vissza a főoldalra

 2015.07.10. 

Rendkívül szerencsés ember vagyok

80 éves a világ legfiatalabb pólós olimpiai bajnoka

Mindent elért, amit egy sportember pályafutása során elérhet, amit pedig esetleg nem nyert meg, azt nincs is értelme megnyerni. Alig 17 évesen a csúcsra jutott, aminek jelentőségét már akkor is átérezte. Olimpiai sikerét még kétszer megismételte, és később edzőként is elérte, amit rajta kívül csak Gyarmati Dezső mondhat el magáról. Legnagyobb ajándékának a Jóistentől kapott humorát, valamint a kiváló emberekkel meglévő barátságait tartja, reménykedik a budapesti olimpiai pályázat sikerében, és mint mondja, orvosai szerint valóságos csoda, hogy még él. Szerkesztőségünk vendége a minap 80. születésnapját ünneplő háromszoros olimpiai bajnok vízilabda-legenda, a Nemzet Sportolója címet is viselő Gyurika, azaz Kárpáti György.

 – Kicsit tartottam attól, hogy nem könnyen fogom utolérni, mert születésnapja miatt számos meghívásnak kell eleget tennie.

–Ne is mondja, immár ötödik napja ünneplik a születésnapomat, és valóban, amint mondja, egyik helyről a másikra járok. Kicsit soknak tartom ezt a felhajtást, mert nem én vagyok az első ember a Földön, aki betölti a nyolcvanat. Ugyanakkor hazudnék, ha letagadnám, hogy jól esik a mindenfelől áradó szeretet, valamint az, hogy még olyanok is felköszöntöttek a születésnapom miatt, akiktől nem is számítottam rá.

– Nem tudom, a Magyar Fórum részéről számított-e, mindenesetre most megragadván az alkalmat, szeretettel köszöntöm olvasóink és a szerkesztőségünk nevében! Egy ilyen kerek évforduló remek alkalom a visszatekintésre, ezért elsőként azt kérdezném, hogy miként emlékszik vissza a kezdetekre, pályafutása elejére?

– Köszönöm a köszöntésüket! Az én sportpályafutásom olyan volt, mint a mesében, és ez már a kezdetektől igaz. Nagyon hamar kiderült, hogy ügyes vagyok a medencében, ami a gyorsaságot is jelenti. Talán kevésbé közismert, hogy úszóként kezdtem a versenysportot, később váltottam a pólóra. Úszóként is sikeres voltam, magyar bajnoki címet is szereztem, ám a pólóban teljesedtem ki igazán. Fordulékonyságommal, labdaügyességemmel és gyorsaságommal kompenzáltam, hogy nem igazán voltam és vagyok klasszikus pólós alkat. Ezeket a tulajdonságaimat hamar felfedezték nevelőegyesületemben, a Ferencvárosnál, majd kiszúrt magának a válogatott legendás edzője, Rajki Béla is. Rajkinak duplán is hálás lehetek életem első nagy sikeréért, az 1952-es helsinki olimpiai aranyéremért, hiszen egyrészt volt mersze a magam 17 évével engem is kiutaztatni a csapattal, majd Helsinkiben volt mersze a kezdőcsapatba jelölni. Figyelembe véve, hogy a magyar póló hagyományai miatt mi mindig, minden olimpián az aranyéremért szállunk medencébe, ehhez nem kevés bátorság kellett a részéről. Cserében persze igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ne okozzak csalódást, és úgy érzem, ez sikerült is.

– Legendás pólósok egész sora alkotta a helsinki válogatottat. Hamar befogadták ezek a tapasztalt játékosok a zöldfülű titánt?

– Az a csapat minden idők egyik legjobb magyar válogatottja volt. Gyarmati Dezső, Lemhényi Butykó, Szívós Pista, Bolvári Antal vagy éppen Markovits Kálmán egyaránt világklasszisok voltak, és ami legalább olyan fontos, nagyszerű emberek is. Persze mondanom sem kell, hangos, jól hallható csókolommal köszöntem, amikor először beléptem közéjük az öltözőbe, a tiszteletet tehát, ami kijárt nekik, megadtam. Ezt érzékelték, valamint láthatták, hogy én is tudok játszani, így semmi gond nem volt, sem a parton, sem pedig a medencében. Remek játékkal nyertük meg az olimpiát, amellyel minden idők legfiatalabb pólós olimpiai bajnoka lettem, és ismereteim szerint máig is én tartom a rekordot. Erre nagyon büszke vagyok, miként arra is, hogy a helsinki olimpiai csapat más legendás sportolói – Puskás Öcsiék, Papp Laci – szintén megkedveltek, barátjukká fogadtak.

– Egy 17 éves fiatalember – mint amennyi ön volt Helsinkiben – szinte még gyermek. Át tudta azért érezni az olimpiai bajnoki cím jelentőségét?

– A legteljesebb mértékben! Azt kell mondanom, hogy a koromnál mindig is érettebb voltam, így pontosan tudtam, hogy milyen nagy horderejű dolog olimpiát nyerni, a sportban ez a legnagyobb dicsőség.

– Helsinkihez hasonlóan kulcsfontosságú olimpia volt nekünk, magyaroknak az 1956-os forradalom után megrendezett melbourne-i játékok. A győzelemről és annak hátteréről már sok szó esett, azt viszont szeretném megkérdezni, hogy Gyuri bácsi fejében nem fordult meg a disszidálás gondolata?

– Tulajdonképpen kint maradtam én is akkor, mint oly sokan mások a forradalom leverése után. Meghívták az olimpiai bajnoki címet nyert póló-válogatottat egy észak-amerikai bemutató körútra és én is a csapattal tartottam. Bejártuk az Egyesült Államokat, közel 40 városban játszottunk bemutató mérkőzést. Persze örökre nem tudtam volna kint maradni, így csakhamar eldöntöttem, hogy hazajövök. Bántódás nem ért. Ismerve az akkori rendszer természetét, azt hiszem, ezt csupán annak köszönhettem, hogy kétszeres olimpiai bajnok voltam, és talán szüksége is volt rám a magyar vízilabda-sportnak. Nem sokkal később a válogatottba is visszatérhettem, így a Budapesten 1958-ban megnyert Európa-bajnoki címnek, a római olimpiai bronzéremnek, valamint a híres, 1964-es tokiói olimpiai győzelemnek is részese lehettem. Miután visszavonultam, aztán sem szakadtam el a medencék világától. Drága barátom, Gyarmati Dezső mellett a válogatott edzőjeként dolgoztam, gyakran fel is emlegettem, hogy nélkülem nem nyerték volna meg a montreali olimpiát. Később megfordultam Ausztráliában is, ahol a válogatottnál és klubcsapatoknál is tevékenykedtem. Szép, kerek, teljes életem volt, rengeteg sikerrel.

– Ki gyakorolta önre a legnagyobb hatást pályafutásában, életében?

– Nehezet kérdez. Rendkívül szerencsés ember vagyok, mert a sors ajándékaként nagyon sok embert kiemelhetnék. Ha mégis konkrét neveket kér tőlem, akkor mindenféle sorrend nélkül négy nevet említenék meg: Gyarmati Dezső, Puskás Ferenc, Hofi Géza és Bud Spencer. Valamennyiükben közös, hogy nagy formátumú személyiségük mellett a humorban is elsőrangúak voltak. S ha már a Magyar Fórumtól hív, hadd emeljem ki, hogy a lap alapítójával, a ragyogó intellektusú Csurka Istvánnal is több évtizedes barátság fűzött össze, és Pistát – sok más nagyszerű emberhez hasonlóan – úgyszintén megemlíthetem, mint aki nagy hatással volt rám.

– Bud Spencer ragyogó karakterét ismerhetjük a filmvászonról. De milyen ember a hétköznapi életben ez a remek olasz színész?

– Carlo Pedersoli a valódi neve, és maga is úszó, vízlabdázó volt, mielőtt színésznek állt, több alkalommal játszottam is ellene. Csodálatos, meleg szívvel megáldott ember, egy igazi korrekt óriás. Személyiségét jól példázza, hogy bár hatalmas termetű, óriási fizikai erejű ember, mégsem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy valakit megütött, megpofozott volna a medencében, ahol pedig ez meccs közben gyakran megesik. A medencében szövődött barátság a mai napig tart, ha nem is napi szinten, de tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról.

– Manapság mivel tölti a napjait?

– Lehet, hogy azért van, mert öregszem, mindenesetre gyakran érzem úgy, hogy többet dolgozom, mint korábban valaha. Titkára vagyok a Halhatatlanok Klubjának, tagja vagyok a MOB-nak, dolgozom a 2017-es vizes világbajnokság szervezőbizottságában is, mindezek pedig folyamatosan ellátnak feladatokkal, szervezőmunkával. Más szóval nem unatkozom.

– Egészsége? Az is rendben van?

– Be kell vallanom, hogy olykor már érzem a koromat. Tudni kell, hogy az én pályafutásom majdnem kétszer olyan hosszú volt, mint egy átlagos sportolói pálya. Nagyon fiatalon bekerültem a vérkeringésbe, és sokáig aktív maradtam, a megnövelt igénybevétel pedig nyilvánvalóan visszaüt most. Az a sok-sok év, amit a hideg vizű medencében eltöltöttem, egyszerűen kifagyasztotta a csontjaimat, ízületeimet, így sokszor nehezemre esik a mozgás, és jobb előrejelző vagyok, mint a meteorológusok a tévében, mert minden időjárás-változást előre megérzek. Persze távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, már csak azért is, mert azok az orvos barátaim, akik jól ismernek engem és az életemet, pályafutásomat is, egyöntetűen azt állítják: valóságos orvosi csoda, hogy még élek. Szerintük mindaz a stressz és igénybevétel, amely az életem során engem ért, már rég el kellett volna, hogy vigyen. Alighanem remek géneket örököltem drága szüleimtől és nyilván sokat segített, segít a humor is.

– Nem először emeli ki a humor fontosságát, és aki önnel beszélget, hamar rájön, hogy ön sem megy a szomszédba egy-két humoros fordulatért. Ezt otthonról hozta, vagy a medenceparton szívta magába?

– Otthonról hoztam, születésemtől fogva ilyen vagyok. A medencében legfeljebb csak tovább érlelődött ez a tulajdonságom. Azt pedig jól látja, hogy a humort valóban alapvető fontosságúnak tartom, és törekszem arra, hogy mindig olyan közeg vegyen körül, amely hasonlóképpen gondolkodik.

– A köszöntői sorában kiemelkedett a Fővárosi Közgyűlés, mert ott éppen az Ön 80. születésnapján született döntés arról, hogy támogatják a 2024-es budapesti olimpiai pályázatot. Mit szól ehhez? Milyen esélyét látja annak, hogy házigazdái lehetünk a világ első számú sporteseményének?

– Nem lesz könnyű elnyerni a rendezés jogát, de nagyon örülök, hogy végre egyszer megpróbáljuk. Sokat nyomhat majd a latban, hogy milyen lesz a 2017-es budapesti vizes világbajnokság, hiszen a MOB illetékes bizottsága éppen a vizes vb után dönt majd a helyszínről. Ezért nagyon fontos, hogy minden értelemben bombasiker legyen a budapesti rendezésű vb. Persze ez ügyben nyugodt lehetek, hiszen amint említettem, magam is dolgozom a szervezőbizottságban. Márpedig ha én is ott vagyok, az már garantálja a sikert, nem igaz?

KÁRPÁTI GYÖRGY

Budapesten született 1935. június 23-án.

Pályafutása: Úszóként kezdte sportolói pályafutását. Több magyar bajnoki címet is nyert gyorsúszásban, ám mindezek ellenére végül mégis a vízilabda mellett döntött. Első és mindvégig egyetlen klubja a Ferencváros volt. Kiemelkedő tehetségét jelzi, hogy 15 évesen bekerült az FTC felnőtt csapatába, alig tizenhét évesen pedig tagja lett az 1952-ben olimpiai aranyérmet szerző vízilabda-válogatottnak. Innentől kezdve egészen az 1960-as évek végéig alapembere maradt a válogatottnak, amellyel további három olimpián szerepelt. 1969-ben vonult vissza az aktív játéktól, majd edzőként folytatta. Gyarmati Dezső kapitányi időszakában a válogatott edzője volt, így részese lett az 1976-os montreali olimpiai győzelemnek, valamint a világbajnoki és Európa-bajnoki sikernek is. 1984 és 1986 között az ausztrál férfiválogatott edzőjeként dolgozott, majd dolgozott Melbourne-ben és Sydneyben is. Hazatérése után a Ferencváros pólószakosztályát vezette. A rendszerváltást követően szerepet vállalt a közéletben, 2003-tól a Fidesz sporttagozatának a vezetőségi tagja. Számos társadalmi szervezet tagjaként ma is aktív, és olykor még feltűnik második otthonában, a budapesti Császár-Komjádi Sportuszodában is.

Sikerei: háromszoros olimpiai bajnok (Helsinki – 1952, Melbourne – 1956, Tokió – 1964), olimpiai bronzérmes (Róma – 1960). Háromszoros Európa-bajnok (Torino – 1954, Budapest – 1958, Lipcse – 1962). Universiade-győztes (Porto Allegre – 1963). Ötszörös magyar bajnok, ötszörös bajnoki ezüstérmes, egyszeres bajnoki bronzérmes. Úszóként 1956 és 1960 között négy bajnoki aranyérmet szerzett.

Egyéb elismerései: az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (1982), a Halhatatlanok Klubjának tagja (1984), a Ferencvárosi Torna Club örökös bajnoka. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), MOB olimpiai aranygyűrű (1995), a Szent György Lovagrend tagja (1996), Köztársasági Elnöki Aranyérem (1996), a XX. század vízilabda-válogatottjának tagja (2000), Magyar Örökség Díj (2004), a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének különdíja (2005), Budapest díszpolgára (2010). 2013-ban a Nemzet Sportolója lett.