vissza a főoldalra

 2015.07.03. 

Csorja Gergely: Leviatán elbotlott Manyika Scholl-papucsában

Zárug Péter Farkas Leviatán ébredése, avagy illiberális-e a magyar demokrácia? című munkája a könyvhéten jelent meg. Mivel Zárug Péterhez több mint évtizedes, mondhatni baráti viszony fűz, így nagy érdeklődéssel olvastam korábbi, a 2010–2012 közötti időszakot feldolgozó munkájának folytatását, mely lényegében a mai napig elemzi az Orbán Viktor által létrehozott rendszer természetét, szigorúan politológiai megközelítésből. Az elemzés tisztességes munka, megfelelő hivatkozással, differenciált véleményalkotással és tényanyaggal. Azonban lényegében a kiindulási pontnál tévútra fut, ezért sok ponton nem értek vele egyet. Mégis érdemes a megismerésre és a vitára.

Zárug elemzésének lényegi alapja a következő, igaz, ez csak a könyv közepén jelenik meg, mivel az első rész a korábbi munkát tartalmazza, melyre az elemzés támaszkodik.

2014 nyarán Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében a Fareed Zakaria által a ’90-es évek végén meghatározott illiberális állam építését hirdette meg, ezzel tulajdonképpen szakítani akart a nyugati típusú demokratikus berendezkedéssel. Ez bizonyos területeken sikerült is.

Zárug ezeket a területeket veszi végig. A pártpretorianizmusnak nevezett jelenséget vizsgálja, mely a Fidesz választókerületi elnökein keresztül közvetlen irányítást biztosít a miniszterelnöknek a közigazgatás, az önkormányzatok, sőt a gazdaság legkisebb ügyeihez is, valamint a pártkatonákkal feltöltött közszférát, mely sok esetben a minőségi követelmények helyett a pártkötődésre koncentrált. Ehhez adódik a Zárug által hiperaktivizmusnak nevezett jelenség, mely magában foglalja a rendkívül gyors, a hagyományos demokratikus vitafórumokat kikapcsoló, vagy formálissá tevő törvénykezést, illetve bizonyos demokratikus alapintézmények formálissá tételét, valamint a döntések csak azért is végig erőltetését.

Ezeken keresztül Zárug a hobbesi értelemben vett Leviatán, az állampolgárok lényegében önkéntes felhatalmazásával, szabadságjogaik részleges vagy teljes lemondásával létrejövő, mindenben önállóan cselekvő hatalom felemelkedését látja, és ezt a folyamatot károsnak, elvetendőnek minősíti, sőt kijelenti, hogy ilyen értelmű felhatalmazást a kormány senkitől sem kapott.

Zárug elemzése politológiai szempontból tisztességes, csak éppen a kiindulási pont meghatározása téves. Orbán 2014-es tusnádfürdői beszédében az illiberális állam kifejezést elsősorban nem mint politológiai terminus technikust kell értékelni, hanem sokkal inkább az idáig létező liberális állam hibáinak ellentételét. És bár ezt a véleményt Zárug a bértollnokok sajátjának tudja be, valójában ez releváns értelmezés. Lássuk, miért!

Az az átfogó elemzés, mely Orbán rendszerének illiberális elemeit mutatja be, ugyan sok tekintetben tényszerű, megfeledkezik azonban egy fontos összefüggésről. Horn és Gyurcsány rendszere ugyanilyen teljes pályás letámadásba kezdett, azzal a különbséggel, hogy Magyarországot mind a mai napig át és átszövi egy hálózat, mely megkerülhetetlen hatalommal bír, és ezt a hatalmat az Orbán-kormány nem tudta megtörni.

Orbán az első kormányzati ciklusban szembesült a ténnyel, hogy a szövet lényegesen erősebb, mint bárki gondolta volna, és a 2002-es választáson ez a titkosszolgálati kapcsolatrendszerrel is rendelkező hálózat különösebb erőlködés nélkül húzta ki a talajt a lába alól. Majd annak ellenére, hogy 2002 és 2010 között a nómenklatúra gyakorlatilag lerabolta az országot, ha Gyurcsány és a mögötte állók nem próbálják meg a széles tömegeket titkosszolgálati eszközökkel is manipulálni, és ezáltal nem verik szét lényegében saját magukat, akkor a 2010-es óriási győzelem elképzelhetetlen lett volna. Ehhez hozzáadódott, hogy ekkorra a világgazdasági válság miatt a nyugati döntéshozók is kockázatnak látták Gyurcsány rendszerét.

Azokon a területeken, melyeken Zárug Orbán illiberális hatalomépítését mutatja ki – például az állítólagos, sokat hivatkozott, de valójában soha nem működő korábbi politikai konszenzus felrúgásánál, a média lerohanásánál, vagy a közigazgatás pártkatonákkal való feltöltésénél –, valójában a korábbi és még ma is eleven hatalmi rendszernek, annak a teljes magyar életet átszövő hálózatnak az ellensúlyát akarta megteremteni, mely gazdasági eszközökben, ügyintézési képességben még ma is messze az orbáni rendszer előtt jár.

A tény az, hogy egykori szocialista nagyvágók, az SZDSZ gazdasági holdudvarába tartozók, az ún. liberális értelmiség gazdasági kapcsolatai, a politikai hatalmat gazdaságira cserélő nómenklatúra köszöni szépen, jól van, és miközben tele pofával szidja a kormányt és az egész orbáni rendszert, pályázatot pályázat után visz el, zavartalanul üzletel és fölözi le az elmúlt évtizedekben összelopott tőkéjének hasznát. (Jellemző, hogy Kóka János, a Fidesz által is sokat bírált korábbi miniszter a kormánydelegációval utazik Szingapúrba, vagy Gyurcsány cégének milliárdos EB-megbízása)

Ugyanígy az igazságszolgáltatásban ülő bérbírók, akik futószalagon hozták a törvénytelen, a gazdasági hatalom igényeit kielégítő döntéseket, ma háborítatlanul ítélkeznek tovább. A konszenzus ebben az értelemben nem került felrúgásra, sőt a devizahitelesek ügyében a Fidesz éppen ezeknek dobott mentőövet azzal, hogy törvénybe iktatta, miszerint nem lehet tisztességtelen szerződést kötni. Talán mintha a korábbi PTK-szerint lehetett volna?! A Fidesz alkotta törvény nélkül a devizahiteles ügyek felülvizsgálatára csak akkor kerülhetett volna sor, ha a bírói kar (ideértve az Alkotmánybíróság legtöbb korábbi bíráját is) jelentős része megszégyenülten szembesül azzal, hogy az éppen aktuális erőviszonyok szerint és nem a jog alapján ítélkezik.

De megkérdőjelezhetők az illiberális törekvések a média terén is. Mert miközben a közszolgálati adókat valóban a kormány alá fordították – kétharmaddal a világ mely országában ne tették volna? – ezenközben az ellenzéki lapok közül többen komoly reklámbevételre tesznek szert állami hirdetésekből. A Magyar Narancs teljes oldalas Opera-hirdetéseket kap, a kormányt ekéző RTL Klub sem mentes az állami vagy állam közeli hirdetésektől és – ahogy arra Zárug is rámutatott – egy Zakaria által definiált illiberális államban már a Klubrádiónak helyet adó épületet is lebontották volna, nemhogy az ellenzéki adó pereket nyerne az állammal szemben.

Ne felejtsük el, hogy az ún. jobboldali, majd később Fidesz közeli sajtó jelentős hátrányban volt a 2010 előtti időszakban. Amennyiben az a balliberális médiafölény konszenzusnak tekinthető, akkor ezt kétségtelenül felrúgta a második Orbán-kormány, tegyük hozzá nagyon helyesen.

A sikeres illiberális állam építése helyett a valóság inkább Lázár nagy port kavart, szekszárdi, építészeknek tartott előadásában, vagy Orbán korábbi, Kossuth rádióban mondott félmondatában keresendő. Azaz, hogy az Orbán-rendszer miközben megpróbálta kiaknázni a kétharmadban rejlő lehetőséget és tartósítani hatalmát, és miközben – nem mellesleg – konszolidálta az országot és jelentős építkezéseket hajtott végre a szó szoros és átvitt értelmében is, képtelen volt áttörni az évtizedek óta keményedő magyar közigazgatás betontömbjén.

Leviatán elbotlott Manyika Scholl-papucsában. A magyar közigazgatásban, az állami vállalatoknál, az önkormányzatoknál, a közvetlenül az államból élő cégeknél több százezer felesleges ember van alkalmazásban. Merthogy ez a nyolctól négyig dolgozó tömeg lényegében semmit sem ad a magyar élethez, sőt… (Természetesen nem az orvosokra, mentősökre, tanárokra, közterületi rendőrökre gondolok.)

Zárug ezt a legutóbbi tévés szereplésében annyival intézte el, hogy igen a bürokrácia önmagát termeli újra és Lázár feltehetőleg tanulmányiból emlékezett Corzier bürokrácialeírására. Csakhogy ez ennél lényegesen nagyobb probléma. A Zárug által említett hiperaktivitást, ami elsősorban a jogalkotás terén mutatkozik, mutatkozott meg éppen az generálja, hogy az apparátus nem vagy hiányosan hajtja végre az utasításokat. Hogy a kétharmad mindent törvényi, sőt alkotmányos szinten szabályoz, ezt többen kormányoldalról is kifogásolták, csakhogy amennyiben azt akarják, hogy a totálisan jogpozitivista idomítású apparátus a kormányzati szándékból végrehajtson bármit, vagy kézi vezérléssel kell irányítani az eseményeket a Miniszterelnökségből vagy a miniszteri kabinetből, vagy a törvény tekintélyét kell latba vetni piszlicsáré ügyekben. (A másik lehetőség a rendeleti kormányzás lenne, mely azonban valódi alkotmányjogi aggályokat vethet fel.)

Az apparátus évtizedes reakciója bármilyen utasításra vagy problémára ugyanis igen egyszerű. Először az adott tisztviselő vagy közalkalmazott megpróbálja kideríteni, hogy az ügy miért nem hozzá tartozik, majd, hogy miért nem lehet megcsinálni. Ha mindezek ellenére nála marad a döntés lehetősége, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a lehető legtovább odázza a döntést, vagy megpróbálja elkerülni.

Nem a tisztviselő, közalkalmazott gonoszsága miatt, hanem egyszerű önvédelemből. Ebből ugyanis nem lehet baj, minden más cselekvési mód csak a bajt szüli.

Ezzel szemben a jogpozitivista törvényértelmezési mechanizmus egyszerű. Nézzük mit ír a jogszabály, attól eltérni nem tudunk, mérlegelés nélkül alkalmazzuk. A jogszabály – a gyors jogalkotási folyamat és a Zárug által amúgy kiválóan leírt hiperaktivitás miatt – általában rossz vagy hiányos, ezért végül mégis kézi vezérlésre van szükség, hogy bármi elintéződjék. Így kerülnek államtitkári, miniszteri, sőt miniszterelnöki íróasztalra olyan kérdések, melyeket helyi tisztviselőknek vagy közalkalmazottaknak kellene megoldaniuk.

Ennek eredményeként is – és természetesen hatalmi megfontolásból is – a rendszer átállt a pártgépezeten keresztüli ügyintézésre. Zárug ezt az általa pártpretorianizmusnak nevezett jelenséget a következőként írja le: A rendszer gyakorlati működése, mivel sok tekintetben átnyúl a demokratikus jogállam adta keretek feje fölött, befolyásol vagy éppen el is dönt piaci versenyeket, helyi és országos oligarchákat szül. Kontroll alatt tartja az állam helyi gépezetét és az önkormányzatok intézményeit, ezért leginkább e rendszer mutat illiberális működést a magyar állam, a kormány és a kormánypárt összefonódott működésében.

Csakhogy a valóságban a rendszeren belül számtalan pólus létezik, például az önkormányzatok, pontosabban a polgármesterek a választókerületi elnöki hálózattal szemben hathatósan tudják érdekeiket megvédeni, sőt képesek minisztériumokkal, de adott esetben a kormányfővel is szembe menni, méghozzá sikerrel. (Gondoljunk csak Tarlós István megnyilvánulásaira.) Ebben az értelemben Zárug leírása hiányos, amikor a Fidesz hatalmi működését akarja bemutatni.

Az oligarchák felemelkedése is sok esetben önkormányzati alapokra támaszkodik, és ezek az újsütetű oligarchának kikiáltott mostani nagyvágók vagyon tekintetében a közelében sincsenek az SZDSZ–MSZP- vagy az MDF-időkben megalapozott vagyonkoncentrációknak.

Ráadásul számtalan, a közigazgatáson belül működő hatalmi rendszer létezik, melyet a legkisebb mértékben sem érdekel a pillanatnyi úr, legyen az az MDF, az MSZP vagy a Fidesz. Orbán Viktor nevét meghallva köpködő cégtulajdonosok, igazgatók és közigazgatási emberek milliókat, sőt bizonyos esetekben milliárdokat tesznek zsebre a magyar állam jóvoltából. Jómagam halottam, amikor 1991-től jelen lévő a kormánnyal a legkisebb mértékben sem szimpatizáló vállalat vezetője egy komplett állami részlegről, mint az ő saját bejáratú vevőjéről beszélt. Méghozzá a nemrég nyert közbeszerzés alapján teljes joggal Az Zárug által leírt pártpretorianizmus hatékonysága nem veszélyezteti a magyar emberek felemelkedésének lehetőségeit, a maga esetleges korrupciógyanújával együtt összességében piszlicsáré jelenség a bürokrácia károkozásához képest. Ugyanis nem az a baj, hogy egyesek biztosan nyernek a pályázatokon és adott esetben elviszik a nagy állami beruházásokat, hanem hogy a pályázati rendszerek – a közbeszerzésiektől az uniósokig – nem teremtenek hozzáférhető, egyszerű, nyilvánvaló és a társadalom számára is hasznos lehetőségeket azoknak, akik tényleg termelni, szolgáltatni, vállalkozni, dolgozni akarnak, és nem valamilyen nagy rendszer – legyen az multi, avagy magyar oligarcha, avagy az állam által fenntartva – részeiként kívánnak ügyeskedni. E tekintetben mindegy, hogy a központilag kiépített hatalmú választókerületi elnök, az MSZP rendszere szerinti helyi kiskirály, vagy az SZDSZ szisztémája szerint a miniszter leszólása hozza helyzetbe a nyertest, vagy egyszerűen méreténél és tőkeerejénél fogva a multi vagy a politikai oldaltól független oligarcha nyer.

A demokratikus jogállam adta kereteken való átnyúlás tekintetében sem látszik az az éles választóvonal a Fidesz pártpretorianizmusa és a korábbi magyar gyakorlat között. Gyurcsányt, Horn Gyulát vagy Antall Józsefet mégsem gondoljuk a Zakaria által megfogalmazott illiberális állam kiépítőjének.

Zárug nem győzött meg arról, hogy Orbán tusnádfürdői beszédében említett illiberális demokrácia fogalma megegyezik a Zakaria és követői által körülírt illiberális demokráciával. Sőt mivel végkövetkeztetésében Zárug is azt állapítja meg, hogy az orbáni rendszer valamiféle hibrid rendszer, mely a liberális és illiberális rendszermechanizmusok közé szorult, az a feltételezés vetődött fel bennem, hogy Zárug rendkívül mélyen ismeri a magyar rendszermechanizmusokat, ugyanakkor a nyugati demokráciák valós rendszermechanizmusait csak leírásokból, tudományos munkákon keresztül láthatja. Ha az amerikai, angol, francia, spanyol, olasz rendszermechanizmusokat valaki hasonlóan mélyreható empirikus ismeretek birtokában írná le, akkor ott is több helyen bukkanhatnánk „illiberális” nyomokra. A jelentős különbség, hogy a nyugati demokráciákban a legritkább esetben fordul elő, hogy a törvényhozás kétharmadát birtokolja egy olyan párt, melynek karizmatikus vezetője van.

Az orbáni rendszer attól, hogy határozottan él a hatalmával, hogy jelentős rendszerhibákkal küzd és, hogy törekszik saját holdudvarának megerősítésére még nem tekinthető szingapúri, putyini, tadzsikisztáni vagy éppen török értelemben illiberálisnak.

Sokkal inkább az látszik, hogy az orbáni politika kommunikációs agytrösztjei a Tilo Schaberti jó kormányzás (good governance) elméletével szimpatizálnak – tették ezt már 2010 előtt is – és bizonyos, talán kissé saját tudásukat és teljesítményüket túlértékelő bátorsággal kezelnek ügyeket. Erre G Fodor ominózus interjúja a legjobb példa. Ennek a kissé ingatag elméleti háttérnek köszönhető sok olyan melléfogás, mely jelentős pozícióvesztést eredményezett. Amikor azonban pozícióvesztésről beszélünk, ne felejtsük el, hogy az amerikai külügyi gépezet 2014 őszén ráfordult az Orbán-kormányra, és André Goodfriend ezen a hasábokon már részletesen elemzett akcióival jelentősen hozzájárult a kormánypárt gyengüléséhez. Bár ez nem mentesíti a kormányt a felelősségtől, de komoly elemzésből kihagyhatatlan tény.

Orbán 2014-es tusnádfürdői beszéde mögött – ahogy ezt Zárug is megjegyezte – Tellér Gyula elméleti támogatása sejlik fel. Tellér nagyszerű elemzéseit ismerve hajlok afelé, hogy az illiberális kitétel használatánál a legkisebb mértékben sem törődtek Fareed Zakaria több mint tíz éve megjelent írásával, sokkal inkább arra a cáfolhatatlan tapasztalatra támaszkodtak, hogy a demokrácia és a liberalizmus mint rendszerleíró fogalmak kiüresedtek.

A tusnádfürdői beszédnek komoly hibáját abban látom, hogy a nagy hurrogás eltántorította a szerzőt, esetleg szerzőket a folytatástól és nem kezdődött meg a magyar társadalom felkészítése arra az elodázhatatlan változásra, hogy valamit kezdenünk kell gigantikus bürokráciánkkal, ezzel a tehetetlen mamutállammal. Mostanában ez a téma, reményeim szerint tudatosan, a felszínre bukkan.

Márpedig a mamut elhalt tagjainak operálása rövidtávon fájdalmas. Sok munkáját, egzisztenciáját vesztő középkorú jóravaló embert jelenthet. Annak elmaradása pedig hosszútávon az ország felemelkedésének gátja.

Az Orbán Viktor fémjelezte rendszer az elmúlt évtized jelentős problémái közül többre gyógyírt talált, az ellenérdekeltek hangos hurrogása közben. Hibáival együtt az 1990 utáni rendszerpróbálkozások közül kiemelkedik, azonban gigantikus feladatok állnak előtte. A bürokrácia, a honvédelem, az egészségügy, a cigányság problémái, a kis és középvállalatok ügye és a többi.

Zárug elemzése a fentiek ellenére, vagy azzal együtt, bátor és érdekes írás. Ha nem is értek a legtöbb következtetésével egyet, de elgondolkodtató olvasmány, és illik a Gyenes Ádám vezette l’Harmattan kiadó meglehetősen széles értékpalettán mozgó kiadványai közé.