|
2015.06.05.
Csurka
István: Hitszegők, árulók
Az MSZP és az
SZDSZ, a két koalíciós párt minden erkölcsi tőkéjét
elvesztette. Hazugságai lelepleződtek, mindenki láthatja, hogy
nem annak érdekében cselekszenek, mint amit meghirdettek. Olyan
hitszegésen, áruláson lettek rajtakapva, mint Kádár János
1956. november 4-én: Kádár másodikán még hitet tett a
forradalom mellett, negyedikén pedig behívta a szovjet
csapatokat.
A
kormány botrányai és a köztársasági elnök megszégyenülése
az egész magyar demokrácia valódiságát kérdőjelezik meg.
Ezek ugyanis nem működés közben elszenvedett politikai vereségek,
hibák, hanem alkati tények: az antidemokratikus, csalárd alap következményei.
A köztársaság elnökéről ugyan nem most derült ki, hogy pártok
szolgálatában tevékenykedik, az előző lelepleződések –
taxisblokád, alá nem írások – azonban a szemben álló fél,
az első demokratikus kormánytöbbség leleplezései voltak,
azaz, ha úgy tetszik: a szemben álló fél állításai, a
mostanit viszont a helyzet dobta felszínre, mindenféle közreműködés
nélkül. Amit Göncz Árpád aggálytalanul aláírt,
figyelmeztetések ellenére, abban az Alkotmánybíróság szabad
szemmel is felismerhető hibákat talált. Göncz tehát pártpolitikák
szolgálatában, részrehajló félként ül ott, ahol részrehajlásnak
helye nincs, jobban mondva: nem volna. Ez egyben újraválasztásának
botránya is. Feltárja, hogy a Magyar Köztársaságban az államelnök
is része egy bizonyos uralmi cél megvalósítására létrejött
szövetkezésnek, egy minduntalan lelepleződő politikai hatalom-összevonásnak,
amely a népakarat kijátszásán alapszik.
Magyarországot
a nép nagy többsége által ismeretlen célok felé vezetik. A tájékozatlan
tömeg egy vékony réteg összeesküvésének áldozata. Az út végén
a nemzet teljes vagyonvesztése és a magyar nép teljes másodrendűsége
áll. Azzal, hogy most az Alkotmánybíróság, amely egyébként
része ennek az elithatalomnak, alapvető kifogásokat emelt az
elnök által aláírt törvénnyel szemben, s ugyanakkor Göncz
Árpád azzal mentegetőzött, hogy azért írt alá, mert nem
akarta lefékezni a kormány – őáltala is – szükségesnek látott
stabilizációs intézkedéseit, azt mutatja meg, hogy az elnök már
észre sem veszi, hogy belül van a kormánykoalíción. A
stabilizáció lehet helyes vagy helytelen kormányprogram, az elnöknek
azonban semmi köze nem lehet semmilyen kormányprogramhoz. Göncz
Árpád viszont azt a Dobi István-i, Losonczi Pál-i aranyidőt
éli újra, amikor az Elnöki Tanács elnöke a párthatalom, a
diktatúra egyik – szerény – eleme volt, megvalósítója a Párt
szocializmust építő programjának. Göncz már fel sem fogja,
hogy neki semmi köze nem lehet Horn és Pető kormányprogramjához,
még akkor sem, ha egyetért vele. Aláírásával és elszólásával
nemcsak alkalmatlanságát, hanem az összeesküvésbe való
beavatottságát is leleplezte.
A
kormánnyal is ezt történt, csak másképp. A kormányról most
az derült ki, hogy valójában nem a demokratikusan megosztott
hatalom egyik része, hanem a legfőbb, osztatlan hatalom,
pontosabban az kíván lenni. Nem a törvényesen megválasztott
Országgyűlés által hozott törvények végrehajtója, azaz a két
választási ciklus közötti időben működő végrehajtó
hatalom, hanem egy, a társadalom által valójában nem ismert,
idegen célú és időben lehetőleg nem korlátozott réteghatalom
megszervezője, végrehajtója. Ugyanilyen jellegű, alaptermészetű
volt az MSZMP hatalma, s az már szinte csak mellékes velejáró,
hogy a személyek köre is alig változott. Ennek a kormánynak
van egy programja, amely elsőrendűen önfenntartására szolgál,
és ezt akarja végrehajtatni a magyar néppel. Régen az a
„dolgozó nép” volt. Ma a dologgal egy kis baj van…
Sebtében
összeállított egy csomagot és kivitte Amerikába, abban a reményben,
hogy megkapja a Nemzetközi Valutaalap hitelígérvényét, és
ezzel a pénzügyi rendszerét fenyegető csődöt elkerülheti.
Valójában fennmaradási engedélyért repült ki a díszes küldöttség.
Önmagát akarta biztosítani, hogy ő hajthassa végre azt a célt,
amit bevezetőben már megneveztünk.
Ha
jól megnézzük, ennek a kormánynak fennállása óta egyetlen
intézkedése sincs, amely ténylegesen az ország kormányzására
irányult volna. Ellenben minden mozdulatán látszik a hatalom
megszerzésének, megtartásának, kibővítésének, nemzetközi
biztosításának szándéka. Eredendően nem rá bízott
demokratikus, törvényes, alkotmányos feladatát látja el,
hanem bizonyos, csak a saját belső körei által ismert hatalom-összevonók
érdekében cselekszik. Alapszerződéseket tervez vagy köt meg,
hogy a szárnyait biztosítsa. Eközben cserbenhagy több millió,
a határokon kívül élő magyart, holott az a rendszerváltás,
amelyet 1989–90-ben maga is elvállalt, a mindenkori magyar kormányokat
az összmagyar érdekek képviseletére kötelezte. Hiszen
kiszabadultunk a szovjet parancsuralom alól, független országgá
váltunk, s ebből értelemszerűen következik a 3-4 millió, önhibáján
kívül az államhatárokon kívülre került magyar érdekeinek
nemzetközi fórumokon és minden lehetséges eszközzel való képviselete.
Ehelyett ez a kormány alapszerződéseket köt, Horn Gyula pedig
nyíltan eltemeti még a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt folyó
perünket is, kijelentvén: esélytelenek vagyunk.
Miért
teszi ezt? Azért, hogy ezt a másik szárnyát is biztosítsa, s
zavartalanul szervezhesse belső hatalmát.
Ugyanígy
a hatalomszervezés jegyében történnek az elbocsátások és a
helycserék a gazdasági életben, az intézmények élén, ennek
a célnak a szolgálatába van állítva az egész privatizáció,
immár szinte az egész társadalom kifejezett akaratával
szemben. Ma már nincs civil testület, szakszervezet, nincs tudományos
fórum, amelyik ne ellenezné az úgynevezett energiaprivatizációt,
a kormány mégis gyűri, hajtja, mert ez is a hatalmon maradását
szolgálja. Ha ugyanis keresztülviszi, eladja, akkor megkapja azt
a támogatást, amit az amerikai úton nem sikerült kikönyörögnie.
Ez
a mostani botránysorozat világosan feltárta, hogy Horn Gyulának
és Pető Ivánéknak ugyanaz a viszonya a kormányzáshoz és a
hatalomhoz, mint az egypártrendszer pártközpontjának. A cél
nem a kormányzás, illetve a jó, a szakszerű, a nép bizalmát
élvező kormányzással további, majdani megbízás kieszközlése,
ami a demokráciák általános európai működési elve és
gyakorlata, hanem fordítva: a hatalom durva, csalárd, vagy akármilyen
eszközökkel való megszerzése, megszilárdítása, és ezáltal
annak lehetetlenné tétele, hogy a nép később más kormányt,
más pártokat válasszon. Mellékes körülmény, hogy közben
valamilyen csenevész formában fennmaradhat a többpártrendszer,
lehetőleg hatpárti sógor-komaságban.
A
stabilizációs csomag ilyenformán éppen nem a gazdasági bajok
orvoslására, a rendbetételre irányul, nem önfeláldozó és
nem népszerűség-csökkenés árán is bevezetésre kínált
reform, nemzetmentés – aminek fel van tüntetve –, hanem a más
szellemű, most még magukat nemzetinek mondó erők megtörése,
hatalomból, kultúrából, jövőből való kiszorítása. Azaz:
a hatalom időkorlátainak kiküszöbölése. Agyagba döngölés.
Ezt most kell megtenni, az első kormányidőkben, amikor a tömeg
még rabja előző választásának, még szégyelli, hogy bedőlt.
Most még nincs jelentősége a népszerűség-csökkenésnek, még
kérkedni is lehet vele, hiszen a társadalomnak nincs módja változtatni
a helyzeten. Teljesen el van szigetelve a törvényhozástól és
a végrehajtó hatalomtól, a kialakult 72%-os többség mindentől
megvédi a réteghatalmat. A népi közösségnek most csak
egyetlen lehetősége van: az ellenállás, az utca, a sztrájk,
ezt pedig megfélemlítésekkel, elbocsátásokkal, állandó
fenyegetéssel vissza lehet tartani.
A
kormány tehát nem kormányoz, hanem felőrli a vele szemben
lehetséges ellenállásokat. Célja nem a törvények végrehajtása,
hanem a társadalom apróra törése és ennek révén való
fennmaradása. Erőszakot alkalmaz ahelyett, hogy szolgálna.
Ugyanazt teszi, mint elődei: kifőz egy alkimista tervet, amelyet
ő maga feltétel nélkül helyesnek nyilvánít – „a
szocializmus építése” –, és ennek mindent alárendel.
Stabilizáció, egyensúly, fizetőképesség – csak a szavak, a
kifejezések változtak, a tartalom és az uralkodás módszere
nem. A szocializmus építését sem gondolták komolyan, az is
csak a hatalmon maradáshoz kellett. Erőszak dúl most is: a
megszorító intézkedéseket el kell fogadni, mert „ésszerűek”
és „nincs alternatívájuk”.
A
magyar társadalom válaszút előtt áll. A botrány kirobbant, a
kormány és az elnök lelepleződött. Óriási repedések
keletkeztek, amelyeken át belátni a boszorkánykonyhába. Immár
bent az MSZP-ben is vannak emberek, akik nem vállalják a közösséget
ezzel a lényegében bolsevista alapállású rezsimmel. A közelmúltban
miniszterek sora vált ki; képviselők jelentik ki, hogy nemsokára
kilépnek; a csalódottság palástolhatatlan. A két koalíciós
párt minden erkölcsi tőkéjét elvesztette. Hazugságai
lelepleződtek, mindenki láthatja, hogy nem annak érdekében
cselekszenek, mint amit meghirdettek. Olyan hitszegésen, áruláson
lettek rajtakapva, mint Kádár János 1956. november 4-én: Kádár
másodikán még hitet tett a forradalom mellett, negyedikén
pedig behívta a szovjet csapatokat.
Most
azonban nincs kit és mit behívni, most csak a magyar közönyt,
a birkatürelmet és az írástudók árulását lehet „behívni”,
vagyis az ellenzéknek és a magyar értelmiségnek a bűnös
kollaborációját. A gyengeséget és a megosztottságot és a végtelen
gyávaságot.
A
felhasított Bokros-csomagból fegyverek dűltek ki, kézigránátok,
amelyeket a magyar anyák közé kívántak vágni. Ezek most ott
feküsznek a senki földjén. Le kell hajolnunk értük, és közéjük
kell vágnunk.
(1995.
VII. 6.)
|
