|
2015.06.26.
Csurka István: Reformkommunisták
Lám, egy korszak
jelképes lezárása már megint egy temetés. És micsoda temetés!
Mennyi gonoszság, mennyi elvetemültség került elő a mélyre
ásott gödrökből, micsoda szégyen és micsoda döbbenet. Az
ember elirtózik a gondolattól is, hogy végigélte, végighallgatta
és végigszenvedte ezt a gyalázatot. Résztvevők voltunk, bűnösök
és áldozatok. Most, a gyász pompás óráiban csak egyetlen
fogalmunk lehet: a megtisztulásé.
De Nagy Imrének
és mártírtársainak jelképes temetése nemcsak temetés, hanem
elsősorban politikai demonstráció, össznemzeti önfelmutatás.
Helyesen állapítja meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága,
hogy egy egész „romlott és bűnös korszakot” kell elföldelnünk
ezen a napon. Így van, sőt még ennél is több ez az ünnepély:
az igazság napja. Ennélfogva az újrakezdésé is. Nemcsak az
elmúlt bűnös korszakot kell tehát a föld alá helyeznünk
ezen a napon, hanem a magyar megújulás és életakarat fiatal
jelvényeit és szentségeit is fel kell mutatnunk ezen a halállal
eljegyzett napon. És ez hatalmas felelősség.
Sajnálatos, hogy
a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely elévülhetetlen
érdemeket szerzett a Nagy Imre per újrafelvételében, a
megmozdulás előkészítésében és lehetővé tételében,
most, a végső órákban mintha nem mutatkoznék e felelősség
birtokosának.
Ezt a gyásznapot
és ezt a perújrafelvételt a TIB tagok és vezetők áldozatos
és fáradhatatlan munkálkodásán felül azért mégiscsak az a
tény tette lehetővé, hogy a magyar társadalom millióiban 33
év hazudozásai, elnyomása és hallgatásra kényszerítése után
is él az igény az igazságra és az igazság felmutatására. Ez
nem holmi TIB háziünnepség, hanem a magyar nép megtört és
megalázott millióinak nagy felegyenesedése és felmagasztosulása.
A szervezők erkölcsi felülállásának az lett volna az illő
bizonyítéka, ha a megszólalási alkalmak javarészét átadják
a fiatal Magyarország képviselőinek, az örök magyar
forradalom kiskatonáinak, annak a nemzedéknek, amelyik élni és
küzdeni fog abban az új Magyarországban, amelyik ezzel a nappal
kezdődik.
Sajnos mindennek
nyoma sincs a bejelentett rendezői elképzelésekben és a szónokok
kijelölésében. A mostani elképzelések szerint Nagy Imre sírjánál
az a Méray Tibor fog beszélni – meglehet a család akaratából,
de hát lehet itt valami a család akaratából s a nemzet ízlése
ellen? – akit emigrációs munkája, könyvei, kiállása kétségtelenül
feljogosít a részvételre, annak idején a Nagy Imre-körhöz
tartozása pedig akár egy mostani kormánykitüntetésre, de Rákosi-korszakbeli
múltja, véresszájú hazudozásai a koreai háború idején, az
a viszolygás, amely már ötvenhat környékén is övezte pálfordulását,
semmiképpen sem arra, hogy a legfontosabb, a nemzet egészéhez
szóló beszédet elmondja és az új korszak könyvének első
lapján szerepeljen. Ez súlyos hiteltelenség.
Ettől csak
megkeseredik a szánk íze.
Aztán van még
itt más is: a TIB-esek, a Nagy Imre-kör tagjai, miként az köztudott,
javarészt reformkommunisták. Olyanok, amilyenek ma is vannak szép
számmal. Ezek a régi reformkommunisták most azt mondják a mai
reformkommunistáknak, hogy maradjanak távol. Legfeljebb csak
mint magánemberek legyenek jelen. Mert ők részesei voltak az
elmúlt 33 év törvénytelenségeinek, a régi reformkommunisták
meghurcolásainak. Ez igaz. És ők? A régiek? Ők talán
kimaradtak a Rákosi-korszakból? Nem voltak főcsahosok előbb?
Ők nem estek át a megigazuláson? Mi a különbség? Főleg így,
ha Méray Tibor szerepeltetését tekintjük.
Még nincs késő,
még elvégezheti a TIB azt a szükséges önvizsgálatot, ami egy
ekkora nemzeti esemény méltó rendezéséhez elengedhetetlenül
szükséges. Mert így, ahogy most van, sajnálatosan hiányzik
forgatókönyvünkből: a szolgálat szándéka.
(Elhangzott: 1989.
VI. 4-én)
|
