|
 2015.07.10.
Az ember, aki önmagát faragja
Nagy János szobrászművész 80
Nem csupán a
felvidéki magyarság ünnepel, de az egyetemes magyar művészet
is: Nagy János, az aranykezű szobrászművész nyolcvan éves.
Nyolcvan éves ifjú! Ha elementáris erejű relief-sorozatára, a
Gilgamesra tekintek, azonnal az örök érvényű igazsága jut az
eszembe. „Az élet füvét, ha lenyelted, fiatal maradsz, nem
fog rajtad a vénülés őrlő hatalma!” (Rákos Sándor fordítása)
Nagy János az élet
füvét lenyelte – keserű volt, boldogságos volt, szenvedéses
volt, kitelepítéses volt, mítoszi volt, harcra edző volt –,
s így maradt örök fiatal. A munka acélozta. Mindig, mindenkor
szembe ment a sorssal, mert tudta, a plasztikai alakítás az esztétikai
hatóerőn túl erkölcs is. Magatartásforma. Magyarságjelkép.
Kisebbséget-nemzetiséget védő, a közösség önbecsülését
segítő arkánum.
Gyógyszer az
elviselhetetlen elviselésére, és életigenlés a benesi törvények
ellenében. Kiáltás a beszegezett vagonok ellen. Talpra állás
még akkor is, ha vihar dúl a fejünk fölött – a kitelepítés
borzalma sosem feledhető –, ha a tenger hullámzását megszégyenítendő
mozog alattunk a történelem, a politika talaja.
Az ember, ha nagy
művész, egy személyben éli meg a kozmikus kivetettség drámáját.
Avval is gazdagszik. Nagy János pokoljárása olyan, a megigazulást
segítő keresztút volt, amely hozzásegítette a művészt egy
karakteres életút befutására, egyúttal magyarságának
megvallására. Más sosem akart lenni, csak magyar, miként említette
volt nemzedék- és harcostársának, Koncsol Lászlónak az egyik
interjúban. Ha Koncsol, ami az írást illeti, a felvidéki
magyar irodalom lelkiismerete, Nagy a plasztikáé.
Ez az a nemzedék,
amely a magyarság térképről való letörlése után – a ráragasztott
bűn: „a németek utolsó csatlósa” még ma is éget – bátran
a kezébe vette a sorsát. Iskolát nyitott, énekelt, tanított,
szervezkedett. Művész volt és „politikus”, közösségi
ember és öntörvényű pályák álmodója, megvalósítója.
Nagy János is kiváltképp abba a csoportba tartozott, amelynek
tagjai – tiszta tekintet, fölvetett fő, nemzetiség iránti alázat
– önmagukat faragták. Önmagukat, de csupán azért, hogy
kivetett sorsosaik igazságát képviseljék.
Szobrász életműve
arra példa, hogy bárki, vagy bármi a gondolatkalitka nyitogatója
– akár a magyar régiség, a szkíták, a görögök, akár
Bartók és Somogyi József, Kerényi Jenő és Henry Moore –,
ha tehetség és erkölcs találkozik, nincs nagyobb hatalom az
igazságtevésben. A szépben fogant, a szemet elkápráztató
igazság tevésben, mint képzőművészeti arzenálban. Mert ezen
a mezőn szabadságdinamikát sugallva – a forma is erősíti
–, Attila, Lehel vezér, Bulcsú vezér, Szent István, Balassi
és Sobieski lovai futnak-ágaskodnak, a színház és az élet örök
igazságát hirdetve Faunok és nimfák táncolnak, görcsbe
merevedett ujjak regimentje tépi a vagon ablakának rácsozatát
(Kitelepítés), az Ipoly is hullámzó, életigenlő női test
lesz. A balladai mélység – remek reliefeken: Madéfalvi
veszedelem, Fehér László, Kegyetlen anya, Kőműves Kelemen,
Nagy hegyi tolvaj – és a bibliai példázatok – szenzációs
domborműveken (A kálvária), illetve drámai körplasztikákon (Sírbatétel,
Levétel a keresztről) – előhívják bennünk a jóságra való
hajlamot, a bűnmegvallás módozatait. Avval, hogy sokkolnak, egyúttal
az üdvösség kertjébe emelnek. Nagy Jánosnál ez (egy kis
profanitást megengedvén) a Csallóközt, még tágabban: a Kárpát-hazát
tündérek honává téve Tündérek tavaként ismert.
Expresszív, hol
egy tömb, hol a palástot bátran megbontó, átlyuggató, az ürességet
is téralakzattá tevő szobrászata – szinte az anyagtól függetlenül
– mindenütt eleven plasztikai üzenetet hordoz. Köztéren és
valaminő intimebb közegben egyaránt. A mártír előtti főhajtáshoz
méltó az Esterházy János-megidézés: a kisebbségpolitikus
krisztusi szenvedést reveláló korpuszként szétfeszíti az őt
körbezáró börtöncella terét, illetve szentként, népe pásztoraként
nyugalomra int: az igazság el fog jönni. Az átszellemült arcon
ott a jövő bizodalma, a sanyarú sorsú nemzeti kisebbséget reményre
biztató derű. Hogy a zászló nyelének hegye megrepesztette a
hatalmas tardosi vörös mészkőtömböt – a szovjet zsarnokság
széttöretett (1956 Dunaszerdahely) –, az a szobrászművész
Nagy János magyar forradalomhoz való erős kötődését bizonyítja
(hajdanán szervezkedtek is a túlerő ellen harcolók megsegítésére).
Az organikus létimádat
(Tavasz, Nyár, Ősz, Tél) éppúgy plasztikai bravúrra készteti,
mint a mítoszból kiolvasható filozófia (Gilgames-sorozat,
Emese álma stb.). Az anyag titkai, mert a formázásban is mester
és a sugallni kívánt tartalom kigondolásában is, sosem
maradnak rejtve előtte. Ezer helyen és ezer megvalósításban látszik
az effajta önkifejezési teljességre való invenciózus törekvés,
de most hadd maradjak csak a portréinál. Az arc dinamikáját lélekdinamikává
avató Kodály Zoltán – a körplasztika lélegzik, él –
remekmű.
Karakteres
rajzolataikban ugyancsak megemlítendők azok az érmék, amelyek
a hagyományos formán (a körön) belül maradva is erővel és
eleganciával jelenítik meg a történelem, az irodalom és a művészet
halhatatlanjait (Gyula, Attila, Csokonai, Vörösmarty, Liszt, Jókai,
Sinka, Csontváry, Izsó stb.). Ám a nóvumot azok a plakettek
jelentik, amelyek kilépnek a megszokott mederből. Egészen különös,
megejtő elő- és hátlappal, Esterházy János keresztre feszített
feje. De még ennél is izgalmasabb plasztikai képet mutatnak a
hol profilban (Kodály Zoltán), hol félprofilban (Ady Endre) ábrázolt,
az életmű szimbólumait ugyancsak visszaadó arcok.
A Bartók Béla-,
Nagy László- és Juhász Ferenc-plakett különösségében is
bravúros. Az áttört forma, a stilizált arc, az életmű
esszenciája, mint jelbeszéd (szarvas, ló, illetve a Cantata
profana) hatásos megjelenítési módot eredményezett. Az örökifjú
Nagy János magyarságélménye ezzel egyetemes, vagyis világélménnyé
tágult.
Szakolczay Lajos
|
