vissza a főoldalra

 2015.07.26. 

A nemzeti hagyományok a legfontosabbak

A művész, aki képekben látja a világot

Bácskai Bertalan grafikus, festő 1948. augusztus 6-án született Békéscsabán. Rajz–földrajz szakos tanári diplomát szerez a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán Pataki Ferenc és Lelkes István tanítványaként 1975-ben. Az év szeptemberétől rajz szakos általános iskolai tanár lesz Túrkevén. 1997-től 2001-ig a Kaszap Nagy István Református Általános Iskola igazgatója. Túrkevére költözése után azonnal bekapcsolódik a Kevi Kör munkájába, rendszeresen kiállít a Körrel, részt vesz az alkotótáborokban, sőt maga is szervez művésztelepet, ahol a vendégművészek ma már a középgeneráció jelesei: Bereznai Péter, Bukta Imre, F. Zámbó István, Buhály József, Budai Tibor, Szilágyi István. 1979-ben felvételt nyer a Művészeti Alap Fiatal Művészek Stúdiójába. 1986. október 1-jétől tagja a Művészeti Alapnak. Számos egyéni és csoportos kiállításon vesz részt szerte az országban. Rangos országos tárlatokon kap nívódíjat. Kezdetben grafikákat, főleg linómetszeteket készít. Lapjain megjelennek a széthulló paraszti világ tárgyai. „A grafikus jó megjelenítője annak a képi struktúrának, amelyben a kompozícióvá rendeződő motívumok egyszerre dokumentumok és jelképek. Egy keresztmotívum megjelenése egyaránt jelzi például a vallásos hit szimbólumát és az aratás utáni kévéket a határban, sőt a föld megmunkálóinak sírjeleit is. (Leltár, 1978: Csordajárás) Megjelenik lapjain a kevi kalap, az ujjlenyomat (mint a személyiség egyetlen megkülönböztető jele), a kerítés zárt kapuval és a magyar vidék számos attribútuma” – írja róla Sárközi Zoltán 1983-ban a Művészet című folyóiratban. Festményein viszont nem a tárgyakra, hanem a színekre épít, melyekből finoman kiegyensúlyozott, önálló képi világot teremt. Nem érdekli a fű, a fa, a virág vagy a ház a maga konkrétságában, de a sokszor rendkívül elvontnak látszó kompozíciókban mindig felismeri a figyelmes szemlélő, hogy a kép valóságos tájélményen alapul, amire a képek címe is utal. Külön kis fejezetet képviselnek azok a képek, amelyeket azután fest, hogy sárkányrepülővel a táj fölé emelkedik. A kompozíció feszesebbé válik, nagyobb hangsúlyt kap a kép belső ritmusa. Az ellentétes színfoltok egymásnak feszülnek az egész képet mozgás hatja át. Ezzel nemcsak a látvány, hanem a repülés izgalma is érződik. Az utóbbi években sajátos változás figyelhető meg munkáin. A grafikák tárgyi világa átszivárog a festményekre is. Ezzel együtt megjelennek képein a belső terek, a képek felülete plasztikussá válik, kidomborodik és bemélyed, a színek visszafogottá válnak, a képeken eluralkodik a sötétebb tónus, a kompozíció kiegyensúlyozottabb. Az eddigi harsány dinamizmust felváltja a nyugodt szemlélődés a képeket némi szomorúság sokszor fájdalom lengi be.

Kiállítások: 1977. Budapest, Fiatal Képzőművészek Stúdiója; 1978. Gyula, Gyulai Művelődési Központ; 1979. Szarvas, Tessedik Sámuel Múzeum; 1980. Szeged, Ifjúsági Ház; 1981. Budapest, Ferencvárosi Pince Tárlat; 1982. Túrkeve, Finta Múzeum; 1983. Kisújszállás, Papi Lajos Műterme; 1984. Nagyszalonta, Arany János Múzeum; 1984–1990-ig csoportos kiállításokon való részvétel; 1991. Szentendre, Építészek Háza; 1993. Gyula, Dürer terem; 1993–2000-ig csoportos kiállításokon való részvétel; 2009. Budapest, Írók Szövetsége; 2009. Túrkeve, Református templom, Templomgaléria; 2011. Nagykörű, Városi Galéria; 2011. Túrkeve, Református templom, Templomgaléria (Bereznai Péterrel); 2012. Debrecen Nagytemplom Galéria; 2014. Szolnok, Damjanich Múzeum; 2014. Mezőtúr, Városi Galéria; 2014. Szeged, EDF Galéria, III. Mezőberényi Művésztelep

A ’80-as években tanulmányutakon vett részt: Hollandiában, Svájcban, Németországban és Luxemburgban.

 Szakolczay Lajostól idézek: „Bácskai a föld vonzalmában a paraszti (néprajzi, tárgyi) világ megörökítője.” Mennyire ért egyet ezzel a megfogalmazással?

 – Szakolczay Lajos nagyon jó barátom, évek óta ismeri munkáimat, és éppen ezért nem meglepő, hogy több kiállításomat is megnyitotta. Egyetértek azzal, amit Szakolczay Lajos írt rólam, mert nagyon fontosnak tartom a nemzeti hagyományokat. Azokhoz ragaszkodom, nem pedig a Lajtán túli irányzatokhoz. A nemzeti hagyományok alatt – többek között – a magyar táj megörökítését, a néprajzot, néptáncot, Kodály és Bartók struktúráját értem.

 A paraszti világot viszont meg lehet örökíteni túlzottan naturalista formában is. Ön is így tesz?

 – Dehogy. Egy lírai absztrakt, kissé elvonatkoztatott, inkább expresszívebb műveket hozok létre. Nagyméretű munkákat készítek. Nagyon sokat linóztam, s a tárgyi világ ábrázolása főleg linómetszeteimben van jelen.

 A paraszti kultúra hatása

 Megfigyelte a faragott falusi tárgyakat?

 – Hogyne, és nagyon könnyen, mert olyan környezetben nevelkedtem, éltem, melyben az általam nagyon szeretett tárgyak vettek körül. Nagyon sok ilyen tárgyat szereztem be, annyira, hogy szinte kiszorulok miattuk a műteremből.

 Mennyire hat a pályájára az, hogy egyes művészeti írók mit írnak önről?

 – A kritikára valóban odafigyelek. Lajosra feltétlenül, és Dr. Egri Mária művészettörténészre is, akit régóta ismerek, és ő nyitotta meg nemrég szolnoki kiállításomat. Az ismeretség esetünkben azért lényeges, mert ők végigkövetik a munkásságom. Tehát az ő megjegyzéseiket figyelembe veszem, de azokét már nem, akik nem ismerik munkáimat, semmit sem tudnak pályafutásomról, és úgy ítélkeznek.

 Festőbarátaira is hallgat?

 – Ők főleg szentendreiek, s mint embereket, kedvelem őket, attól függetlenül, hogy teljesen más stílusban dolgoznak. Gyakran találkozom Aknay Jánossal, Szemadám Györggyel, Bereznai Péterrel, Bukta Imrével. Nem akarok közhelyeket mondani, de számomra a nemzeti hagyományok követése a mérvadó. Az említett festőknek sokszor el is mondom: azért élek itt lent a „sárban”, mert nem vagyok korszerű művész. Na, ez a kijelentésem nem igazán tetszik nekik.

 Ha már a korszerűségnél tartunk. Ön is ebben a korban él, a XXI. század elején. Ma sokan, ha meghallják a kortárs művészet kifejezést, azonnal valami értelmezhetetlen dologra gondolnak. Ebben a néző a ludas, vagy egyes alkotók?  

– Megélhetésemet biztosítva évekig tanítottam, és sajnos az oktatásügy hibájának vélem azt, hogy a kortárs és az értelmezhetetlen közé ma többen egyenlőségjelet tesznek. Hiba, hogy nem tanítottak vizuálesztétikát. A zene területén könnyebb volt elfogadtatni a változtatásokat, mert a Kodály-módszert nagyon sok helyen sikerrel alkalmazták. A hibás rajz-és művészettörténeti pedagógia okolható azért, hogy félműveltekké vált igen sok ember. Hányszor halljuk azt egy nézőtől, hogy „ezt az alkotást én is meg tudnám csinálni”. Az is probléma, hogy a nemzeti gondolkodásmód régebben sem volt elfogadott.

 Szólt a nyugatról jövő művészetről. A ’80-as évek elején Hollandiában, Svájcban, NSZK-ban, Luxemburgban járt tanulmányúton. Az ott tapasztaltak mennyire voltak önre hatással?

 – Igen nagy hatással voltak. Azt láttam, hogy napi aktualitásokat próbáltak ábrázolni. Mi még most sem tartunk ott ebben, mint ők. A mi „kortársaink” leképezik a nyugati irányzatokat. Én viszont a magyar életet ábrázolom, s nem értek egyet azzal a látásmóddal sem miszerint Magyarország egyet jelent Budapesttel. Az amszterdamiaknak, a bázelieknek, a locarnóiaknak tetszettek a munkáim, s ki is állították azokat különböző galériákban. Nagyon érdeklődtek a munkáim iránt. Mert úgy tartom, hogy valaki attól európai, hogy nemzeti gondolkodású. Azt szerették a munkáimban, hogy másként készítem el azokat, mint a hollandok, vagy a németek. Kockológiát, vagy gyufaszálakból összerakott dolgokat bárki láthat ott is, ha betér egy kortárs galériába, de olyat, amilyet én készítek, már nem. Nem is igazán érdekli a nyugatiakat, ha valaki olyan típusú alkotásokkal megy ki, amit ők minden egyes kortárs galériában láthatnak. Az nem egyediség, csupán a felkapott trendeknek való feltétlen megfelelés.

Szabadság és szabadosság

 Ma már a művészetben nincs egységes kánon, mindenki olyan stílusban alkot, amiben csak akar. Ezt szabadságként, vagy szabadosságként értelmezik az alkotók?

 – Sajnos a nézők sem tudnak különbséget tenni a szabadság és a szabadosság között. A másik gond, hogy sok alkotó munkásságában nem tapasztalok méltóságot. Holott egy képnek, vagy egy tárgynak kell, hogy méltósága legyen, mert teremtésnek minősül, mivel ha egy művész megfogalmaz egy eddig ismeretlen, és elmondhatatlan gondolatot, akkor a művészet nem tűnődés, hanem tanítás, Ha nem így teszünk, akkor előadóművészként beszélnénk a műveinkről. Számomra mindig gyanús, ha egy képzőművész megideologizálja munkáit. Az nem az ő feladata, hanem a kritikáé, amely kívülről szemléli az alkotásokat.

 Az nem jelent problémát, hogy mi, magyarok – gondolok Ady komp-országra – mindig meg akarunk felelni a „nagyoknak”? Vagy Moszkvának, vagy a Nyugatnak.

 – A Kárpát-hazában mi – főleg Mátyás halála óta – mindig levertségben, kiszolgáltatottságban éltünk. Ez az oka annak, hogy nem is kevesen igazodnak az éppen aktuális irányzatokhoz. Holott be kell látnunk, hogy nemzeti művészetünk éppen olyan színvonalas, mint például a németeké. Az, hogy ez a nemzeti irány a globalizmusban nem képes érvényre jutni, annak számos politikai oka van. Azt tudomásul kell venni, hogy ez a világrendszer sem marad fenn örökké, ezért olyan munkákat kell készítenünk, melyek túlélnek bennünket, melyekre az utódok büszkék lesznek. Ez a művész felelőssége.

 A Bácskai-művek egyedisége

 Javítson ki, ha tévedek, de azt veszem észre, hogy festményei a figuralitás és a nonfiguralitás mezsgyéjén állnak.

 – Jól látja. Ahogy a régi alföldi festők, én is a természetből indulok ki. Ha csak egy tárgy látható a képen, horizont nélkül, akkor azt is egy tájba lehet képzelni. Mert a föld a legfontosabb dolog. Minden abból születik, s minden azzá válik. A természet csalhatatlan és öntörvényű. Ezt és a képzettséget tartom lényegesnek, nem pedig a mulandó ideológiákat. Mindemellett nem akarok absztrakt művész lenni.

 De aki fest, önkéntelenül is absztrahál.

 – Igen, de ez inkább elvonatkoztatást jelent. Ha valaki nem ismeri a szakmát, s nem beszél a „művészet nyelvén”, nem tud miből absztrahálni. Sok mai művészre ez jellemző. Nem következetesek, nem egy meghatározott folyamat mentén haladnak – ami intellektuális kérdés –, és nem érzem az alázatot műveiken.

 Mielőtt tájakat ábrázolna, vázlatot készít a természetben?

 – Nem készítek a képekhez vázlatokat, hanem elraktározom magamban a látottakat. Amikor nem dolgozom, akkor is „képekben látok”. Olyan sokat voltam a vidékben, hogy jól megjegyeztem azokat a helyeket, amelyek számomra fontosak. Például egy kutat, vagy egy olyan madárijesztőt, ami úgy nézett ki, hogy egy faágra egy döglött varjút dróttal fölkötöttek, tehát saját fajtájával ijeszti a madarat. Békéscsabai születésű vagyok, majd Gyulára költöztünk, ami egy soknemzetiségű vidék. Túrkevén – ahol most lakom – pedig az őskunok élnek, akiknek az utolsó érvük a vitában az, hogy „csak”, vagy hogy „azír”. Nagyon örülök annak, hogy megismerhettem az Alföldet. Minden tárgy, minden tájrészlet újra és újra másképpen hat rám, még akkor is, ha azokat már ezerszer megfigyeltem.

 Azt olvastam, hogy sárkányrepülőzik is. S a magasból figyeli a tájat. Ez eléggé rendhagyó művészi szemlélődés.

 – A sárkányrepülőzésnek semmi köze nincs a művészi munkámhoz. Mániáról van szó. Ma már nem csinálom. Valamit mégis megtanultam repülés közben: a fegyelmet. Az életünk fenntartásáért folytatott küzdelemben a fegyelem a legfontosabb.

 Mi volt előbb, a grafikus, vagy a festő Bácskai Bertalan?

 – A főiskolán nagyon sokat festettem, de mikor Túrkevére kerültem, s mivel nem volt műtermem sem, akkor grafikával foglalkoztam. Sokszor a tanári asztalon is metszettem a linót, ezzel bizonyítottam be a párthű igazgatónőnek, hogy grafikára is oktatom a diákokat. S valóban, idővel tanítványaim is metszették a linóleumot. Linóim nem egyszerű kényszermunkák, hanem nagyon sok gondolatot hordoztak. Ezért mondta régebben Bereznai Péter: könnyű neked, itt van két linód, hat kiállítást is tudnál belőlük csinálni, ha festményekké fogalmaznád át azokat. Az igaz, hogy festeni jobb. A grafikához nagy fegyelem kell. Táblaképekben könnyebben ki tudom fejezni magam.

 Milyen anyagokat használ?

 – Akrilt, plextolt, homokot, földet. A képeimet pedig farostra és durva kendervászonra festem. Szeretem a merített papírt, mert az a természetességet sugallja.

 Említette, hogy nagyméretű képeket fest. Ez is különleges, hiszen egyre többen a minimal art irányzathoz csatlakoznak, és kisméretű képeket festenek.

 – Sokan csodálkoznak azon, hogy miért festek ennyire hatalmas, ezért eladhatatlan, sőt csúnyának titulált képeket.

 Csúnya képeket?

 – Azt értem ezalatt, hogy ezek a képek nem olyanok, amelyeket szívesen kiakasztanak a szobafalakra.

 Grafikáinak más a témája, mint a festményeinek?

 – A téma ugyanaz, csak a festményeimen elvontabban ábrázolok, több gondolatot képezhetek le.

 Az egyes színek hordoznak szimbólumokat?

 – Mindig. Igaz, nagyon sok a feketébe hajló képem. S ekkor nem a gyászra utalok; a fekete is egy szín, amit szeretek, mert több dologra, részletre irányítja rá a figyelmet, és kiemel.

 A kezdetektől az oktatásig

 Mikor döntött a képzőművészet mellett?

 – Már gimnáziumban eldöntöttem, hogy festő vagy grafikus leszek. Mivel szüleim nem voltak az akkori rendszer kiszolgálói, s ezt tudták is róluk, ezért a Képzőművészeti Főiskolára nem sikerült bejutnom. Így átirányítottak a tanárképzőre, amit Szegeden végeztem el. Nagyon jó tanárom volt: Lelkes István és Pataki Ferenc. Lelkes tanár úr művészettörténetet oktatott, és tőle tanultam meg a reneszánsz művészetet és eszményeit. Pataki Ferenc kitűnő festő – három évtizednek kellett eltelnie azóta, hogy végre találkozhassam vele a Bereznai Péter által szervezett mezőberényi művésztelepen. Ugyanaz a lelkes művész állt előttem, aki hajdan – tudom ez képzavar – szívvel tanított meg minket gondolkodni. Állandóan figyeltem a munkásságát, azt, hogy miként fest, Kedvelem Kokas Ignác műveit, Kondor Bélát, Kohán Györgyöt. Figyelek a szentendreiek művészetére, szeretem a szolnoki művésztelep alkotóit is.

 1997-ben iskolaigazgatóvá választották. Ez bizonyára sok bürokratikus munkával járt. Emellett tudott alkotni is?

 – Nem rajongtam az igazgatói munkáért. Nem születtem „íróasztalba kapaszkodónak”, nem is így neveltek. Családi, anyagi körülményeim viszont nem tették lehetővé azt, hogy szabadúszóként élhessek. Mellette nem tudtam a művészettel foglalkozni. Csak egy hivatás létezik.

 A rajzra azt szokták mondani: készségtantárgy. Ezért a gyerekek ezt legtöbbször nem veszik komolyan. Nehéz fegyelmet tartani a rajzórákon?

 – A rajz, az ének-zene, a testnevelés készségtantárgyak. Hiszen a rajzolás a gyerekek számára fontos kifejezőeszköz. A művészet sokféle képességet is fejleszt, ahogy a testnevelés is. Sajnos ezekre az órákra igaz, hogy a rendelkezésre álló 45 percből 10 percet elvesz a fegyelmezés. A hátralévő időben pedig lehetetlen lezárni egy anyagrészt. A poroszos nevelés híve vagyok, s nem a mindent megengedő pedagógiáé. Nekünk ilyen túlzó liberális módszerekkel a Kárpát-medencében nem szabadna foglalkoznunk, mert mi magyarok is kiválasztott nép vagyunk.

Az összetört angyal és a közönyösség

 Volt része hátrányos megkülönböztetésben, amiért nem végezte el a Képzőművészeti Főiskolát?

 – Szerencsére nem; mert fölvettek a Művészeti Alap Fiatal Művészek Stúdiójába, s rá két évre a Művészeti Alapba – ami a jelenlegi Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének jogelődje volt –, és a Szentendrei Festők Társaságába. Hátrányt inkább az jelentett, hogy 1990-ig nem szerették a kulturális vezetők, ha valaki az akkor modernnek mondott művészek társaságába került. Ahhoz pedig hozzászoktam, hogy nem igazán engem kerestek kiállítani.

 Több művész arról panaszkodik, hogy a megnyitókon ott vannak a barátok, ismerősök, de utána kong a galéria az ürességtől. Ön is ezt tapasztalja?

 – Ez egy nagyon szomorú jelenség. Még komoly, híres kiállítóhelyeket is alig látogatnak. S hogy mi ennek az oka? A vizuális üresség. Felelős ezért a félműveltség, a politika, a pénz, a mindenáron való megfelelés kényszere, a kritika. A művészeti folyóiratok sem állnak a helyzet magaslatán, nagyon sok hiteltelen írás jelenik meg bennük.

 Lehet, hogy több művész a megmondóemberek kívánalmainak szeretne megfelelni?

 – Nem lehet, hanem ez így van. Többeket felfuttatnak, és hogy a pártatlanság látszatát fenntartsák, egy-két olyan művészről is írnak, akik nem az ő köreikbe tartoznak. A jó művek viszont túlélik a rossz kritikusokat, mert úgyis az idő dönt arról, ki esik át a rostán és ki marad fenn.

 Főleg vidéken voltak kiállításai. Nem zavarja, hogy a fővárosban és a megyeszékhelyeken kevésbé ismerik?

 – Így adódott; nem keresem mindenáron a kapcsolatokat. Ezt tudomásul kell vennem. Bár néha lehetőségem adódik arra, hogy két négyzetméteres képeimet kiállítsák. Nemrég a debreceni Belvárosi Galériától kaptam kiállításra ígéretet.

 Ön ad valami támpontot a nézőnek ahhoz, hogy grafikáit, vagy festményeit könnyebben be tudják fogadni?

 – A címek is támpontokat jelentenek. S ha van egy képnek méltósága – amiről már beszéltem – már az eleve segít a befogadásban. Említettük a szimbólumokat: most fejeztem be egy grafikát, melyen egy pusztába angyal szállt le. Az angyal leesik és összetörik a tájban. A lehulló angyal a meg nem értettséget, a közönyt, a törekvést, a küzdelmet, az elbukást jelenti.

 Kik a közönyösek?

 – A környezetem nagy része és sokan a szakmában.

 Nehéz ilyen miliőben alkotni?

 – Nem könnyű, mert óhatatlanul figyelni kell a közegre, amelyben él az ember. Többen nekem szegezték a kérdést: miért nem költözöl el Túrkevéről? Azért maradok, mert itt, ha bármilyen jó dolgot csinálok, nem tudják elvenni tőlem. A nagyvárosokra az a jellemző, hogy egymáshoz igazodnak a művészek, én pedig kevésbé vagyok a kompromisszumok híve.

 Milyennek látja ma a képzőművészet helyzetét Magyarországon?

 – Nemzeti érzelmű vagyok, ez számomra az első, és mindennek az alapja. Nem akarok egyetlen divatosnak mondott irányzatnak sem megfelelni, hogy így váljak ismertté. Örülök annak, hogy létrejött a Magyar Művészeti Akadémia, ami segíthet abban, hogy az alkotók, a művészek társadalmi megbecsültsége elérje a kívánt szintet. Úgy látom, hogy egy folyamat kezdetén vagyunk, s a hazai művészeti élet nem képes egyik napról a másikra megújulni. A megfelelési kényszernek is meg kell szűnnie. Sokan félnek attól, hogyha nem igazodnak egy irányzathoz, kenyér nélkül maradnak. Rajtam nem uralkodott el a félelem, nem vagyok megalkuvó. Ha az lennék, akkor nem egy 30 négyzetméteres padlástérben élnék. Boldog vagyok, még akkor is, ha sok helyen nem tudok kiállítani, s ezáltal kevesekhez jutnak el gondolataim. Boldog vagyok, mert igaz barátaim erőt adnak, a Mindenható pedig engedi, hogy a gyermekeimben, unokáimban valamit viszontlássak magamból.

Medveczky Attila