vissza a főoldalra

 2015.06.12. 

Csak modern eszközökkel ábrázolhatunk hitelesen

A kortárs művészek többsége eltávolodott a társadalomtól

Restyánszki Attila szobrászművész 1978-ban született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szikszón. 2003-ban diplomázott jeles minősítéssel a Képzőművészeti Egyetemen.

Mesterei: Máger Ágnes festőművész, Farkas Ádám szobrászművész, Gulyás Gyula szobrászművész.

2004-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, 2008-tól a Magyar Szobrász Társaság, 2011-től a Kettőspont Egyesület tagja.

Kiállítások: 2014: sCULTURE – Art Market, Budapest; III. Szobrászbiennále, Szentendre; Labyrintus – kiállítás; Szentendre • 2011: Bin-art, Ferencvárosi Pincegaléria • 2009: Térrészlet kiállítássorozat, Budapest Galéria • 2008: Csillagszálló utcaproject, Gödör Klub • 2007: Kutna Hora, Csehország; Kisplasztikai Biennále, Pécs; Látványzónák című kiállítás, Mednyánszky Galéria • 2006: Új Ikonok című önálló kiállítás a Bartók 32 Galériában; Látványprés című kiállítás a Közép Európai Kulturális Intézetben; 2005: Kisplasztikai Biennále, Pécs • 2004: Dzbani művésztelep kiállítása; Publikus! Aluljárók című tárlat a Dsida Stúdióban • 2003: Fiatal Képzőművészek című tárlat a Kbazovsky Galériában; Diplomamunka a Képzőművészeti Egyetem Barcsay – termében; Tigrisek, gepárdok és leopárdok című kiállítás a Dovin Galériában • 2002: Utolsó csepp fesztivál, Trafó Galéria; Barcsay-pályázat kiállítása, Csepeli Kék Iskola Galéria (Hossala Tamással) • 2001: Magyar Képzőművészei Egyetem Barcsay-pályázatának kiállítása • 2000: Szobrászhallgatók kiállítása a Csepeli ÁMK-ban • 1998–2003: Egyetem év végi tárlatai • 1998: Szerencsi Művésztelep kiállítása a Ráday Galériában; Kiállítás a Budapesti Szt. István Bazilikában (Bátorfy Szabolccsal).

Részt vett a szomolyai (1994), a gömörszőlősi (1995), az encsi (1995), a szerencsi (1996-98), a királyréti (2001), a tihanyi (2002–2003), a dzbani (Csehország, 2004), a szepezdi (2005; 2008–2010), a Kutna Hora-i (Csehország, 2007) és a móri (2011) művésztelep munkájában.

·           Fibonacci kocsi (réz)

·           Atlantis (réz, plexi)

·           Áttört architektúra (réz)

·           Homo cubus (réz, plexi)

·           Ecce homo (fa)

 Soha nem törekedtem polgárpukkasztásra

 Jól látom, hogy bár több munkája figurális, mégis nagyon távol áll a realista irányzattól?

 – Ez így igaz. Két mesteremre hivatkozok ezzel kapcsolatban: Gulyás Gyulára, aki általános iskolás korom óta foglalkozott velem, és Farkas Ádámra, aki az egyetemen tanított. Mindketten a posztmodern, a neoavantgárd irányzat jeles képviselői. S az ő tanításukon keresztül ismerkedtem meg a magas művészettel már tizenéves koromban. Tehát ebből az irányzatból építkezem, de folyamatosan munkálkodik bennem a vágy valami új megvalósítására. Jelenleg a figurális és az absztrakt szintézisén dolgozom.

 Ez meg is látszik a művein, melyek kortársak, mégis értelmezhetők. Igaz, hogy távol áll öntől a polgárpukkasztás?

 – Nem törekedtem soha a polgárpukkasztásra. Fő célom egy olyan művészet létrehozása, mely egyrészt mai, tehát abszolút kortárs, ugyanakkor távol áll tőlem az elefántcsonttoronyba való elzárkózásból eredő, öncélú mítoszra való építkezés. Szerethető, befogadható alkotásokat kívánok létrehozni. Ugyanakkor a tanulmányaimból fakadó hozadékaim: a konceptualitás, a minimal art, a geometriai stílus formailag közel állnak hozzám. Első pillantásra talán értelmezhetetlenek a műveim, de ha a befogadó veszi a fáradtságot arra, hogy körbejárja a plasztikáimat, akkor talál olyan kapcsolódási pontokat, fogódzókat, melyek segítségével az adott alkotás szinte „beszél hozzá”, és gondolkodásra inspirálja.

 Valóban szánnak rá időt az emberek, hogy megszülessen az a pillanat, amíg az alkotás „beszél hozzájuk”?

 – Sajnos nagyon kevesen hajlanak arra, hogy több percen át tanulmányozzanak egy kortárs alkotást. Azt tapasztalom, ha nincs a galériákban egy moderátor, aki elmagyarázza a mű lényegét, akkor azokat az alkotásokat, melyek első ránézésre nem befogadhatók, azonnal el is vetik a nézők. Erre egy példa: tavaly Móron rész vettem egy olyan művésztelepen, amely úgynevezett public art rendszerben működött, tehát egy köztéren dolgoztunk. A létrejött műveket megtekintették a járókelők. Akkor egy életnagyságú figurán dolgoztam, mely egy lécekből összeállított szobor volt. A legtöbben első látásra idegenkedtek tőle. Mondtam nekik: járják körbe a szobrot, és próbálják kitalálni, mi lehet ez. Aki ezt megtette, hamar rájött: ez a mű egy emberi alakra hasonlít. Ez azt mutatja, ha valaki csak egy kis időt is szán arra, hogy megpróbálja megérteni a művet, már egy figurális formát lát bele az absztrakt szoborba. Adott esetben a befogadó ilyenkor teljesen másra gondol, mint én, mikor a művet készítettem. De ez nem zavar; annak örülök, ha a szobor elgondolkodtatja a nézőt.

 Lényeges, hogy a művész ne magának, öncélúan, hanem a közönségnek alkosson?

 – Természetesen. Amennyiben az autonóm művészetet visszavetítjük az időben, rájövünk arra, hogy a képzőművészet régebben abszolút alkalmazott művészet volt. A megrendelő megszabta az irányt, a témát, s abból konkrét ábrázolások születtek. Gondolhatunk a templomi freskókra, vagy egy ókori uralkodó mellszobrára. A II. világháborút követően hatalmas irányváltás következett be, s megjelent a magánmitológia, ami önmagában még nem lenne baj, a gond az, hogy rombolja a művészi alázatot. Holott a művésznek az üzenet továbbítása a feladata, ezért úgy kell alkotnia, hogy az befogadható legyen. Hiába csinálta meg Malevics a Fehér alapon fehér négyzet festményét, ami egy tökéletes filozófiai mű, ha a befogadó azt mondja: „nem látok rajta semmit”. Amennyiben a művész nem figyel oda, hogy munkája befogadható legyen, akkor jó alkotása is veszít az erejéből. Ezért határoztam el, hogy bár a minimalista, geometrikus szemlélet jellemző rám, mégis „visszafejthető”, befogadható alkotásokat produkáljak.

 Arany középút az absztrakt és a figurális között

 Annak mi lehet az oka, hogy igen sokan úgy tekintenek a kortárs művészetre, mint az értelmezhetetlen dolgok seregszemléjére?

 – Azért, mert korunk művészeinek többsége eltávolodott a társadalomtól. Már a művészeti egyetemeken is „kutatások” folynak, és nem művészképzés. Ezért nem meglepő, hogy úgy gondolkodnak a kezdő képzőművészek is, mint mondjuk a részecskekutatók: „olyan fontos dolgot művelünk, amelynek a lényegét a szűk szakmai körön kívül alig érti valaki”. Ezen a mentalitáson szeretnék a magam eszközeivel változtatni. Ha belépünk egy templomba, és megtekintjük a teljesen figurális festményeket és szobrokat, akkor azonnal be tudjuk fogadni azokat. Természetesen én nem a teljes realizmusra törekszem, hanem, amint mondtam, az absztrakt és a figurális szintézisére, ami nem egyszerű.

 Miért?

 – Mert a szakmai körök szinte kivetnek engem, és ha benyújtom valamelyik művemet egy pályázatra, akkor azt mondják rá: nem korszerű, nem követi a mai trendeket.

 Szinte szóhoz sem jutok… Honlapján teljesen modern ábrázolások láthatók…

 – Pedig egyik pályaművemre azt mondta az „értő zsűri”, hogy ennyire archaikus módon létrehozni egy szobrot korunkban szinte pofátlanság. Lelkük rajta! A honlapomon már nem annyira klasszicizáló munkák találhatók, de valóban készítettem figurális, és archaikusabb munkákat is, mert folyamatos útkeresés jellemzi a pályámat. De azért nézzük csak meg az egyiptomi művészetet, amely szintén nem egységes, hanem több irányzat fedezhető föl benne. Voltak bennük figurális, de geometrikus alkotások is. Amerika őslakóinak művészetében is számtalan irányzatot találhatunk. Ez is mutatja, hogy évezredek óta azzal küzd a művész, hogy mennyire lehet elvontan fogalmazni úgy, hogy az alkotás még befogadható legyen.

 Mi a véleménye a figurális–nonfigurális vitáról?

 – Ennek a vitának nincs semmi értelme. A figurálist nem lehet különválasztani a nonfigurálistól. Jelenleg azt kutatom, hogy mi a plasztika esszenciája, mi az a legkisebb egység, amire lebonthatom a teret, vagy a formát, amiből azt újraépíthetem. Az emberi sejt önmagában egy absztrakt forma. És ezekből a formákból épül föl a figura, maga az ember. Tudjuk, hogy vannak különböző irányzatok, és iskolák. Az avantgárd képviselői a ’60-as években azt hangoztatták, hogy semmilyen olyan dolgot nem szabad létrehozni, ami a figurativitásra emlékeztet. Ám, ha például Korniss Dezső festményeit megvizsgáljuk, feltűnik, hogy a geometrikus formákon kívül egy figurális motívumot – mondjuk egy tulipánt – is a vászonra vitt.

 Létezik-e még a XXI. században a szép mint esztétikai kategória?

 – Úgy vélem, hogy a műalkotásoknak gyönyörködtetniük kell. Olyan műveket kell létrehozni, melyeket az emberek feltesznek a falra, vagy a polcokon helyeznek el. Természetesen, ha egy világháborús emlékművet kell létrehozni, akkor nem a gyönyörködtetés, hanem a megdöbbentés a művész célja. De az alkotó mindkét esetben érzelmeket szeretne kiváltani a befogadóból, s ez a legfontosabb.

 Ön a bin-art egyik jelentős hazai művelője. A bin-artnak tudtommal köze van a számítógéphez?

 – Itt is azt kutatom, hogyan lehet egységekre szétszedni a dolgokat, s mi a vizualitás alapvető összetevője. Jelenünkre a totális digitalizáció jellemző. A bin-art elnevezés a binary (bináris) és az art szó összetételéből fakad. A binary meghatározás a számítógép alapnyelvét, a kettes számrendszert jelenti; azt a „kommunikációs csatornát”, melyen keresztül az ember kapcsolatot tart fenn a digitálisan absztrahált világgal. Analóg észlelésünk felbomlott bitek és bájtok adatmátrixára. Célom az, hogy a kortárs művészet is kövesse ezt a trendet. Szoborideámat, mely egy konkrét, valós, analóg világból indul, beviszem a számítógépbe. A digitalizált valóságot a számítógép minimális elemekre bontja. A végső megjelenés már egy térbe digitalizált bináris másodvalóság.

 Említettük századunk művészetét. Korunkat sokan posztmodernnek határozzák meg. De vajon milyen irányzat jöhet ezután? Hiszen a művészet nem áll meg egy adott pillanatban, hanem tovább fejlődik.

 – A művészettörténészek szerint a poszt-posztmodern kor kapujában állunk. A másik kifejezés, amit még használnak, hogy egyfajta posztmodern manierizmus időszakát éljük. Tehát már a nagy posztmodern kor is véget ért, s amiket most látunk, azok vagy a nagy neoavantgárd mesterek utolsó alkotásai, vagy a fiatalok körében tetten érhető újrafelfedező irányzat lenyomatai. Ezek a fiatalok már professzionálisabb módon, tökéletesítve a koncepciókat festik meg a ’60-as évek fotórealista festményeit, vagy sokkal jobban készítik el a ’20-as évek kubista szobrait. A tanulmányaim alatt ezeket az irányzatokat már megismertem, és most arra törekszem, hogy olyan műveket alkossak, melyek eredendően újak amellett, hogy befogadhatók. Úgy vélem, lassan eljön az az idő, mikor új művészeti értékeket kapunk, olyanokat, melyeket igaznak érzünk.

 Káosz uralkodik a képzőművészetben

 Vannak mások is, akik önhöz hasonlóan gondolkodnak művészeti kérdésekben?

 – Biztos, hogy vannak mások is, akik így vélekednek, ám jelenleg nincs egységes kánon, hanem stíluspluralizmus uralkodik; szinte mindenki magánmitológiákat akar gyártani, magánigazságokat óhajt megvalósítani. Az jó, hogy a művésztelepeket még a közös gondolkodásra való törekvés jellemzi. De már megszűnt az a metódus, ami például a Nagybányai Művésztelepen volt tetten érhető, mikor a festők hasonló dolgokon gondolkoztak. Ma már minden művész távol tartja magát a többiek szemléletétől. Jó, hogy ezt megteheti a művész, de mindennek a negatívuma, hogy elszigetelődnek egymástól az alkotók. A jövőben valószínűleg már nem is lesz nagy egységes stílusirányzat, hanem egyéni megoldások tömkelegével találkozhatunk. Ha ellátogatunk egy művészeti seregszemlére, még hasonló dolgokat sem látunk. Sehol sincs rendszer… Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mert ki tudja, hogy jól ítélem-e meg azt a korszakot, amelyben alkotok.

 A művészet rendszertelensége zavarja a befogadót?

 – Egyértelmű; minden egyes műhöz, minden egyes alkotóhoz meg kell találni az utat. S ez nem könnyű a befogadó számára. Kinek van erre ideje, vagy szándéka? Ha valaki elmegy egy seregszemlére, azt látja, káosz uralkodik a képzőművészeti életben. S bizony ebben igaza van.

 2006-ban rendezték meg Új Ikonok címmel önálló kiállítását. Kiket ábrázol ikonjelleggel szobraival?

 – Ez a kiállítás abban rendhagyó, hogy megjelenik benne a személyes vonalam. Egy hónapig egy csehországi művésztelepen vettem részt, s az ottani élményeimet dolgoztam föl. Így teljesen magánjellegű volt a téma, aminek ikonjellegű szimbólumai voltak azok a kiállított kisplasztikáim, melyek befogadható információkat tartalmaztak. Például egy olyan plasztika, ami térkonstrukció, de olyan fotót is tartalmazott, melyen a prágai Aranytigris sörözőről volt egy enteriőr, kapcsolódási pontot jelentett a néző számára.

 Igaz, hogy kiváltképp foglalkozik a városi ember mindennapjaival, életszituációival?

 – Ez igaz, de nem szociológiai, társadalomfilozófiai megközelítésből foglalkozom a városban élőkkel, hanem művészi szinten. A figurális ábrázolások esetén sokszor nem csak egy embert, hanem embercsoportot mutatnak be alkotásaim. A tér és a tömeg viszonya is foglalkoztat. Olyan konstrukciókat készítek, melyek vagy a tömegeket, vagy az egyes embert egy adott szituációban ábrázolják. Itt is a rész–egész kapcsolatáról van szó.

 Korunk emberét láthatatlan falak veszik körül, melyeket igen nehéz áttörnie. Az útvesztőkből való kijutást is ábrázolja?

 – Kérdéseket vetek föl az alkotásaim által. S az így ábrázolt tárgyakra korlenyomatokként tekintek. Nem az vezérel, hogy válaszokat adjak, vagy hogy véleményt fogalmazzak meg a társadalomról. Ilyenkor arra gondolok, hogy az egyiptomi sírokon lévő domborműveken nagyon bonyolult jeleneteket láthatunk. A mai napig nem tudják sok ilyen jelenetről, hogy pontosan mit ábrázol, mégis egy pillanat alatt beleképzeljük magunkat az egyiptomiak társadalmi és szakrális életébe. Tehát ezek a jelenetek is korlenyomatok. Én pedig szintén betekintést szeretnék nyújtani századunk társadalmába.

 Ezeket a korlenyomatokat csak a fa használatával állítja elő, vagy más anyagokat is használ?

 – A tárgy anyaga egyrészt klasszikus, tehát bronz. Bronzzal azért szeretek dolgozni, mert az kapcsolódás a régi korok művészetéhez. Ugyanakkor modern anyagokat is megjelentetek – sokszor használom a plexit a konstrukciókban. Az ipari anyagok közül sárga- vagy vörösrézzel dolgozom, ezzel jelzem, hogy az új anyagokkal új megoldásokat lehet elérni. Fával nemrég kezdtem el munkálkodni, s azt kutatom, hogy ezzel az anyaggal, hogyan lehet megvalósítani a figura és az absztrakt összekapcsolódását, és a már sokat említett egységekre bontást.

 2006-os újbudai kiállításáról azt írták: „fémes csillogás, XXI. századi anyagok jellemzik a szobrász alkotásait, de bennük van Bizánc szigorú ünnepélyessége, stilizáltsága, merevsége és végtelen komorsága.” Mit jelent ez a bizánci ünnepélyesség?

 – Az alkotásaimban a bizánciság azt jelenti, hogy egyfelől érezzük, hogy emberekről van szó, másrészt, hogy egy ünnepélyt, egy nagyszabású eseményt örökítek meg. Erre utalnak a tömör és geometrikus formák. Nem azért alkotok, hogy egy szimpla sztorit elmeséljek, hanem mert, valami fontosat akarok mutatni.

 Mennyire érdekli, hogy egyes műveire miként reagálnak a műítészek?

 – Nemcsak a műítészek, hanem a közönség véleménye is érdekel, mert az is nagyon izgalmas, hogy ki hogyan fogadja be, értelmezi az alkotásaimat.

 Mi lehet az oka, hogy köztereinken igen kevés az absztrakt, a modern alkotás?

 – Talán az, hogy az adott kormányzat arra törekszik, hogy a maga ideológiájának megfelelő szobrokat állítson föl az országban, s erre szinte célirányos megbízásokat ad. A szakmai szervezeteknek pedig nincs pénze arra, hogy köztéri szobrokra írjon ki pályázatokat. Míg nálunk inkább historizáló szobrok láthatók – vannak köztük nagyon jók is –, addig Nyugaton tele vannak az utcák modern alkotásokkal.

 Mitől válik valaki művésszé? Az egyetem elvégzése, a megrendelések, vagy az egyéni kiállítások száma a döntő?

 – A művészet külön életforma. Magyarországon nagyon sok autodidakta művész alkot, ők vagy nem tudták, vagy nem akarták elvégezni a főiskolát, s igen szép, jó dolgokat is készítenek. Mások pedig elvégzik a főiskolát, de elhagyják a pályát. A szakmát el lehet sajátítani bizonyos stúdiumokon, de a művészetet már nem. Valószínűleg a művészi adottság sokakban megvan, más kérdés, hogy ezzel élnek-e. Jómagam már apró gyermekkoromban plasztilinnel „bíbelődtem”.

 Tehát már kisgyermekként eldöntötte, hogy képzőművész lesz?

 – Szerettem az anyaggal foglalkozni, az óvodában is kiállították a művecskéimet. Később rájöttem, hogy a képzőművészeten kívül máshoz nem is értek, így az élet erre vezetett. Kezdő művészként nagyon rosszul álltam anyagilag, albérletben éltem, de akkor is vittem magammal anyagokat. Most, családosként, a megélhetés miatt sok más dologgal is foglalkozom, de amellett fenntartom a műtermem, s alkotok, amennyit csak tudok. Az alkotás nálam belső kényszer; a gondolataimat akarom megjeleníteni.

 Egyik mesterének Máger Ágnes, miskolci festőművészt tartja. Vele tavaly decemberben készítettem interjút, melyben kifejtette, hogy „a művészetnek, legkísérletezőbbnek is erkölcsi, morális felelősséggel kell bírnia.” Egyetért ezzel a megfogalmazással?

 – A művészethez hozzá tartozik a morális felelősség. Attól függetlenül, hogy alkotásaimmal nem akarok a társadalom felett pálcát törni, és szeretek kísérletezni a módszerekben, úgy gondolom, hogy jót és értékeseket kell produkálni. Sajnos, ez a felelősségtudat a köztéri szobrászok egy részére nem jellemző. Főleg azért, mert az anyagi szempontok vezérlik őket, ezért túlzottan, szolgai módon megpróbálnak megfelelni a megrendelő elvárásának.

 Megrendelésre nem is alkotott?

 – Ha a megrendelés tárgya fölvállalható, akkor elkészítem az adott alkotást. Egyszer egy nagyon exkluzív üzlet portáljára meanderből létrejövő kapaszkodót, gyakorlatilag iparművészeti tárgyat készítettem. De ez engem nem zavart, sőt kihívásként értelmeztem, hogy növényi motívumokat teljesen klasszikus módon kell megmintáznom.

 Elmosódott a képzőművészet és az iparművészet közti határvonal

 Ha már az iparművészetet említette: tagja a Kettőspont Művészeti Egyesületnek, melyben iparművészek és képzőművészek is dolgoznak. Nehéz megtalálni az alkalmazott és az autonóm művészet közös nevezőjét?

 – Mára elmosódott a képzőművészet és az iparművészet közti határvonal. Hiszen egy levélnehezék lehet egy önálló szobor, kisplasztika, vagy lehet egy iparművész által teljesen ergonómiai szempontok alapján elkészített tárgy, ami ugyanazt a célt szolgálja, és esztétikus is. Például az üvegtervezők rendszeresen készítenek olyan tárgyakat, melyek gyakorlatilag olyan szobrok melyekben megjelennek az egyedi stílusjegyek.  

Gondolom, minden művésznek az a vágya, hogy ismert legyen. Nehéz bekerülni az ismert szobrászok körébe?

 – Nem vagyok hiú, sem karrierista. Az ismertség fogalma pedig világunkban már mást jelent, mint korábban. Ha ismert akarok lenni, akkor a Facebookon külön oldalt készítek magamnak, és reklámmal elérhetek több tízezer embert, akik tudják, mivel foglalkozom. Ezáltal sokkal ismertebb lehetek, mint egy kétszeres Kossuth-díjas kolléga, aki több évtizeden át remekműveket készített. Ezért nem is célom, hogy ilyen módon ismertté váljak. Csak önmagam csapnám be.

 Hanem mi a cél?

 – Az, hogy néhány alkotásom kerüljön ki a közterekre. Egy köztéri szobor befolyásolja, azonosítja azt a helyet, ahol az egyén él, vagy dolgozik. Optimális esetben megszépíti azt. Tehát ha egy szerethető, jó köztéri szobor „beépül” az emberek mindennapjaiba, az okozza az igazi örömet az alkotónak.

Medveczky Attila