vissza a főoldalra

 2015.05.08. 

Bűnös nemzetek?

Ez a fejezet az Egyesült Államokban tenyésző tudatlanságról szól, nemkülönben arról, hogy érdemes körültekintően barátkoznunk. Az utóbbi hetekben elég sokat hallottunk arról, hogy a hagyományosan remek lengyel–magyar politikai kapcsolat megromlott, varsói barátaink elhidegültek tőlünk; Ewa Kopacz miniszterelnök feltűnően kimérten tárgyalt Orbán Viktorral, a jobboldali ellenzék vezére, Jaroslaw Kaczynski nem volt hajlandó találkozni a magyar kormányfővel és így tovább. A lengyelek legfőbb (lényegében egyetlen) panasza Magyarország ellen az, hogy állítólag Oroszországgal barátkozunk – amennyiben a „keleti nyitás” égisze alatt gázmegállapodást kötöttünk az oroszokkal, továbbá a paksi atomerőmű bővítésére orosz kivitelezőkkel szerződtünk, ráadásul Budapesten fogadtuk Putyin elnököt, és állami vezetőink még kezet is fogtak vele és jó napot kívántak neki, tyűha, ez már mégiscsak sok, hunnye… Az Orbán Viktorról szóló könyv szerzője, Igor Janke egy héttel ezelőtt azt nyilatkozta, „valósággal sokkot kapott”, amikor megtudta, hogy Putyin Budapesten járt. Mi több, miniszterelnökünkről szóló művéhez gyorsított eljárásban írt egy elmarasztaló függeléket.

Ez a nagy-nagy lengyel berzenkedés és felháborodás eltúlzott, őszintén szólva kissé gyerekes. (Bocsánat, kedves lengyel barátaim, tudhatjátok, hogy az élet más területein az elkötelezett rajongótok vagyok, de ebben az esetben sajnos nem értünk egyet.) A külpolitika, a diplomáciai élet nem érzelmi alapon működik – nem egy óvoda, ahol a gyerekek pillanatnyi duzzogás alapján választanak maguknak játszótársat, ebédnél pedig azon vitatkoznak, hogy előző nap kinek jutott több tejbegríz. Márpedig a lengyel közélet sajnos így, érzelmi alapon viszonyul mindenhez, ami Oroszországgal kapcsolatos. Ha egy lengyel ember bármilyen összefüggésben meghallja az „orosz” jelzőt, hazafias jelleggel máris utálkozni kezd, és jó nagyot köp, miközben azt gondolja: „Pfuj, a rusnya orosz medve, le velük!” Ennek a viharos érzelmi alapállásnak természetesen vannak elvitathatatlan történelmi előzményei, mégsem szerencsés szemellenzősnek lenni. Igaz, hogy háromszáz, száznyolcvan vagy akár hetvenöt évvel ezelőtt az orosz nép egyes tagjai szörnyű dolgokat műveltek a lengyelek kárára – de attól még 2015 telén Magyarországon fűteni kell, ahhoz pedig ugyebár gázra is szükség van. A lengyelek könnyen vannak az északi területeiken található hatalmas, szinte felbecsülhetetlen palagázkészletükkel – nekünk, magyaroknak viszont nincs elegendő mennyiségű palagázunk, ezért energiahordozót kell vásárolnunk. És a XXI. században a paksi atomerőművet is fejlesztenünk kell, dacára ama ténynek, hogy Molotov annak idején lepaktált Ribbentroppal…

Egy szó mint száz, Lengyelország érzelmi alapon, vagyis korlátolt gondolkodással mindent ellenez, aminek bármiféle köze van Oroszországhoz, és a keleti végek helyett egyértelműen Nyugatra, az Egyesült Államok felé kacsingat. Ha egyes lengyel közszereplők sarkosan úgy fogalmaznak, hogy a magyar külpolitika Putyin elnök bizonyos hátsó testnyílása felé orientálódik, hasonló sarkítással kijelenthető, hogy a lengyel diplomácia pedig Washington kegyeit próbálja elnyerni, ugyanolyan anatómiai közelítéssel, intenzív nyelvcsapások kíséretében. Éppenséggel publicistaként én is nekiállhatnék a sajtó nyilvánossága előtt hisztizni, hogy aszongya „valósággal sokkot kaptam”, amikor megtudtam, hogy a lengyel kormány engedélyezte Washingtonnak rakétapajzs támaszpontok létesítését Lengyelország keleti határvidékén – de inkább nem teszem. A varsói engedéllyel lengyel földön működtetett titkos CIA-börtönök és kínzóhelyek miatt sem fenyegetőzöm hagyományos történelmi barátságunk felszámolásával. Nem létező Facebook oldalamon nem írogatok arról, hogy „Mi a fene van a te lengyeleiddel?”, nem teszek frusztrált nyilatkozatokat. Úgyhogy csigavér, tisztelt Igor Janke úr, Jaroslaw Gizinski úr és mind a többiek: ennek az éremnek is két oldala van…

Mindezt azért hozom szóba, mert az elmúlt napokban megmutatkozott, hogy a varsói kormány Washington-barát orientációja akár téves is lehet. Tömören: bölcs ember nem köti a sorsát egy olyan nagyhatalomhoz, amely a múltban mindig becsapta a szövetségeseit, az erkölcsi szempontok helyett a pillanatnyi üzleti és katonai érdekeket követve. Az elmúlt években úgy tűnt, a lengyel–amerikai kapcsolat szinte tökéletes. Most mégis akkora politikai botrány kerekedett, hogy a varsói külügyminiszter behívatta az amerikai nagykövetet. A tiltakozást az váltotta ki, hogy az FBI igazgatója, James Comey a holokauszt emléknapja alkalmából beszédet mondott a washingtoni Holokauszt Múzeumban. Szavainak hűségesen szerkesztett változata megjelent a The Washington Post napilapban. Comey az emberiség elleni legnagyobb bűntettként emlegette a zsidóság terhére elkövetett második világháborús népirtást. Véleménye szerint sokat kell még tenni azért, hogy ezt az irtóztató bűnt, az emberi gonoszságot kellően megismerje a világ. Majd úgy fogalmazott: „Nemcsak Németország, de Lengyelország, Magyarország és sok más hely gyilkosainak és bűntársainak tudatában az él, hogy nem tettek semmi gonoszat. Meggyőzték magukat arról, hogy a gyilkolás helyes volt, ezt kellett tenniük.” Vagyis az FBI igazgatója szerint a náci német hatalom mellett a lengyelek és a magyarok is felelősek a holokausztért, de ezt a bűnt a mai napig tagadjuk, és nem tudatosult bennünk a súlya.

A vezető lengyel politikusok persze kórusban tiltakoztak – ebből is látható, lengyel barátaink még nem szokták meg, hogy „bűnös nemzetnek” nevezzék őket. Arrafelé még érzékenyebben reagálnak az ilyesmire. Bezzeg mi, magyarok, már edzettebbek (vagy csak szomorúan fásultak) vagyunk, hiszen Trianon óta annyiszor a fejünkhöz vágták e hazug vádat, annyiszor ránk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét. Bronislaw Komorowski lengyel államfő szerint Comey tévesen ítélte meg Lengyelországnak a holokausztban betöltött szerepét, és súlyosan megsértette azt a sok tízezer lengyelt, akik a német megszállás idején segítették a zsidóságot. Ezért Komorowski követeli, hogy az FBI vezetője kérjen bocsánatot a történelmi tévedésért. Ewa Kopacz miniszterelnök sajtótájékoztatóján kijelentette: „Csak annyit mondhatok azoknak, akik képtelenek tisztességesen feltárni a történelmi igazságot, hogy Lengyelország a második világháborúban nem tettes volt, hanem áldozat. Elvárom, hogy azok a vezetők, akik e kérdésről nyilatkoznak, valamiféle történelmi tudással rendelkezzenek.” Nem tudom, Önök miként vannak ezzel; engem bizony nem lepett meg Comey tudatlansága… (Tovább is van – a témát egy hét múlva folytatom.)

Zsille Gábor