|
2015.06.12.
TRIANON
1920–2015
Olykor már az igazat is leírják szomszédaink...
95 év után talán végre
átalakulóban a Trianon-szemlélet
Az első világháborút
lezáró ún. Párizs-környéki békeszerződések részeként
Magyarország 1920. június 4-én írta alá a rá vonatkozó békediktátumot.
Fontos, hogy hazánk esetében békediktátumról és ne békeszerződésről
beszéljünk, hiszen nekünk, magyaroknak nem volt beleszólásunk
a szerződés pontjaiba, kényszerpályán mozogtunk. Gróf
Apponyi Albert négy nyelven elmondott álláspontját végighallgatták
ugyan a békekonferencia résztvevői, ám az előzetesen eldöntött
ország-csonkításon nem voltak hajlandóak enyhíteni, így az
országot képviselő Bernárd Ágostnak és Drasche-Lázár Alfrédnek
alá kellett írnia, amit a Versailles melletti Nagy-Trianon kastélyban
eléjük tettek.
Az eredmény közismert:
Magyarország – bár nem volt sem okozója, sem kezdeményezője
az első világégésnek – az összes résztvevő állam közül
a legtöbbet veszítette el. Ha szimplán csak a területveszteséget
nézzük, akkor ugyan leszorulunk a képzeletbeli dobogó harmadik
helyére, mert az Oszmán-Török Birodalom romjain létrejövő Törökország
egymillió négyzetkilométert veszített, az Osztrák-Magyar
Monarchiából születő önálló Ausztria pedig arányaiban
valamivel szintén többet vesztett, mint az önálló Magyarország,
ám mind a törökök, mind pedig az osztrákok csupán megszállt
területeikről kényszerültek lemondani, olyan területekről,
amelyeket katonai erővel megszereztek ugyan, ám ősidők óta más
nemzetiségek laktak. Egyedül mi, magyarok veszítettük el ezer
éves államunk és magyarlakta területeink több mint 70%-át,
és véreink 40%-át. Ennek eredményeként Trianon után mi
magyarok alkottuk egész Európa egyik legnagyobb kisebbségét, hárommillió
kívül rekedt testvérünkkel. Korábbi – Horvátországgal együtt
– 325000 km2 területű országunk pedig mindössze 93000 km2-re
zsugorodott.
Érthető, hogy
amint a franciák által megsemmisíteni igyekezett németekben
felütötte a fejét a reváns vágya – ami később Hitler térnyeréséhez
és diktatúrájának szinte össztársadalmi támogatásához
vezetett –, úgy hazánkban is életre kelt a revíziós
mozgalom, amelynek kimondott célja lett a „mindent vissza”
gondolatiság, vagyis annak hangoztatása, hogy ami a miénk volt
ezer esztendőn át, ahhoz ragaszkodunk, és ha mód nyílik rá,
vissza is akarjuk kapni. Horthy Miklós kormányzósága alatt
lehetett beszélni Trianonról, sőt, a közbeszéd szerves részét
képezte az ország-csonkítás. Szerepet vállalt a trianoni gyalázat
napirenden tartásában az oktatás is. Az iskolákban minden
reggel a Magyar Hiszekegy szavaival vette kezdetét a tanítás.
Természetesen a
belőlünk kihasított területek új gazdái sem tétlenkedtek. A
szerencsére csak alkalomszerű etnikai tisztogatások mellett erőteljes
propagandával, valamint módszeres betelepítésekkel és tudatos
lakosságcserékkel igyekeztek erőszakkal átalakítani az
elcsatolt területek nemzetiségi arányait. Mindemellett létrejött
a „Kisantant” is, amelynek tagjai – Csehszlovákia, Románia
és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (Jugoszlávia elődje)
– kölcsönösen vállalták, hogy megvédik egymást egy
esetleges magyar támadás esetén. A Trianon-kérdésben a II.
világháború többszörösen is új korszakokat nyitott.
Magyarország 1938 és 1941 között négy részletben visszakapta
egykori területeinek magyar többségű részeit. Ha szigorúan a
valós etnikai arányokat nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy
az 1941-ben kialakult országhatárok voltak talán a leginkább
igazságosak, hiszen a még ma is magyar többségű Csallóköz,
az Ipoly-mente, a Bereg-vidék, Székelyföld és Észak-Vajdaság,
valamint az akkor még jórészt magyarok által lakott Észak-Partium,
Mura-vidék és Felső- Tisza-mente ismét Magyarország része
lett.
Újabb fordulat a
II. világháború után következett, amikor egyrészt szinte
teljes egészében visszaálltak
a trianoni határok, másrészt a Kelet-Európára rátelepedő
kommunizmus – az általa
magával hozott internacionalizmusra hivatkozva – erőnek erejével
szőnyeg alá söpörte
az őszinte beszéd lehetőségét. Trianonról beszélni, a határon
túl élő magyarok miatt aggódni,
vagy akár csak a Székely himnuszt elénekelni főben járó bűn
lett, és ez így maradt egészen
az 1970/80-as évekig. Elmondható, hogy a magyarországi népi
ellenzék színre lépésével kezdődött meg hazánkban a
Trianon-tabu döntögetése, majd ugyanezek a szellemi erők vették
vállukra a határon túli magyarság sorskérdéseinek felkarolását
a rendszerváltás idején és azt követően is.
Érdekes – és
számunkra tragikus is egyben –, hogy az internacionalizmus
ostoba jelszavát éppen a Trianonban vesztes Magyarország
kommunistái vették csak igazán komolyan. A szintúgy kommunista
Csehszlovákiában és Romániában továbbra is folyt a módszeres
magyarellenesség, amely különösen az oktatás ellehetetlenítését,
a kultúra sorvasztását jelentette, de a „problémás”
helyeken tovább folyt az etnikai arányok hígítása is, akár
falurombolással (Bözödújfalu), akár kitelepítésekkel
(Felvidék), akár betelepítésekkel (Kolozsvár, Marosvásárhely,
Nagyvárad), igyekezve azt elérni, hogy egységes nemzetállamoknak
lehessen nevezni ezeket az országokat. Szomszédainknál
ugyanakkor nem számított tabunak Trianon, sőt, általánosan
elterjedt, hogy ez a békediktátum csak a sok évszázada
elmaradt igazságot adta meg a magyarokkal szomszédos népek számára.
Akár a Felvidék ősi szlovák területének hangoztatására
gondolunk, akár a minden történelmi alapot nélkülöző ún. dákoromán
kontinuitás elméletére, látható, hogy egész generációk nőttek
immár fel abban a hitben, hogy ők szlovákként vagy éppen románként
őseik jogos jussát birtokolják
a Felvidéken vagy éppen Székelyföldön. Ezzel párhuzamosan nálunk
is „megtette a hatását” a negyven év kommunista uralom,
hiszen eljutottunk oda, hogy fiataljaink tekintélyes hányada számára
komoly meglepetésként hat, ha mondjuk
Szlovákiában vagy Romániában járva magyarul beszélő
emberekkel találkozik...
Közel 100 évvel
a számunkra tragikus eredménnyel zárult trianoni békediktátum
után azonban mégis változni látszik a helyzet. Immár egyre
gyakoribb, hogy különböző nemzetiségű történészek
foglalkoznak Trianonnal, és ezek a vélemények egyre nyíltabbak,
egyre inkább igyekeznek reálisan bemutatni az 1920-as békediktátum
okait, valamint szűkebben és tágabban vett hatásait. Különösen
örömteli ezt megtapasztalni akkor, ha egy olyan nemzetiségű történész
tollából olvashatunk korrekt és tisztességes Trianon- állásfoglalást,
akinek országa a szóban forgó békediktátum egyik legnagyobb
nyertesének mondhatja magát.
Lucian Boia a
Bukaresti Egyetem történészprofesszora már korábban is észre
vétette magát néhány olyan tanulmánnyal, amelynek hangvétele
gyökeresen eltért az elmúlt szűk évszázadot meghatározó
román történetírástól. Idén év elején új tanulmánykötete
jelent meg, amelynek anyaga néhány önálló Trianon-értekezés
összefűzéséből jött létre. A „Vesztesek és győztesek”
című kötet szokatlan őszinteséggel tárja fel Trianon kérdéskörét.
Korábban még magyar történészektől is ritkán olvashattuk leírva,
hogy az I. világháború román értelmezése nem más, mint
mitológia, vagy éppen azt, hogy egy nemzet életében jó
esetben is csak egyszer esik meg olyan szerencse, mint a románokkal
1920 táján, amikor a történelem
mindenben az ő kezükre játszott. Úgyszintén egyedülálló,
hogy egy román professzor elismerje: 1918. december elsején, a
gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen a népakarat befolyástól
mentes kinyilvánításának feltételei nem álltak fenn, hiszen
a román hadsereg épp megszállta Erdélyt, ráadásul a gyulafehérvári
román nemzetgyűlés nem helyettesíthette
a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak lett volna joguk
arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány
valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét azonban végül
nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni.
Lucian Boia emellett azt is elismeri, hogy 1920-ban egyetlen erdélyi
nagyváros sem volt román többségű, és ahhoz, hogy megteremtődjön
napjaink Romániája, a nem románok – azaz a magyarok és a szászok
– elüldözése kényszerítően szükséges volt. Fontos
kiemelni, hogy Lucian
Boia saját állítása szerint hazaszeretetből igyekszik feltárni
az igazságot. Álláspontja szerint
ugyanis a hazugságra épített társadalmaknak nincs jövője.
Néhány
tiszta és egyenes hangvételű írás még nem teszi meg nem történtté
a 20. század egyik legnagyobb igazságtalanságát, és nem fogja
átrajzolni a Trianonban gyalázatosan
meghúzott országhatárokat sem. Mégis becsülni kell és
örömmel fogadni, hogy annyi
hazugság és hamis mítosz után végre akad egy román történész,
aki le meri írni az igazságot egy olyan kérdésben, amely a románoknak
páratlan gyarapodást hozott, nekünk
magyaroknak pedig történelmünk legnagyobb katasztrófáját
okozta. Lucian Boia így is népszerű, már akad néhány követője
a román történészek fiataljai között.
Ha
végre a valós tényeken nyugvó igazság és nem a mítoszteremtés
lesz a fontos, akkor átalakulhat a többnyire hazugságokra épülő
Trianon-szemlélet Közép-Európában. Lassan száz évvel az
események után éppen itt lenne az ideje...
Kovács Attila
|
