|
 2015.06.05.
Kocsis István Az áldozat
Az Újszínház előadása
A II. Keresztény
Színházi Fesztivál nyitásaként került színre Kocsis István
drámája, a Szent Margit legendáját fókuszba emelő Az áldozat.
Misztériumjátékként, egy különleges történelmi helyzetet
és a nemzet megváltása jegyében az Égieknek fölajánlott lány
boldogságos vesszőfutását megjelenítő poétikus sorsként?
Harangokat egybecsendítő szakrális történetként – miseként!
–, mikor is az orgona és a gregorián hangja tért ölelő
gesztussal szinte wagneri ünnepélyességgel teríti be a Nyulak
Szigetén épült kolostort?
A királyt, IV. Bélát
és az egyházi hatalmasságokat is az igazság zsámolyára térdepeltetve,
hogy nyíljanak meg – akár örvendezve, akár a révületbe eső
lány fölött ítéletet mondva – a Magyarország sorsát ama
Égi Kapuval összekötő, a harci mezőket szakrális térré változtató
Szent Akarat előtt? Mikor is – kényes helyzet – a tatárjárás
utáni fojtogató helyzet úgy is megoldható, hogy – íme a józan
királyt töprengésre késztető politikusi bölcsesség! – az
így vagy úgy gyöngének, főképp, ha az Isten nem segítette
meg, föl kell állnia.
A szent magyar könyvek
(a régi magyar hitvilág, mondák, regék, mesék, népi imádságok
őrzői), amelyeket a Szentszék üldözendőnek tartott, betörettek-elégettettek,
s a históriás múlt nem képezhet a nemzet számára bizodalmas
jövőt. Valójában az esztergomi érsek, Fülöp előtt vall IV.
Béla – még a darab elején vagyunk – arról az állapotról,
amely a kormányzásra képtelen nagy embert (is) sújtja. „A
feláldozására a királynak réges-régen akkor került sor, ha
fennállt a veszélye annak, hogy nem képes már tartani a
kapcsolatot az Égi Világgal. Fel kellett bizony áldozni azt a
királyt, aki miatt az Ég Kapuja bezárult az ország fölött,
mert ily helyzetben az ország és a nép kiszolgáltatottá válik.”
Az Égi Kapu
nyitogatásában, hol eleven eszű gyermekként, hol az apját
megvilágosító látnokként, Margit, hitünk őrzője, a szenvedést
oltáriszentségként tisztelő üldözött veszi hátára a
mindenséget. Ha kell, szembeszáll szeretett apjával, tengelyt
akaszt – igazi népi hős, miért ne akaszthatna tengelyt – az
egyházi hatalmasságokkal: Paulus atyával, a pápai követtel, Fülöp
esztergomi érsekkel, és a domonkos rend tartományfőnökével,
Marcellusszal. Még a kolostor fejedelemasszonyával, Olimpiádesszal
is megütközik, hogy látomásos igazságának érvényt tudjon
szerezni. Jottányit sem enged kiküzdött-megszenvedett igazságából,
ám poétikus lázadásában még a golgotai kertet is fehér
liliommal szegélyezi. Bizodalom, hit, emberi méltóság van
abban a csokorban. Ha szeretett országa és népe nem feszíttetik
keresztre, küldetése célba ért.
Kegyetlen őszintesége
onnan, hogy legtöbbször magába mélyeszti a tőrt. Tüskés
korbácsa nyomán kiserken a vén. Ezzel magához – állhatatos
igazságához – vonzza a korábban vele szembefordulókat, apácatársait.
Révületben való magára ébredése és megtisztulása az éleslátás
alapja: a Szent Korona az Ég darabja, az Égi tér a szférák
hangjáról, zenéjéről regél. A legmagasabb tudományosság
sem képes megmagyarázni ezt a titkot – a hit titkát, a költészet
titkát – noha elismeri, hogy az írás – így az üldözött
magyari írás is – szent cselekedet.
Kocsis István történelmi,
ugyanakkor szakrális köröket érintő drámaköltészetében
erre teszi a hangsúlyt. Hőseit is úgy építi föl, hogy ha valóságban
nem is, lelkük jobbik részével átlépjék azt az Égi Kaput.
Saját meglátását, az Élő Égi Térről való érzületét,
megigazulásának eme fontos állomását ajándékozza Margitnak
– a régmúlt minden íze költői medencében fürdik –, hogy
még hitelesebb legyen az áldozatvállalás fensége. Az önépítés
eme módját, vagyis Margit tündérkedését, értő szeretettel
egy visszafogottságában is remek figura, György, pálos rendi
szerzetes nyugtázza. Az apa, IV. Béla – paradox – Margitból
sarjadt király: gyermekét megértő, humoros, szolgálatát
teljesítő, bölcs. A hatalom nem köti gúzsba, úgy reálpolitikus,
hogy nem esik folt a becsületén. Kettejük környezetükkel való
megannyi ütközése arra szintén jó – némelykor egy szikrányit
önmagukkal is pörölnek –, hogy a csatában az ellenfelek
valamennyire megnemesedjenek. Érezhető, az őszinte szó akkor
is őszinte szót szül, ha a hatalom szülte félelemérzet nyilván
sarokba szorítja a saját igazát hangsúlyozó ítélkezőt.
Az áldozat mint
olvasmányélmény fölöttébb élvezhető, még akkor is, ha
egy-egy monológgá növő megszólalás költői túlcsordulásként
hat. A színpadon, köszönhetően az erős meghúzásnak, a kitűnő
dramaturgiai munkának (dramaturg: Falussy Lilla), viszont mindez
nem érezhető. A két részben játszott darabnak, amelyet jómagam
misztériumjátékként láttam, így kitűnő lett a ritmusa (I.
rész: 72 perc; II. rész 49 perc).
A rendező, Nagy
Viktor térszervezése, színészvezetése, értelmezése elsőrangú.
Ritmusa van a jeleneteknek, olyannyira, hogy az invenciózus színváltás
is – a tárgyakkal való átrendezés és főképp a nyolc tagból
álló apácakar (kórus) mozgása – élménnyel teli. A rendező
térbe kifeszített hangzásvilága olyannyira illik a szenvedés-stációkhoz
– a csöndnek és beszédnek, nem szólván a nyilván általa jól
megválasztott zenéről, dramaturgiája van –, hogy egy kissé
a darab „operai” megszólalását is ünnepelhetjük. A leleménnyel
megalkotott külső és belső tér itt egy, vagyis azonos, s ez
az egyszerűségében is frappáns díszlet – a kolostor
homlokzata a stilizált „rózsaablakkal” üzenetet hordoz –
fontos hangulatfokozó (díszlet- és jelmeztervező: Berg Glória).
Hát persze, hogy
a föntiek nélkül nincs előadás. Ám a játék, a megjelenítés
varázslata, olykor megborzongtatóan (Margit önkorbácsolása, múlt-imaként
hangzó regölése stb.), a színészek vállán nyugszik. Elsőbben
Koncz Andreát kell kiemelni. Belső tüzű, testét és lelkét
ugyancsak megdolgoztató Margitja megannyi átváltozásával –
édes haragjával és a hitét erősítő poétikus eszme-kosárral
tűnik ki. Az apát, IV. Bélát alakító Koncz Gábor bölcs, a
humortól sem idegenkedő fenség. Nyugodt, meggondolt, a
kifogyhatatlanná váló türelem iskolapéldája.
Mihályi Győző
(Fülöp, esztergomi érsek) hit és „hitetlenség” közt vergődik,
hangulatváltásai leleményes önarcképek. Tóth Tamás (Marcelliusz,
Domonkos-rendi tartományfőnök) egyszerre az Isten és az ember
szolgája, Nagy Zoltán (Paulus atya pápai követ) kis szerepében
is súlyos. Jánosi Dávid (György pálos rendi szerzetes) hittel
teli, okos szerzetes, Margit filozófiáját értelmezendő bukik
ki önzetlensége. Ifj. Jászai László villanásnyi megjelenése
– egy olasz példa mellett érvel – Margit látomásainak valódiságát
hitelesíti. Tordai Teri (Olimpiádesz, a kolostor
fejedelemasszonya) nagy ívű szerepformálása, benne a házsártos
türelem és a jószívű bibliai példázat, főhajtást érdemel.
A kórust, a gyűlölet,
a szeretet, a türelmetlen türelmesség, s végül az elfogadás
– a Margit igazságaival való azonosulás – szimbólumát
nyolc apáca képezi. Mozgásuknak – térfigyelő, önmegvalósító
jellemüknek – külön koreográfiája van. Kökényessy Ági
(Csenge), Fazekas Zsuzsanna (Alinka), Gregor Bernadett (Katarina),
Danyi Judit (Cecília), Nemes Wanda (Stefánia), Farkasházi Réka
(Judit), Bátyai Éva (Anna), Brunner Márta (Szabina) fölszabadultan,
alázattal teszi a dolgát. Egy-egy mondatuk jellemtanúsító érveléssel
ugyancsak üt.
Szakolczay Lajos
|
