|
 2015.06.12.
Az igényes melódia
hírvivő dívája
Népdaltól az operáig – Benedekffy Katalin áriaestje a RAM
Colosseumban
Benedekffy Katalin
a közelmúltban robbant be a magyar operajátszás élvonalába.
Ezt az üstökösszerű pályakezdetet a művésznő előnyös színpadi
megjelenése, veleszületett muzikalitása, technikai felkészültsége,
érthető szövege, kitűnő memóriája, gyors tanulási készsége,
bársonyos, nagy terjedelmű, ha kell erős, ha kell lágy hangja
segítette. Azt gondolom, hogy egy előadóművész akkor álljon
színpadra, ha közlendője van, ha valamit át akar, és át is
tud adni a közönségnek. A művésznő sosem öncélúan áll ki
a nagyközönség elé. Így tett május 22-én, mikor a RAM
Colosseumban lépett föl, a magyar opera- és operettkedvelők
nagy örömére. S bizony nem csak a budapestiek, hanem a székelyföldiek
is kíváncsiak voltak erre az áriaestre. Benedekffy Katalin Székelyföld
szülöttje, s az előadás előtt egy székelyföldi bácsi mesélte,
hogy csak miatta utazott föl Budapestre.
Aki szereti a szépet,
az életet szereti. Az igazi művészet szeretete igényességre
nevel. Vajon nem ez-e az a vezérszólam, ami az egész életet
helyes útra terelheti? Benedekffy Katalin előadóművészi pályája
kezdetétől az igényességre törekedett. S arra, hogy képességeihez
mérten a lehető legjobban szólaltassa meg az értékes melódiákat;
a népdalokat, az operettslágereket és az operaáriákat.
Ismerve a hazai és a határon túli magyar énekeseket, bizton állíthatom,
hogy sokan, ha nem a büfében panaszkodnának és nyavalyognának
egymásnak, hanem csak feleannyi szorgalommal tanulnák
szerepeiket, mit Benedekffy, akkor sokkal több helyre hívnák őket
fellépni.
A művésznőre
jellemző, hogy mindig napvilágra hozza az adott áriában meglévő
emberi érzéseket. Ez főleg Lauretta áriájánál volt tetten
érhető. Az opera cselekménye szerint: Gianni Schicchi
megjelenik az ajtóban lányával, Laurettával. Először azt
hiszi, Buoso Donati még él, és csodálkozik, miért van úgy
lelombozva a rokonság, amikor épp örököltek, de közlik vele,
hogy Buoso meghalt, s ebből erednek az aktuális bajok. Zita anyó
köti az ebet a karóhoz: nem akarja, hogy unokaöccse szegény
parasztlányt vegyen feleségül, úgyhogy Schicchiék jobb, ha
most elmennek innen, mert semmi keresnivalójuk ebben a családban.
A szerelmespár egymást átölelve kesereg, hogy ilyen nem történhet
velük, hiszen egymásnak ígérték magukat. Schicchi is megsértődik
Zita károgásán, s majdnem sarkon is fordul. Lauretta kérleli
apját, találjon megoldást, mert belehal, ha nem mehet feleségül
Rinuccióhoz. Puccini operájának egyetlen dallamos, romantikusan
áradó áriája, annyira népszerű, hogy valószínűleg ismerős
lesz akkor is, ha a darabot most látjuk először. Ez az az ária,
melyet úgy kell megszólaltatni, hogy valóban meghassa a sértett
apát. Ellenkező esetben az egész darab értelmezhetetlenné válik…
A művésznő könnyed eleganciával és magabiztossággal adta elő
Gounod operájából Júlia első felvonásbeli „keringős” áriáját.
Az énekesnő tolmácsolásában ez az olasz operákhoz szokott fül
számára vonzóan bravúros szám egyszerre vált Benedekffy képességeinek
egyfajta kvintesszenciájává, illetve a vokális eszközökkel
elért teljes művészi átlényegülés iskolapéldájává. Sebészi
pontosságú intonáció, minden regiszterben bombabiztos hang, az
ária technikai problémáit semmissé tevő éneklés. Nemcsak
hibátlanul, kifogástalanul énekel, hanem arra is képes, hogy
meggyőződéssel játsszon, amely nemegyszer magával ragadja a közönséget.
Példa erre Verdi Álarcosbáljából Oscar harmadik felvonásbeli
áriája. „Oscar tudja, de nem mondja.” Szerencsénkre,
Benedekffy tudta is a szerepet, viszont nem mondta, hanem remekül
énekelte.
Az est második részében
operettszámok hangzottak el. Adél kacagó dala Strauss Denevérjéből
minden koloratúrszoprán énekesnő álma. A művésznő bebizonyította,
hogy elképesztően kifinomult, a végletekig tökéletesített
technikája képessé teszi a hangfajához illő gyakorlatilag bármely
szerep kiváló eléneklésére. A perfekcionista technikai megvalósítás
szerencsére találkozik az istenadta tehetséggel. Az asszony összetör
című szám, a Csárdáskirálynő népszerű részlete. Itt a játékban
a művésznő kissé utánozta a világhírű szopránt, Anna
Netrebkót, de sebaj, sztároktól átvenni valamit nem szégyen,
főleg úgy, hogy az nem megy az egyéniség kárára.
Benedekffy Katalin
áriaestjének az Operaház népszerű tenoristája, Nyári Zoltán
volt a vendége. Végig nagyon szépen, tiszta vonalvezetéssel énekelt,
csak igen ritkán lehetett tapasztalni, hogy a kelleténél
visszafogottabban, kevesebb hanggal, „spórolva” énekel,
hanem valóban intenzíven, szinte pazarlóan bánt a hangjával.
A voce ma sokkal jobb pozícióban van, feljebb és jobban elöl
szól, mint korábban, sokkal kevésbé torkos, kevésbé sötét.
De így is megőrizte egyedi hangszínét és ettől a magas
hangjai is sokkal biztosabbak és fényesebbek. Számomra az alakítás
csúcspontját a már-már elcsépelt Levélária jelentette,
amelyet végtelenül egyszerűen, szinte mozdulatlanul, de mégis
hihetetlen belső izzással, csodálatos frazírozással énekelt
el.
Igazságtalan lennék,
ha nem szólnék a negatívumokról. A legzavaróbb a hangosítás
tökéletlensége volt. A Déli rózsák keringő alatt szinte az
az érzése támadt az embernek, hogy egy darázs beszorult a
hangszóróba. S bizony ez a technikai malőr eléggé bosszantó,
ha jó hangú énekeseket szeretnénk hallgatni. A következő
problémám a műsor összeállításával volt, kivált az első
részben, amikor egymást követték a stílusban egymáshoz nem
passzoló melódiák. Például a Carmen zenekari előjátékát
egy verista operarészletnek kellett volna követnie, s nem Oscar
áriájának. A karmester, Illényi Péter tökéletes pontossággal
irányította a zenekart, de vezényléséből hiányzott a
folytonos sugárzás, a művészi dinamika. Szerencsére a Szilver
Tánccsoport bravúros attrakciói néha elterelték a figyelmünket
a felsorolt hibákról, és feledtették a hiányosságokat. Summa
summarum: az egész est során olyan volt Benedekffy Katalin alakítása,
mint a festmény, amelyen még láthatók a nagy mester friss
ecsetvonásai, s ez a mester tehetségéhez hozzáadta elragadó
szépségét is.
Medveczky Attila
|
