vissza a főoldalra

 2015.07.10. 

Az igazság főhadiszállásán

Dr. Szakály Sándor történésszel a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatói szobájában a magyar emigrációnál tett látogatásairól beszélgetünk. Június elején az észak-amerikai kontinensen, többek között Torontóban, Hamiltonban, Cambridge-ben emlékezett és emlékeztetett Trianonra.

 Szakály Sándor, a magánember kapja a meghívásokat?

 – Elsősorban mint az egy éve alakult intézet vezetője, és talán a több évtizedes történészi tevékenységemnek tudhatom be a számomra sokat jelentő érdeklődést.

 A jelek szerint hiányzott a Veritas a magyar közéletből. Az alig egy éve alakult intézet tevékenysége a magyar emigráció köreiben is komoly érdeklődésre talált.

 – Igen, az a tapasztalatom, hogy élénken és naprakészen követik a hazai történéseket. Márciusban jártam Argentínában, az ottani magyar közösség meghívására; május 31-én Kanadában a Hősök Emlékünnepén mondtam beszédet, majd trianoni megemlékezést tartottam – ünnepi szónokként – Hamiltonban, Cambridge-ben és Torontóban. Novemberre meghívásom van Clevelandbe, az 55. Magyar Kongresszusra, ahol mint a Veritas főigazgatója mutatkozhatom be, illetve beszélhetek az intézet működéséről, identitásáról, feladatairól.

Milyen állapotban van az amerikai magyar emigráció?

 – Értékes, sokat dolgozó szerveződések, önfeláldozó, kitűnő emberek alkotják. Örömmel teszek eleget meghívásuknak. Szívesen hangoztatják a magyar emigrációról, hogy nem összetartó, de hát sosem volt egységes. Voltak, akik 1919-ben, míg mások a két világháború között vándoroltak ki. 1945-öt követően több mint egymillió meghurcolt magyar, az ország lakosságának körülbelül egy tizedét kitevő embertömeg menekült a szovjet megszállás elől. Köztük katonák, rendőrök, csendőrök, köztisztviselők, diákok, politikusok, újságírók, művészek. Tehát családtagokkal együtt legalább egymillió magyar hagyta el a háború befejező szakaszában, kényszerből vagy önként az országot Nyugat felé. Argentínában például a gazdasági okok miatt kivándoroltak s ott jelentős eredményeket elérők hozták létre a magyar közösséget. 1945-ben, 1947–1949 között és a forradalom, 1956 után is több százezren hagyták el Magyarországot, s az emigráció kapott egy komoly utánpótlást a ’80-as évek Romániájából, illetve Délvidékről. A kivándorolt erdélyi magyaroknak sok köszönhető, például az, hogy számos országban az ő jóvoltukból létezik aktív magyar közösség.

 Az emigrációban megjelenő magyar lapokból ma az jön át, hogy az emigráció egy része ugyanúgy polarizálódott, mint a hazai politikai élet.

 – Korábban ezek a szervezetek – persze akkor sem azonos mértékben – nem fogadták el a kádári Magyarországot. Ezért többen haza sem jöttek, s akik mégis visszatértek szülőföldjükre, kritizálták az egypártrendszert. A rendszerváltoztatás eredményeként megszűnt az az összekötő kapocs, ami addig az emigrációt választott magyarok közösségét bizonyos kérdésekben összehozta. Ezt lehet érzékelni Ausztráliában, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban is. A kinti, magukat a baloldaliakhoz sorolók fóruma az Amerikai Magyar Népszava, a Kanadai Magyar Hírlap, ma éppolyan egyoldalú és igazságtalan, mint annak idején voltak azok a hazai szélsőbaloldali felfogást hangoztatók, akik a külföldre menekülteket és kinn maradtakat fasisztáknak, nyilasoknak, reakciósoknak titulálták. Méltánytalan, hogy ezek a lapok ilyen hangnemet ütnek meg.

 A politikai ellentétek, amelyek az Amerikában, Kanadában élő magyarokat is megosztják mára Trianon kérdésében is megmutatkoznak?

 – Ahol én tartottam a megemlékező beszédet, ott mindenki egységesen megfogalmazta azt, hogy Trianon a magyarság XX. századi legnagyobb tragédiája. Hiszen a békediktátum egész jövőnket meghatározta. Persze a támadók csak azt keresik, mibe lehet belekötni. Példaként elmondom, hogy az egyik helyi tévé munkatársa elküldött nekem egy képanyagot, amit feltett a honlapjára. Ezen az látszik, hogy Magyarország területére véres karmok nyúlnak be, és széthúzzák a határokat. Ez az illető, azonnal megkapta a Kanadai Magyar Hírlaptól, hogy ezzel a képpel a Horthy-korszakot dicsőíti, és sovinizmust, rasszizmust terjeszt. Bizonyos alapvető történelmi ismeretek hiányában vádaskodnak különböző személyek, holott aki ezt a képet közölte, nem akart semmi mást bemutatni, mint azt, hogy a revizionizmus nem Horthy személyéhez köthető, hanem a két világháború közötti magyar társadalom tagjainak döntő többsége így tekintett Trianonra. Így látta azt Peyer Károly, Buchinger Manó, Kéthly Anna, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Bethlen István, Horthy Miklós, és még sorolhatnám. Amennyiben belelapozunk a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című kötetbe, a szerzők közt találunk keresztényt, keresztyént, zsidó származásút – s ők mind egyformán vélekedtek Trianonról. Ez is bizonyítja, hogy a békediktátum a magyarság számára tragédiát jelentett. A baloldaliak azt hangsúlyozzák, hogy a magyar vezetés okolható Trianonért, mert az Apponyi-féle közoktatási törvény kimondta, hogy a nemzetiségi diákoknak négy év alatt meg kellett tanulniuk magyarul. Azt is felróják, hogy a magyarok elnyomták a nemzetiségieket. Erre mindig azt felelem: ha az elcsatolt területek magyarságával olyan „gonoszul” bánnának, mint a Monarchia idején a Magyar Királyságban, akkor elégedettek lehetnénk.

 A Veritas ismertsége, elfogadottsága az Újvilágban, s az elcsatolt területek magyarsága körében biztató.

 – Igen határozottan jól esik, hogy a tengerentúlon ilyen nagy érdeklődést tudott intézetünk kiváltani. Honlapunkat – melynek híreit német és angol nyelvre is lefordítjuk – rendszeresen látogatják, s rendszeresen megnézik a Veritas-estekről föltöltött videót. Felvidékre, Délvidékre, Partiumra és Erdélyre is ez jellemző. A Veritas körül botrányokat kavarók nem is sejtik milyen jó szolgálatot tettek nekünk, hiszen az igazságtalan, minden alapot nélkülöző támadás, a gyalázkodás sok szimpatizánst hozott nekünk. Rengetegen írnak, örülnek annak, hogy létezik egy olyan történetkutató intézet, amely gondol a határon túli magyarokra is. Örömteli a clevelandi magyar találkozó szervezőinek felénk áradó bizalma. Nemrég jelezték, hogy számos korabeli dokumentum került ki a II. világháború után az emigrációba, s úgy gondolták, hogy a Veritasnak adnák át azokat. Azt nem állítom, hogy ezekkel átírhatjuk a magyar történelmet, de az, hogy például az Imrédy vezette párttal kapcsolatban egy-egy képviselő miként vélekedett, mit tartalmazott a lemondó levelük – érdekes források lehetnek. S ennél a témánál kell megemlíteni azt a célunkat, melyet határon belül és kívül szeretnénk megvalósítani: különböző felsőoktatási intézményekben mutatkozzunk be és döntsék el azt a hallgatók, vajon igazak-e azok a vélekedések, melyeket egy kisebbség megfogalmazott rólunk, és sok fórumon terjesztett. Jártunk már a Pécsi Tudományegyetemen, fogadnak bennünket a kollégák Szegeden, Debrecenben; a határon túl voltunk a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, s a jövőben a Partiumi Keresztény Egyetemre, a felvidéki Selye János Egyetemre, s a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára szeretnénk eljutni.

 Ép érzékű ember, ha bebizonyosodik, hogy tévedett, bocsánatot kér. Ehelyett az intézet vezetőjét korábban igaztalanul támadók, újabban címkórsággal vádolják a Veritas munkatársait.

 – Nevetséges, és kisszerű támadásokat kapunk persze továbbra is, legutóbb egy konferenciánk meghívójában megadtuk az előadók titulusát, például, hogy az illető akadémikus, amúgy a tanácsadó testületünk tagja. Miért baj az, ha valaki a tudományos életben elér egy rangot, s azt használja. Azokat bántja ez, akik úgy gondolják magukról, hogy tudósok, de még a „titulusokat” nem sikerült hozzá megszerezniük. Azt tudomásul kell vennünk, hogy egy bizonyos kör számára sosem lesz a Veritas elfogadott intézet, s mindenbe belekötnek.

 Sokat hibáznak, hallottam a Klubrádió Bolgár urától a kifogásokat: a rendszerváltoztatásról emlékező konferenciájukra nem gondoskodtak liliomos kislányok által kézbesített meghívókról az SZDSZ korifeusai számára.

 – Ha valakivel együttműködési megállapodást kötünk, az a baj, s ha egyes pártok külön nem kapnak meghívást egy tudományos konferenciára, akkor meg azért szidnak bennünket. Holott ezekre az eseményekre bárki regisztrálhatta magát, s mi egyetlenegy pártnak sem küldtünk meghívót. Egy kampány témában járatos barátom kiszámolta: azzal a bizonyos mondatommal, amit hetekig cincáltak, mert azt gondolták egyes körökben, hogy egy tényszerű kijelentéssel diszkvalifikálhatnak, 50-60 milliós hirdetési költséget takarítottam meg a Veritasnak.

 Mi a helyzet a forráskutatás szabadságával? Hogy valósul meg, mikor a ’80-as évek végén rengeteg iratot semmisítettek meg a pártállam vezetőinek utasítására?

 – A magyar múltnak erre az időszakra vonatkozó történéseiről sok forrás áll rendelkezésünkre. Az sajnos tény, hogy a háborús események kapcsán a magyar múlt számos fontos levéltári dokumentuma semmisült meg. Gondoljunk arra, mikor 1956-ban a Magyar Országos Levéltár leégett. Magyarország II. világháborús dokumentumainak egy része pedig 1945 tavaszán, a Németországba történő szállítás során kapott bombatalálatot. Ettől függetlenül kellő számú dokumentum áll rendelkezésre a XIX. és a XX. századdal foglalkozó kutatók rendelkezésére, hogy hitelesen és tisztességesen mutassák be az eseményeket. Nem lehet más a vezérfonal. Egyetemi hallgatóként – hiszen ezt tanították –, A Horthy-hadsereg tábori csendőrségének megszervezése és alkalmazása a második világháború időszakában (1938–1944) címet adtam a szakdolgozatomnak, mert abban az időben hamisan, Horthy-hadseregként tartották számon a történészek a Magyar Királyi Honvédséget, pedig a kormányzó soha nem tartott fenn magánbandériumot. Ne az legyen történelemhamisító, aki a két világháború közti magyar érát nem fasiszta jelzővel látja el, hiszen nálunk akkor nem volt fasiszta rendszer. Emlékszem még Kónya Sándor 1968-ban megjelent könyvére, aminek a szerző a Gömbös Gyula kísérlete totális fasiszta diktatúra megteremtésére címet adta. Vannak kiváló Gömbös-kutatók, akiket nem lehet a jobboldalhoz besorolni, s ők sem ítélték meg úgy az egykori miniszterelnök tevékenységét, mint aki fasiszta diktatúrát akart volna létrehozni. Ma sokszor előfordul, hogy aki a hitelességre törekszik, azt megtámadják. Elfogadhatatlan, hogy ha egy hajdan nevesnek számító történész leírja azt, hogy a magyar hadba lépés előtt a katonai vezetők a Gellért Szálló teraszán beszélték meg a Kassa elleni támadást, neki ezt a hamisítást elnézzük! Nem fogadom el azt, hogy egyesek a kutatás szabadságnak a korlátozását kérik számon. Tisztában vagyok azzal, hogy amíg publikálok, addig leszélsőségeseznek, azt mondják rám, hogy a kormány kiszolgálója vagyok. Én lennék pártkatona? Nevetséges, pláne olyanok szájából, akik nem egy párt holdudvarába tartoznak, hanem egyenesen a tagjai – vagy voltak – annak.  

A máig ható történelemhamisítási szándékon felül még számtalan mulasztás írható a rendszerváltás rovására. Sajnos.

 – Természetesen; de most már nem látom annak a lehetőségét, hogy a leszármazottak visszakapják a tőlük elrabolt tulajdonokat. 1945 után jelentős kifosztás és rablás történt; nagyok sok embertől elvették földjeiket, házaikat. Azoktól, akik a II. világháború után másoktól elrabolt javakhoz jutottak, soha nem vették vissza azokat. S most fel vannak háborodva azon, ha valaki kimondja, hogy ezeket a javakat vissza kéne szolgáltatni. Minden időszakban előfordult, hogy valaki más vagyonának elkobzásából gyarapodott. De azt ellenzem, hogy egyes érákban bűnösök ezek az emberek, míg máskor ugyanazért ártatlannak vannak feltüntetve.

 Egyáltalán, megtörtént a történettudományban a rendszerváltás?

 – Nem szükséges rendszerváltás a történettudományban, de publikációs lehetőséget kell adni azoknak is, akik másként gondolkodnak a történelmi eseményekről. Ma már nem azt a világot éljük, hogy a főnök dönt politikai, és nem szakmai kérdések alapján arról, hogy milyen anyagot lehet megjelentetni. Szakmai vitát mindig lehet folytatni. Azt is tudomásul kell venni, hogy a történész szakmán belül szinte mindenki ismeri a másikat. Mindannyiunknak nyilván voltak erényei, hibái, s előfordult, mikor önmagát rendszerváltónak nem tartó történész segítette a „rendszerváltó” történészt, s fordítva… Azt kell mindenkinek megvizsgálni, hogy pályáján hol vannak azok a pontok, amiket önkritikával kell illetnie. Ha jól emlékszem, Kosáry Domokos vetette föl még a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként, hogy most azok, akik az előző rendszerben nagyon elől ültek, ülhetnének egy-két sorral hátrább. De nem ültek hátrább.

 Miért, ma kit üldöznének és hogyan? Nem szólva arról, hogy Kosáry azt is megígérte, hogy nem lesz boszorkányüldözés.

 – Az az érdekes, hogy éppen azok vetik föl alaptalanul azt, hogy ma kit üldöznek, és hogyan, akik 1990-ig üldözők voltak. Az egykori üldözők persze nem szeretnék, hogy üldözöttekké váljanak, s már azon is föl vannak háborodva, ha valaki jogosan, a munkásságukat kritizálja. Azt gondolom, hogy egy fiatalabb generáció, amelyik nem élt a Kádár-rendszerben, már jóval hitelesebben mutatja be az elmúlt másfél évszázad eseményeit. A Kádár-érában megvoltak a korlátok. Ezek ledőltek, azt is elfogadom, ha valakinek egy korszakról más a véleménye, de azt már nem, ha a tényeket meghamisítja. Ha például Károlyi Mihály időszakában népköztársaság volt az államforma, akkor azt ne nevezzük köztársaságnak, s ha néptörvényeket hoztak, akkor ne törvényekről beszéljünk. A történész tehát ne a közbeszédnek feleljen meg, hanem a tudományos igényeknek, kritériumoknak. Minden olyan társadalmi csoport, politikai többség vagy kisebbség, amelynek a sorsára egy történelmi korszak hatott, általában csak egy az egyben képes azt a korszakot elfogadni vagy elítélni. Ezt tapasztalom ma is. Azt gondolom, nem szabad fekete-fehérben gondolkodni.

 Ha már a történelemhamisítást járjuk körül, a napokban a Biszku-per kapcsán írták le egyes lapokban, hogy Biszku Béla nem volt rosszabb, mint Pozsgay Imre. Ez egy olyan rendkívül aljas kijelentés, amire igen nehéz reagálni.

 – Soha nincs egyszínű politikai párt. Biztos vagyok benne, hogy Biszku és Pozsgay nem egyformán gondolkodott sok mindenről. Kollégáink közül Zinner Tibor másként látja Pozsgay Imre szerepét, mint Biszku Béláét. Ő ezzel a kérdéssel is foglalkozik, s a véleményét elmondja a konferenciákon. Egy biztos, akik a Kádár-rendszerben a politikai elithez tartoztak, azoknak voltak kiváltságai, lehetőségei is. Erre egy példa: a Hadtörténeti Intézet és Múzeum párttitkára emberileg és szakmailag is korrekt volt. A kollégáim közül is csak az lépett be a pártba az intézetben, aki magasabb beosztásra pályázott, mert az automatikusan egyenruhához és párttagsághoz volt kötve.

 Hogy sikerült kivédeni, hogy ne lépjen be az MSZMP-be?

 – Dombrády Lóránd, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum párttitkára támogatta és védte a fiatal munkatársakat, s mikor azt mondtuk neki, hogy nem érezzük magunkat kellően érettnek ahhoz, hogy a párt tagjai lehessünk, csak mosolygott, s két takarítónőt beléptetett az MSZMP-be, hogy meglegyen az elvárt pártépítés. A ’80-as években az odakerült kollégák többsége nem lépett be a pártba. Amikor 1989-ben felajánlották, hogy öltözzek be katonának, s legyek a Hadtörténeti Múzeum igazgatója, akkor azonnal közölte velem Godó Ágnes, aki erősen baloldali nézetet képviselt, hogy most már ehhez nem kell párttagnak lenni. Voltak az intézményben olyan baloldali munkatársak, főnökök, akik tőlem eltérő nézeteket vallottak, de velük lehetett tisztességesen vitázni, s ők nem az erőfölényt alkalmazták. Nem voltam a vezetés kedvence, de elfogadták azt a témát, amivel foglalkoztam. Most sem vagyok mindenkinek a kedvence, ennek ellenére a Veritas Történetkutató Intézet – meglátásom szerint – jól végzi a magyar történelem 1867–1994 közötti időszakának egzaktabb feltárását.

 Hogyan értékeli az intézete 2014–2015-ös tevékenységét?

 – Az első esztendő mindig fontos a számvetés szemszögéből – ilyen a 2014. január 2-án megalakult Veritas Történetkutató Intézet első egy esztendeje. Sikerekben gazdag év van mögöttünk, nem csak azért, mert sokat beszéltek rólunk. Inkább azért, mert szakmailag elfogadott konferenciákat szerveztünk. Szeptemberben az Országház Felsőházi termében megrendezett Megszállástól megszállásig elnevezésű konferencián a szakma színe-java tartott előadásokat. A szintén neves előadókkal lezajló Egy korszak és névadója, Horthy Miklós és Magyarország a két világháború között című eszmecserét decemberben a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottuk, s májusban emlékkonferenciát rendeztünk az 1990-ben szabadon megválasztott országgyűlés megalakulásának 25. évfordulója alkalmából. 2015-re még két konferenciát tervezünk a 70 évvel ezelőtti parlamenti választások és a Gulag s a málenkij robot témájában. A havi rendszerességgel megrendezett Veritas-estek pedig tudományos ismeretterjesztő rendezvények, melyek szép számú érdeklődőt vonzanak. Örömmel számolhatok be arról is, hogy elindítottuk a Veritas Könyvek, illetve a Veritas Füzetek sorozatokat. Az első három kötetet már megjelent, s napokon belül megjelenik a Veritas évkönyv 2014. Emellett több hetilapban, folyóiratban publikálnak munkatársaink. Kutatóink közül mindössze ketten nem rendelkeznek még tudományos fokozattal. Közülük az egyik a Pécsi Tudományegyetem a másik a Bécsi Egyetemen végzi doktori tanulmányait és két-három éven belül ők is megvédhetik disszertációjukat. Tehát elégedett vagyok az elmúlt egy évvel. S most az az újságíró, aki 2014 januárjában azon fanyalgott, hogy nem ért el bennünket interneten, lehet, hogy már nem ad hírt az eseményeinkről, már csak a botrányok érdeklik.

 Mekkora forrásból gazdálkodnak?

 – Az állami költségvetésből 260 millió forintot kapunk, amiből el tudjuk végezni feladatainkat. Örülnék természetesen, ha növelnék ezt az összeget, mert akkor még több kiadványt tudnánk megjelentetni.

 Azt tapasztalom, hogy a Veritas létezéséről, tevékenységéről nem csak a történészek tudnak.

 – Ezt a szakmai teljesítményünknek köszönhetjük. Mert, amikor a médiában nyilatkoznak munkatársaink, hitelesen képviselik azt a szakszerűséget, amit elvárunk tőlük.

 Mit tartalmaz júniusban megjelent Történelem és publicisztika című kötete?

 – 2009 és 2014 között megjelent publikációimat gyűjtöttem össze ebben a könyvben. A téma gyakorlatilag ugyanaz, a szakterületem: a két világháború közti történelemnek, elsősorban a hadtörténelemnek egy adott fejezete, és a katonai vezetés értékelése. A könyv tartalmaz néhány olyan vitacikket is, melyekkel azon kollégák írásaira reflektálok, melyekkel nem tudtam azonosulni. Én tehát nem az eltérő vélemények, hanem a tények elferdítése ellen emelem fel a szavam. Remélem, hogy az érdeklődők írásaim segítségével közelebb kerülhetnek múltunk megismeréséhez, ami nélkül nem érthetjük meg a jelent.

 Annyira lekötik a főigazgatói teendők, hogy nincs ideje kutatással foglalkozni?

 – Aki bármilyen intézet, intézmény vezetését elvállalja, számoljon azzal, hogy hétvégenként, vagy csak este foglalkozhat szakmai munkával. Hiányoznak a levéltári és könyvári kutatások, de büszke vagyok rá, hogy a Veritas sikeres, nagyon jól dolgoznak a kollégáim. Annak is örülök, hogy általában hetente egy-egy alkalommal valahová el kell mennem előadást tartani. Nem kötelező, de ha meghívják a Veritas főigazgatóját, hogy egy akármilyen kicsi, távoli településen beszéljen Trianonról vagy a II. világháborúról, akkor oda neki el kell mennie. Nem a személyes szereplésem a lényeges, hanem hogy egy intézet minél jobban ismertté váljon. Arra törekeszünk, hogy kimondjuk azt az igazságot, amit mi annak gondolunk.

 Létezik többféle igazság is?

 – Biztos másként látja Magyarország második világháborús szereplését az a katonatiszt, akit 1945 után Recskre küldtek, másként a zsidó munkaszolgálatos, másként, akit deportáltak, másként az az asszony, akinek meghalt a harcok közben a férje. Adjuk meg a lehetőséget ahhoz, hogy mindenkinek legyen meg a maga igazsága. De fogadják el, hogy az én igazságom is lehet igazság. Vannak tények, melyek vitathatatlanok, a probléma az, hogy régen felülről megmondták, mi az egyedüli igazság, s ehhez kellett igazodni, függetlenül a tényektől. Ez az idő elmúlt, s lehet, hogy a Veritas segíthet abban, hogy a korábbi „hamisságokból” végre igazság váljék, akkor is, ha vannak, akiknek ez fáj.

 Az igazságot mindig a győztes, sohasem a vesztes diktálja.

 – Igen, de ahogy már korábban az önök lapjának is elmondtam: a legyőzötteknek is lehet igazságuk, s ezt a mai napig fönntartom.

P.G.–M.A.