csukja magára az ajtót, a hatás úgyis eléri őt. Nem lehet úgy élni, hogy nem beszélgetünk bizonyos témákról. Nem szabad a művészetben elzárkózni a kollégáktól. Ezért is jó, ha minél több művésztelepen dolgozunk. Szeretem megfigyelni azt, miként alkotnak kollégáim. Ha láttam, hogy valaki jobb nálam, arra nem voltam irigy; mindig is tiszteltem azokat, akik tudtak nekem a festészetben újat mutatni.

 Milyen a kapcsolata a társművészetekkel?

 – A középiskolában együtt tanultunk azokkal, akik zenei pályát választottak. Így a zenészekkel mindig is jó kapcsolatom volt, ahogyan a költőkkel, írókkal is. A zenei hangok úgy hatnak rám, mint a költemények.

 A legtöbb erdélyi művész 1989 előtt települt át Magyarországra. Ön miért 2003-ban határozott így?

 – Erdélyben három infarktuson is átestem, és Magyarországon jobb orvosok dolgoznak jobb körülmények között. Azóta még három infarktust kaptam…

 Nem vagyok „könyöklős” típus

 Nehéz volt bekapcsolódnia a magyarországi művészéletbe?

 – Én úgy érzem, hogy a mai napig nem sikerült a magyarországi művésztársadalomba beilleszkednem. Talán azért, mert nem vagyok egy „könyöklős” típus. Voltak Budapesten is kiállításaim, meghívtam rá művészeket, de a többségük el sem jött… Nem tudom ennek az okát. Talán itt elszigeteltebben élnek a festők, mint Erdélyben. Léteznek kis baráti körök, klikkek, de egynek sem vagyok a tagja.

 Sosem gondolt arra, hogy sokkal nyugodtabban élne, ha felhagyna az alkotással?

 – Soha! Egyedül az olajfestészettől tértem el, mert az olaj nagyfokú allergiát váltott ki nálam. Nem tudok úgy élni, hogy ne alkossak. Nem hagyja a természetem. Nekem a művészet, a munkám az életem. És mivel élni az életem végéig szeretnék, így a munkámban is szeretnék aktív maradni.

Medveczky Attila