vissza a főoldalra

 2015.07.31. 

A fővárosi jégkorongéletet fel kellene támasztani

Csík Ferenc-díjat kapott a Ferencváros örökös bajnok hokilegendája

Hosszú évek óta alig hallat magáról, pedig egyike a Ferencváros legsikeresebb jégkorongozóinak. Játékosként nemcsak a zöld-fehéreknél, de a válogatottban is sikeres volt, saját elhatározásából mégis úgy döntött, hogy pályafutása lezárása után inkább a civil életben boldogul. Ennek ellenére neve és a jégen mutatott nagyszerű teljesítménye máig nem merült feledésbe a sportolók társadalmában, amit az is jól mutat, hogy a kormányzat nemrégiben Csík Ferenc-díjjal tüntette ki. Sportrovatunk vendége a 11-szeres magyar bajnok, korábbi hokicsillag, Kereszty Ádám, aki pályafutása emlékeinek felidézésén túl azt is megosztotta velünk, hogy miért szolgálná a magyar hoki érdekét, ha a Ferencváros és az Újpest újból sikeressé válna.

 Simicskó István sportért felelős államtitkár a közelmúltban Csík Ferenc-díjjal tüntette ki, amelyhez ezúton gratulálunk! Milyen érzésekkel vette át a rangos elismerést?

 – Két oka is van, amiért nagyon nagy boldogságot érzek. Egyrészt az indoklás tesz büszkévé, amely szerint kiemelkedő sportteljesítményem és sportolói életművem elismeréséért részesülök a díjban, másrészt pedig azért is örülök, mert ez a kitüntetés egy kicsit azt is mutatja, hogy bár jó ideje nem vagyok jelen a jégkorongsportban, azért még vannak, akik emlékeznek rám.

 Hogyan lett önből jégkorongozó?

 – Tősgyökeres XI. kerületi lakos vagyok, aki – a többi velem közel egy korú fiatalhoz hasonlóan – gyermekkoromban a fél életemet az utcán töltöttem. Persze akkor még más világ volt, ez nem jelentett számunkra veszélyeket, sőt amellett, hogy meghatározó élményekkel, baráti kapcsolatokkal gazdagította az embert, például az én esetemben egy sportolói pályafutás elindításában is kulcsszerepet játszott. A baráti társaság minden tagja sportolt. Az akkori kemény teleknek hála, a közeli Feneketlen-tó melletti fellocsolt teniszpálya jegén télen hamar elsajátítottuk a korcsolyázás tudományát is. Egy ízben, amikor a teniszpályán létrehozott természetes jég már elolvadt, kimentünk a Városligetbe, a műjégre. Miközben csúszkáltunk, odajött egy Mondics nevű srác, aki lehívott a BVSC edzésére, mondván, jól korcsolyázom. Zugló messze volt tőlünk, ráadásul a legképtelenebb időpontokban zajlottak az edzéseink, így néhány hét után eljöttem a vasutascsapattól. Ám a hoki, és annak miliője megfertőzött, nagyon beleszerettem a sportágba. Ezért aztán amikor megláttam az újságban, hogy a KSI jégkorongszakosztálya toborzót hirdet, egy pillanatig sem tétováztam. Osztálytársammal, a későbbi Volán-játékos Kolbenheyer Józsival együtt mentünk le, és lettünk a KSI ifjú jégkorongozói.

 A KSI jégkorongban is a legkiválóbb nevelőhelyek közé tartozik. Ön kikkel került egy csapatba, amikor a sportiskola tagja lett?

 – Számos későbbi kitűnő játékos pallérozódott a Központi Sportiskola csapatában. Az én évjáratomban is sok tehetség játszott. Az akkori KSI első sora úgy állt fel, hogy Böle–Ocskay, Kereszty–Dudás–Ugrai. A jégkorong szerelmesei számára talán csak Dudás neve lehet ismeretlen, aki egy kanadai-magyar srác volt, és bár rendkívül ügyes volt, egy szívizomgyulladás miatt abba kellett hagynia, így sajnos elveszett a magyar hoki számára. Hozzá kell tenni, hogy az első egy-két évünk ráment a sportág alapjainak megtanulására. Az ugyanis hamar kiderült, hogy csak a Feneketlen-tó vagy a Városliget szintjén korizunk jól, a jégkoronghoz szükséges speciális korcsolyatudásunk kevés volt. Ma is azt vallom egyébként, hogy a hoki a legkomplexebb sportág az összes közül, hiszen olyan felkészültséget és fizikai állóképességet igényel, amit egyetlen más sportág sem. A KSI-ben végigjártam a korcsoportokat, ám volt egy probléma: a KSI – mint nevelőegyesület – nem szerepeltetett felnőtt csapatot, így amint elérte valaki a 18 éves kort, csapatot kellett találnia magának, ha folytatni akarta a játékot. Nekünk egy évvel kitolódott ez a dolog, mert a szövetség döntése értelmében egy évig ifi válogatott néven elindulhattunk a felnőtt bajnokságban, ám aztán nem volt mese, kellett nekem is egy csapat. Rajkai László, Raffa György és Horváth Öcsi jóvoltából a Ferencvároshoz kerülhettem. Nagyon örültem ennek, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy milyen páratlan sikersorozat előtt áll a Fradi.

 A Fradiba kerülvén rögtön összeállt a legendás Kereszty–Mészöly–Havrán támadósor?

 – Nem, az csak jó pár évvel később jött létre, azon egyszerű oknál fogva, hogy Havrán Péter ekkor még az Építőkben játszott. Mészöly Kandúr ugyan már a Fradi játékosa volt, ám vele sem játszottam akkor még egy sorban. Először 1973 táján raktak össze minket, és nagyon hamar egymásra találtunk. Érdekes, hogy bár civilben teljesen más mentalitású emberek voltunk – Mészöly igazi vezéralkat, Havrán forrófejű, jómagam csendes típus –, a pályán mégis teljes volt közöttünk az összhang. Fontos, hogy a különbözőségeink ellenére a pályán kívül is jól megértettük, kedveltük egymást.

 Számos nagy sikert ért el a válogatottban és a Fradiban is. Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?

 – Szerencsésnek mondhatom magam, mert bőven van mire visszaemlékezni. Klubszinten azt hiszem, túlzás nélkül páratlan eredménynek nevezhető, ha valaki zsinórban tíz alkalommal bajnoki címet nyer. Különösen igaz ez a csapatsportágakban. Ezenkívül több éven át sikerült kiemelkedően szerepelnünk a BEK-ben is, ami magyar csapattól már akkor is nagy siker volt. Mi ezt a nagyon erős, akkori csehszlovák bajnokságban szereplő kassaiakkal való jó kapcsolatunknak köszönhettük elsősorban, akikkel sokat tudtunk együtt készülni, és ezáltal meglepni a BEK-ben utunkba kerülő, nálunknál egyébként lényegesen erősebb riválisokat. Különösen az 1973–74-es idény volt sikeres, hiszen az olasz Bolzanót és a nyugatnémet Füssent is kivertük a legrangosabb kupasorozatból. Utóbbi csapat ellen 11 ezer néző buzdított bennünket a Kisstadionban. A legjobb négy közé jutásért a honosított kanadaiakkal teletűzdelt, későbbi BEK-ezüstérmes holland Tillburggal mérkőztünk. A Kisstadionban őket is legyűrtük, ám rosszabb gólaránnyal végül kiestünk. A válogatottban elért jelentősebb eredmények közül kiemelkedik az 1977-es tokiói és az 1978-as belgrádi B-csoportos világbajnokság, ahol biztos bennmaradásunkkal mi voltunk a torna meglepetéscsapata. Amikor a tokiói szervezők megtudták, hogy – egyedüliként a mezőnyben – egyetlen fedett pályánk sincs, kijelentették, hogy a jégen elért 6. helyezésünk ellenére bennünket tekintenek a torna győztesének. Tokióban ráadásul engem választottak meg a magyar válogatott legjobbjának, amiért egy márkás karórát is kaptam. Úgyszintén örökre emlékezetes marad számomra az első, magyarországi jégkorong-világbajnokság, 1983-ban a Budapest Sportcsarnokban. Felejthetetlen hangulatban a második helyen végeztünk, és feljutottunk a C-csoportból a B-be. Ezzel a nagy sikerrel búcsúztam a válogatottól, később már nem szerepeltem a nemzeti együttesben.

 Ilyen sikeres pályafutás után hogy lehet, hogy sem vezetőként, sem pedig edzőként nem maradt a hoki berkein belül?

 – Több oka is van ennek, de elsősorban és mindenekelőtt saját magam miatt van ez így. A visszavonulásom előtt éveken át az NSZK-ban játszottam, és ott is éltem a családommal együtt. Ezekben az években eléggé elszakadtam az itthoni hokis közegtől, egy kicsit távol kerültem a tűztől. Amikor az 1990-es évek legelején végleg hazatértünk, kósza megkeresések akadtak ugyan, ám igazán komoly feladattal nem talált meg senki, bár azt is el kell mondanom, hogy nem is igen vállaltam volna el. Az NSZK-ban ugyanis az utolsó években edzői feladatokat is rám bíztak és úgy vettem észre, hogy az én habitusommal legfeljebb kicsi gyermekekkel tudnék hosszú távon dolgozni, akik még isszák az edző szavát és örömmel végzik el, amit a trénerük kér. Később, kamaszkorban, vagy pláne a felnőtteknél már eléggé öntudatos játékosok vannak, akikkel én nem akarnék hadakozni, állandó „ki az erősebb” játékot játszani. Ami a vezetői oldalt illeti, ott pedig túlságosan is elment a dolog a pénz irányába. Szinte mindent az határoz meg, hogy mennyi pénzből gazdálkodhat valaki, ezért az esetek döntő többségében a vezetői munka legnagyobb részét is a pénz utáni kajtatás teszi ki. Ezt szintén nem éreztem soha testhez állónak. Ezért a már említett kósza megkeresésekre is rendre nemet mondtam, így a sportággal mostanra jórészt annyi kapcsolatom maradt, hogy néhány korábbi csapattársammal rendszeresen összejárunk teniszezni, illetve beszélgetni.

 Azért a játékot, illetve az eredményeket nyilván követi most is. Jár meccsekre? Mit szól az utódokhoz?

 –Természetesen a meccseket igyekszem megnézni, és az eredményekkel is tisztában vagyok. A meccsre járás terén már akad némi restanciám, mert bár gyermekkori barátom, Id. Ocskay Gábor rendszeresen meghív a Volán hazai EBEL-rangadóira, csak ritkán sikerül lejutnom Fehérvárra. Ennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy Székesfehérváron milyen nagyszerű csapat van, és Ocskay Gábor példaértékű munkát végez a magyar hokiért. A válogatott krakkói sikere – amelyért nagyon szurkoltam a tévé előtt ülve – döntően a fehérvári magas szintű munka eredménye. Van azért kritikai észrevételem is, ez pedig a fővárosi hoki agóniája. Különösen a Fradi és az Újpest hosszú évek óta zajló mélyrepülésére és méltatlan eredménysorára gondolok. Úgy gondolom, hogy a magyar hoki számára létfontosságú volna, hogy mind a Fradi, mind pedig az Újpest ismét a régi fényében tündököljön. Ezt a két csapatot valahogyan fel kellene támasztani, ami egyrészt a két gárda presztízse miatt is előrelépést eredményezne, másrészt a szurkolói érdeklődés is jelentős mértékben emelkedne, hiszen az ország két legnagyobb létszámú szurkolótábora csatlakozna a rendszeresen hokimeccsre járók sorába. Miután a kormány kedvező döntése értelmében a jégkorong is részesül a kiemelt sportágaknak járó társasági adókedvezményből, bízom abban, hogy ennek révén előbb-utóbb a két nagy múltú csapat is magára talál újra. Hiszem, hogy ez hatalmas lökést adna a szerencsére amúgy is fejlődési pályán lévő magyar jégkorongsportnak.

Kovács Attila