vissza a főoldalra

 2015.06.12. 

Az énekes, aki mindvégig hazáját szolgálta

Winkler Gábor: Egy élet az operaszínpadon – Portré Melis Györgyről

1923. július 2-án született Szarvason. Melis György Kossuth- és háromszoros Liszt Ferenc-díjas magyar bariton operaénekes, a Halhatatlanok Társulata és az Operaház örökös tagja. 60 éves pályája során 68 operaszerepet énekelt, és külföldön is nagy sikert aratott, többek között az Egyesült Államokban, Mexikóban és a milánói Scalában. „A legbüszkébb arra vagyok, hogy mindvégig a hazámat szolgálhattam. Örömet okozhattam az embereknek, nem mentem el külföldre, pedig nagyon sok helyre hívtak” – mesélte a művész több mint félévszázados pályájáról egy interjúban. S milyen érdekes! Melis egyik nagy szerepe volt a Don Carlos Posa márkija. Ebben az operában Posa így szól II. Fülöphöz: „Hazámat szolgáltam, nem jutalmat lestem én.” Melis élete végéig szarvasi lokálpatrióta maradt. Ezért nem véletlen, hogy a magyar operatörténelem egyik legnagyobb alakja, Melis György hangján szólalt meg a szarvasi Mini Magyarország makettparkban a Magyar Állami Operaház kicsinyített mása.

A szlovák paraszti családból származó énekest a lelkésze fedezte fel, és az evangélikus gyülekezet patronálta. A szarvasi evangélikus gimnázium után először a Műegyetemre járt, majd a Zeneakadémiára. Tóth Aladár hívta próbaéneklésre a Magyar Állami Operaházba, amelynek sikere után ösztöndíjas lett, és 1949. október 12-én mutatkozott be Morales szerepében Bizet Carmen című operájában. Sokszínű egyéniségének, színészi játékénak és magas technikai tudásának köszönhetően világszerte elismert operaénekes lett. Lírai, drámai és buffo szerepekben egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Wagner műveinek kivételével az operairodalom szinte minden jelentős baritonszerepét elénekelte, köztük Mozart, Verdi hőseit. Emellett pályájának egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb szerepe volt a Kékszakállú is, amellyel egyik legnagyobb hazai és nemzetközi sikerét aratta a művész, többek között a milánói Scalában. Énekelte még Biberachot, Tiborcot és Petúrt a Bánk bánban; a János vitézben Kukorica Jancsit, a Strázsamestert és Bagót, Rossini A sevillai borbélyában pedig Figarót. Színészi tehetségének köszönhetően egyedülálló volt Anyegin-alakítása is. Emlékszem még egy, a ’90-es évek elején tartott operaházi gálaestre: a Medveczky Ádám által irányított zenekar kísérte Melist és Ilosfalvyt, mikor a két énekes a Don Carlos szabadságkettősét adta elő. „A szolgaság szenvedés, az ördög műve az.” Melis György neve sokáig összeforrt a Bánk bán Tiborcával. Melis pályája elején még Biberachot, a lézengő rittert szólaltatta meg, éreztetve az alak intrikus mivoltát: „a haza ott van, ahol a haszon”. Majd jött Tiborc. A Simándy József és Melis György által előadott Bánk–Tiborc-kettős a magyar operajátszás feledhetetlen momentuma. Melis egy életre szóló tanácsot kapott az Operaház hajdani igazgatójától, a híres baritonistától, Palló Imrétől: „Egyenesen kell járni, mert attól még a színpadon lehet görbét alakítani.”. Melis György énekelt operettet (Cigánybáró), népdalt, magyar nótát, olykor oratóriumot. Versmondását rádiófelvételek őrzik, jellegzetes alakja filmekben is feltűnt (Hány az óra Vekker úr?, Banánhéjkeringő). Kedvenc szerepe nem volt, szavai szerint mindig az aktuális volt a legkedvesebb. Halálával hatalmas veszteség érte a magyar operajátszást.

A mintegy hetven operaszerep mellett számtalanszor fellépett dal- és oratóriuménekesként is. 18 operalemeze és két önálló albuma jelent meg. 1988-ban saját díjat alapított: a Melis György-emlékplakettet, amelyet évente adnak át a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesnek. 2009-ben halt meg, de emlékét tovább őrzik számos tiszteletére rendezett előadásban. Ezek közé sorolható a 2014 áprilisában megtartott emlékkoncert is, ahol Melis György ikonikus szerepeinek felidézése mellett eredeti hangfelvételt is hallhattak az érdeklődők. Még halálának évében megjelent egy életét összefoglaló monográfia Egy élet az operaszínpadon – Portré Melis Györgyről címen.

Winkler Gábor – orvos, operarajongó, a Barangolás az operák világában című négykötetes mű írója – olvasmányos, minden részletre kiterjedő életrajzi könyvet állított össze a művészről személyes beszélgetésekből, korabeli kritikákból, újságcikkekből, illetve szubjektív élmények felidézésével.

A szerző egy interjúban elmondta, hogy a műhelymunka nem volt könnyű, ugyanis Melis György szűkszavú ember, a beszélgetések során azonban fokozatosan megnyílt, és életének, pályájának legemlékezetesebb epizódjait elevenítette fel. „Ez a könyv nem az embert, hanem a művészt, az operaénekest kívánja reflektorfénybe állítani. Be akarja mutatni azt a gyermekkortól kezdve nyomon követhető szorgalmat, céltudatosságot, a nehézségekkel bátran szembenéző, a sikerektől nem megrészegedő, inkább még több feladatot, munkát célul kitűző életszemléletet, ami ezt a töretlen ívű pályafutást jellemezte.” A könyvből az elmúlt 60 év hazai operaéletét is megismerhetjük, azt a korszakot, amelynek 1950–1965 közötti szakaszát joggal nevezhetjük a magyar operajátszás új hőskorának. Melis György e kor meghatározó egyénisége, a sikerek egyik letéteményese volt.

2008-at írtunk. A törökbálinti Munkácsy Mihály Kultúrközpont nézőterét zsúfolásig megtöltő közönség önfeledten élvezte az újévi operett–opera gálaestet. A második rész közepén jártunk, amikor váratlan csend ült a teremre. Egy szálfatermetű, bár botra támaszkodó, bizonytalanul lépegető, a rászegeződő reflektorfényben hunyorgó, elegáns férfi jelent meg a színpadon – idézek a könyv előszavából. A 85. évében járó Melis György. Reméltük, hogy fellép, hiszen neve szerepelt a színlapon, mégis nagy volt a bizonytalanság, s az ezzel járó várakozás. Jó három éve visszavonult ugyanis a nyilvános szerepléstől, s híre ment, hogy azóta minden felkérést elhárított. Most mégis, talán kissé elfogódottan, ott állt a színpadon. Megszólalt a zene, s felcsendült az oly sokszor megcsodált hang: „Hja, az irka-firka kérem, sosem volt a mesterségem…” Ahogy egyre jobban belelendült Zsupán Kálmán, a sertéskirály jól ismert kupléjába, szinte sorról sorra változott ismét azzá a Melissé, akit megszoktunk, akit annyira vártunk. Hangja talán veszített erejéből, a kitartott hangok talán rövidebbek lettek, mint régen, a dallamívek azonban töretlenül szólaltak meg, s minden szó, minden énekelt mondat tökéletesen érthető volt a leghátsó sorokban is. S az éneklést kísérő játék! Nem csak énekelte, elő is adta a dalokat. Ekkor született meg ennek a könyvnek a gondolata: előttünk egy művész, aki szinte egész életét a magyar operaszínpadon töltötte, s lételeme volt a rajongva szeretett közönsége maradéktalan kiszolgálása. A nézőkkel való találkozásért vállalta az említett, talán utolsó fellépését is. Tudta, hogy számítanak rá, ezért nem akart csalódást okozni.

Melis György naplót is vezetett, ami megkönnyíti az életrajzíró dolgát. Az első bejegyzés a már említett 1949-es Carmen dátuma. Amikor ösztöndíjasként Morales szakaszvezetőként lépett színpadra. „Miért is félne hozzánk jönni, vegye szómat, fogadom, nem lesz semmi bántódása, csak jöjjön bátran, angyalom” – énekelte a Micaelát éneklő Mátyás Máriának. Akkor a címszerepet Tiszay Magda, Josét Udvardy Tibor, a torreádort Svéd Sándor, a csempészeket Katona Lajos és Fekete Pál, Zunigát, a másik friss ösztöndíjas, Faragó András alakította. Azt est karmestere pedig Ferencsik János volt. Az a dirigens, akivel később Melis számtalanszor dolgozott együtt. Melis következő új szerepe a János vitéz strázsamestere volt (csak évekkel később énekelte Bagó szerepét) 1949-ben, Karácsony másodnapján. Nem nagy szerep, de kitűnő alkalom a színpadi jelenlét elsajátítására, a gyakorlottabb pályatársak megfigyelésére. 1950. május 6-án a címszerepre is sor került. Ezt megelőzően egy nagy szerep lett az övé: a Don Pasquale Malatestáját énekelhette el 1950. március 24-én. „Akkoriban még tudták, hogyan kell a szerepeket adagolni” – emlékezik. „Nem terhelték túl a kezdő énekeseket, hagyták, hadd érjen be a hangja. De ha úgy ítélték meg, hogy a fiatal már felkészült egy-egy nagyobb szerepre, odaadták: próbálja ki magát. Malatesta nem hanggyilkos szólam. A bel canto operarepertoár egyik kedvelt lírai baritonszerepe. Megszólaltatásához nem erő, a hang zengése szükséges, hanem elegancia, biztos technikai felkészültség.” Persze nem kis próbatétel volt egy viszonylag kezdő énekes számára, ha partnerei Maleczky Oszkár és Gyurkovics Mária voltak. Néhány évvel később rádiófelvétel is készült a darabból. Melis György CD-jén szerepel is a Norina–Malatesta kettős. Ezt követte a Traviata Duphol bárója – évek múlva énekelte el az öreg Germont szerepét – a Hunyadi László Czilleije, a Cigánybáró Homonnayja, a Rigoletto Marullója, a Csinom Palkó Balogh Ádámja. 1951. május 13-án megkapta az első igazi főszerepet is, a Ferencsik János vezényelte Anyegin címszerepét. Az 1951–52-es szezon újabb főszerepet hozott: pályafutása egyik legmaradandóbb sikerét. A sevillai borbély Figaróját. Ezt a szerepet énekelte negyedszázados művészi jubileumán, 1974. szeptember 25-én is. Később rendre nagyobb szerepek következtek. Több operában két, vagy három szerepet is énekelt pályája során. Így volt ő Don Pasquale és Malatesta, a Bánk bán Biberachja, Petúrja és Tiborca, A varázsfuvola Papagenója és Öreg papja.

Melis György énekesi működése egyötödét, operaházi tagsága első tíz évét Tóth Aladár értő felügyelete, pártfogása mellett folytatta. Igazgatása alatt 25 szerepet tanult meg, 491 előadásban működött közre. Erre az időszakra, az 1948–1955 közötti évekre esik a felügyeletileg az Operaházhoz tartozó, irányítását tekintve azonban független Gördülő Opera, a népszerű opera-előadásokat a zene világában kevéssé tájékozott emberekhez eljuttató sajátos magyar stagione működése is. Az előadásokon Melis György is részt vett. Több kritika megemlékszik Malatesta- és Háry János-alakításáról. Az 1957-es év jelentős eseménye: sor került az első élő operaházi közvetítésre. A Bánk bánra. Melis Biberachot énekelte. Majd sorra jöttek az új kihívások. A Salome Szent Jánosa, A varázsfuvola Papagenója, az Ory grófja Robertója, a Macbeth címszerepe, a Manon Lescaut hadnagya, s a Végzet hatalma Carlosa. Melis sohasem vitatkozott a karmesterekkel: „Jegyezd meg – mondta egyszer egy fiatalabb pályatársának – hogy az őrmesternek, a házmesternek és a karmesternek mindig igaza van. Övék az irányítás, a rend megtartásának felelőssége. Ha te hibázol a színpadon, lehet, hogy csak néhányan veszik, vesszük észre, de ha a dirigens téveszt, akkor elmehet az egész előadás.” Melis kivételes képességeinek lehettek ismét fül- és szemtanúi, akik jelen voltak 1971. november 19-én Donizetti A csengő és Puccini Gianni Schicchi c. egyfelvonásosainak premierjén. Két abszolút főszerep, két teljesen eltérő figura, s mindkettő revelációszámba menő alakítás. Ha nagynevű vendégművész társaságában szerepelt, mindig tudta: az emelt helyáras előadásra nem az ő, hanem a vendég kedvéért jön el a közönség. Hiába énekelt esetleg jobban, formálta meg hitelesebben az életre keltendő figurát, sosem tolakodott az előtérbe. Sokak számára emlékezetes marad az az előadás, amelyben Boris Christoff énekelte Fülöp királyt. Nem csak a világhírű basszista miatt, hanem azért is, mert Christoff saját képére alakította át az előadást. Melis Posája az est egyik fénypontja volt, a Fülöppel énekelt kettőse a darab legemlékezetesebb pillanatává vált. Nem véletlen, hogy Christoff a kezét hosszan szorongatva köszönt el tőle a nagy sikerű est után.

A dalszínház nem pusztán falakból áll, hanem emberekből. Mint mondta, az intézményt olyan „oszlopok” tartották, mint Osváth Júlia, Simándy József és Melis György. Melis nem mindennapi tehetséggel alakította szerepeit. Hatalmas munkabírását, zsenialitását és a zene iránti elkötelezettségét mutatja, hogy 1950 és 1990 között az ő alakításaihoz kötődött az Operaház bemutatóinak csaknem a fele. De nemcsak a színpadon volt hiteles, hanem az életben is. Közvetlenségének, nyíltságának és személyes varázsának köszönhetően a zenén túl a szellemi és a közélet nagyságai közé emelkedett. Páratlan életmű, páratlan élet volt az övé, amelynek során tízezreket tanított és szórakoztatott. De mi is kell ahhoz, hogy valaki mindezt elérje? Melis erről így nyilatkozott: „Nézze, mint minden pályára, így az éneklésre is születni kell. Szükséges hozzá persze egy jó nagy adag szerencse is, de aki csak ezzel számol, az nem viszi sokra. Az azonban tagadhatatlan, nagyon sokat jelentett számomra, hogy olyan világnagyságokkal találkozhattam, mint az Operaház egykori rendezője, majd később igazgatója, Nádasdy Kálmán vagy Tóth Aladár zenekritikus, akit 1946-ban bíztak meg az intézmény vezetésével.”2003-ban az Evangélikus Élet újságírójának kifejtette: Ma is megkeresnek ugyan egy-két szerepajánlattal, ám már nem sokat vállalok. Július 2-án voltam nyolcvanéves, tudomásul kell vennem, hogy közeledik az elmúlás, át kell adni a helyet a következő nemzedéknek. De nem panaszkodom, mert panaszkodni soha nem szabad. Az én koromban már gyakran előfordul az, hogy valaki visszatekint az elmúlt évekre, és felteszi magának a kérdést, volt-e értelme az életének. Engem megvigasztal az a tudat, hogy a pályámmal a hazámat szolgálhattam, és azt hiszem, sikerült úgy élnem, hogy senkinek ne ártsak. Úgy érzem, hogy „hasznossá” lehettem, és tudtam adni valamit az embereknek.

A több mint 200 oldalas könyvben a portrét rendkívül gazdag képanyag – a művésznek a kiadó rendelkezésére bocsátott közel 120 képe – illusztrálja. A kötetet névmutató, valamint az operaházi szerepek, lemezfelvételek, filmszerepek és a Magyar Rádió számára készített felvételek tematikus listája egészíti ki. A kiadványhoz CD-melléklet is készült, amely igazi gyöngyszem az érdeklődők számára, hiszen eddig lemezen még meg nem jelent felvételeket tartalmaz, többek között Mozart, Rossini, Donizetti, Giordano, Leoncavallo, Puccini operáiból, Offenbach, Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeiből, és kuriózumként Arany János A fülemile című verse a művész tolmácsolásában.

(Winkler Gábor: Egy élet az operaszínpadon – Portré Melis Györgyről; Tudomány Kiadó, Budapest, 2009.)

M.A.