vissza a főoldalra

 2015.05.15. 

Aki nem követi a divatos elméleteket

Ha egy képből eltűnik az ábrázolás, akkor számomra az érdektelen

Nagy Előd festő- és éremművész 1942-ben született Budapesten. 1967-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Mesterei Kmetty János, Eigel István, Szentiványi Lajos, Barcsay Jenő és Szabó Iván voltak. Tanulmányúton járt Európa legtöbb országában, valamint Grúziában, Örményországban, Törökországban, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. A Művészeti Alap (most MAOE – Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége festő szakosztálya, a Magyar Képzőművészek Szövetsége éremszakosztálya és a Mednyánszky Társaság tagja. 1972-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott, 1984-ben a Művelődési Minisztérium nívódíját kapta, 1997-ben a főváros Budapestért díjban részesítette. 2002-ben megkapta a Pro Palota Díjat, 2004-ben pedig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „A közjó szolgálatában” díját. Alapító tagja a Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Művésztelepnek (1970), a Salgótarjáni Nemzetközi Művésztelepnek (1974), a Mezőtúri Művésztelepnek (1981), a Természetbarát Képzőművészek Telepének (Kán, 2000) és a Kárpát-medencei Magyar Festők Telepének (Balatonvilágos, 2000). 1991-ben részt vett a Tiszapéterfalvi Nemzetközi Művésztelep (Kárpátalja) munkájában. 2001–2002: a Felsőbányai Művésztelep résztvevője. Alapító tagja a Kárpátaljai Hollósy Simon Nemzetközi Képzőművészeti Tábornak (2004. Rónafüred, Lumsori). 1994-ben Dunaszerdahelyen (Felvidék) részt vett a Kortárs Magyar Galéria első kiállításán. 88 önálló kiállítása volt, a legutóbbi 2015 tavaszán a Rákospalotai Múzeumban.

Fontosabb csoportkiállítások külföldön: Schlieren, Bern, Genf, Basel, Aarau, St. Gallen (Svájc) és Chisinau (Kisinyov – Moldávia). Az országos kiállítások rendszeres résztvevője: Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat, Pasztell Biennále, Soproni Érembiennále, Alföldi Tárlat, Balaton Tárlat, stb. Alkotásait a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Jósa András Múzeum, a Tornyai János Múzeum, a Vízügyi Múzeum, a Magyar Színházi Intézet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Paksi Atomerőmű Rt., az Ericsson Magyarország Kft., a T-Mobile Magyarország Távközlési Rt., a Kortárs Magyar Múzeum (Dunaszerdahely), a DHL Magyarország Kft., az Internationale Treuhand A.G. (Basel), a Zürcher Kantonalbank, Kiste (Berlin), a Budapesti Műszaki Egyetem, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Képtára, a Pannonhalmi Bencés Apátság, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a budapesti XII., illetve XV. kerületi önkormányzat, Budapest Főváros Közgyűlése, a Civis Hotels, a MAL Rt., a Jókai Bánya (Ajka) valamint számos külföldi és magyar magángyűjtemény őrzi. 2005-ben jelent meg a munkásságát bemutató képzőművészeti album a szegedi Grimm kiadó gondozásában, Feledy Balázs művészeti író ajánlásával.

 Részt vett a Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Művésztelep alapításában, de ugyanilyen szerepet vállalt Salgótarjánban és Mezőtúron is. Mennyire inspirálják önt a művésztelepek?  

– A művésztelepeken való részvételek mindig is nagy hatással voltak munkáimra. Tematikám pedig látszólag egyszerű: a természet, az ember és a csendélet. Szöghatárhalom című képem is a természeti tematikába tartozik. A halom Debrecen és Tiszacsege határát jelölte. A kép mesterséges dombot, kunhalmot ábrázol egy elhagyott temető sírjaival, s az országút keresztjével. Hortobágy környékén több mint száz ilyen kunhalom vagy kurgán látható. Régóta „üldözött” a téma, többször megfestettem, de mindig is munkált bennem valamilyen hiányérzet. Aztán az utolsó, nagyméretű vázlatba mindent beleadtam. De talán most sem vagyok elégedett vele, bár ez az egyik kedves képem.

 Többször elégedetlen a műveivel?

 – Általában mindig. Noha kellemetlen érzés, de mindenképpen jó, hogy szigorú kritikusa vagyok önmagamnak. Ha azt hangoztatnám, hogy én vagyok a legjobb művész, akkor nagyon elkényelmesednék. S mindez akadályozna a folyamatos fejlődésben. Sokszor visszaköszön egy-egy téma, s úgy gondolom, hogy szükséges még festenem azon belül. Ez nem jelenti azt, hogy sorozatokat készítek, de azt igen, hogy egy adott téma „vissza-visszatér” nálam sokszor más formátumban és más anyagban.

 Sváby Lajos indított el a pályán

 Természeti képeit a tájban festi meg?

 – A vázlatokat a tájban készítem el. Érdekes, hogy többször előfordul, hogy csak évekkel később festem meg a vázlat alapján a képet. Nagyon nehéz szavakkal kifejezni, hogyan találok rá a témára… Régebben nagyon sokáig töprengtem azon, hogy elkészítsek-e egy képet. Erről mondok egy érdekes példát. Egyik hajdani gimnazista tanítványomat feleségem korrepetálta matematikából. Készítettem a lányról egy kis vázlatrajzot. Mikor meghirdették a Derkovits-pályázatot, feleségem arra ösztökélt, hogy induljak rajta. Erre szükség is volt, mert kissé visszahúzódó voltam, s nem szerettem, ha meghatározott időre kell elkészülnie a munkámnak. Elküldtek a kecskeméti művésztelepre, elvittem magammal a vázlataimat, vásznakat, festékeket. Elvittem az említett vonalrajzot is, ami alapján festettem egy képet, ami bekerült a pályázati anyagba, s megkaptam a rá a Derkovits-ösztöndíjat. S ezt a művet nem sokkal azután megvásárolta a Budapesti Történeti Múzeum. Hogy az egész így sikerült, abban Sváby Lajos festőművésznek is nagy szerepe volt, mert a feleségem elpanaszolta neki, hogy én elég nehezen állok neki alkotni. Sváby erre azt felelte: ebből elég, szólok a kecskeméti művésztelep vezetőjének, s ott alkotsz. Tehát Sváby Lajosnak köszönhetem, hogy elindultam a pályán.

 Hortobágyról jut eszembe: ön az Alföld szerelmese?

 – Nagyon kedvelem az alföldi tájat, ami azért érdekes, mert huszonéves koromig nem is láttam síkságokat. Később Erdélyben is sokszor jártam, mert minden táj vonz, ami érzelmileg a magyarsághoz kötődik. Nemrég azt is mondtam, hogy a Kárpátokon túlra nem is kívánkozom.

 Milyen anyagot visz fel legszívesebben a vászonra?

 – Szinte mindig olajjal festek, ami hagyományszeretetemből táplálkozik. S inkább támaszkodom a tradíciókra, mint a divatos trendekre. Festettem néha akrillal is, de mindig csak „kínomban”, többnyire kisebb képeket, mert ennek a metódusnak az egyetlen előnye, hogy gyorsabban szárad meg a festék. Az olajfestéket azért kedvelem, mert szinte mindent kibír. Olajjal olyan hígan is lehet festeni, mintha akvarell lenne, de úgy is, hogy szinte plasztikai vastagságú mű jön létre, sőt évekkel később is lehet folytatni egy olajképet. Nagyon szeretem a pasztellt is, s az egyik ilyen anyaggal készült alkotásom egyik témája a gyergyószárhegyi művésztelep ablakából látható erődtemplom. Szintén gyergyószárhegyi téma az elhagyatott gótikus kápolnát ábrázoló képem. Rendszeresen feljártam a kápolnához, pedig nem volt veszélytelen, mert medvék is előfordultak a környéken. Úgy érzem, hogy ez a mű még nincs teljesen kész – általában akkor fejezek be egy képet, amikor már nem tudom tovább festeni. Föladom. Egry József mondta, hogy a legtöbb mű csak technikailag lehet kész. Gyergyószárhegyen készítettem egyik önarcképemet, s kipróbáltam azt, hogy nézek ki kalapban, öregesen – ami sajnálatos valóság. A kép, az Öreg bagoly tavaly a Csili Művelődési Központ önarckép-biennáléján is szerepelt. Érdekessége, hogy egyszerű szénrajz, pedig évekig viszolyogtam ettől a műfajtól, mert a főiskolán ezt erőltették ránk a stúdiumokon. Mégis rájöttem, hogy ennél szebb festői anyag talán nem is létezik. Nem csak Erdélyben, hanem Kárpátalján is sokat festettem. Így a Fekete-Tisza forrásvidékén, Kőrösmezőn, ahol a huculok laknak. Ők a hegyvidéki ruszinok három nyelvjárásának egyikét beszélik, s nagyon kedves emberek, és szeretik a magyarokat. Ott rajzoltam egy híd lábánál, mikor odajött hozzám egy férfi, és azt közölte, hogy a hósipkás hegy, a Hóvár az ő kertjéből a legszebb. Igaza volt; több napon át festettem a kertjében, vendége voltam, elhalmozott minden jóval. Oda szívesen visszamennék.

 Csak azt festem le, amit igaznak érzek

 Műtermében beszélgetünk, s képeit nézve kiviláglik, hogy figurális alkotásokat készít, de a színek mégsem valósághűek.

 – Mindig az ösztönömre építek, és kerülöm a spekulativitást. Azt festem le, amit saját meglátásom szerint igaznak érzek. Tehát a magam módján szeretném, ha képeim a valóságot tükröznék, ha nem is fotószerűen, vagy naturalista stílusban. A hiperrealista ábrázolásmód igen távol áll tőlem, tisztelem azokat, akik ilyen jellegű képeket alkotnak. Számomra rendkívül „fárasztó” dolog lenne ilyen stílusban alkotni, nem vinne rá a lélek, s úgy vélem: a festészet egyfajta expresszivitás, lendület, festői értelemben vett meggyőző erő.

 Másik alkotásán fákat látok.

 – Ez a kép a hortobágyi fákat ábrázolja téli, zimankós időben. A címe sem véletlen: Fák jég alatt. Ezt a képemet láthatták a legutóbbi vásárhelyi őszi tárlaton.

 A terem másik sarkában csendéletek sorakoznak. Íme, egy szép, virágos kép.

 – Tudja, nekem nincsenek korszakaim, számomra mindig a valóság szeretete és a festészet öröme a meghatározó. Így aztán nem mondható el, hogy fiatalon csendéletet festettem, majd később tájképeket. Az önnek tetsző képnek a címe: Ilus csokra. Feleségemet születésnapjára mindig egy szép csokorral ajándékozom meg. S a csokorba akkor bekerültek liliomok is. S ez a színkavalkád nagyon megérintett.

 A csendéletről térjünk rá az aktokra.

 – Aktjaim inkább grafikák, de eléggé kedvelem a Timi vörösben című olajfestményemet is.

 Nincs abban ellentmondás, hogy aktokat és templomokat is fest?

 – Szó sincs róla, hogy pornográf alkotásokat készítenék. Ami érdekel, az a test gyönyörű formája, és szinte szobrászi karaktere. Tehát az aktokat gyönyörű jelenségnek tekintem. Tervbe vettem, hogy az aktokból dombormű-sorozatot készítek.

 Miután elkészül egy kép, nehéz neki címet adni?

 – A címadással mindig bajban vagyok. Talán a legnehezebb egy jó címet kiötleni.

 A verista művekre szokták mondani: nem a valóság, hanem annak égi mása. Ez igaz az ön művészetére is?

 – Örülnék neki, ha alkotásaim a valóság égi másai lennének, de lehet, hogy csak közepes teljesítmények. Ennek ellenére nem szabok határokat a művészetemnek, hanem arra törekszem, ne csak nézzek, hanem lássak is, és az életet próbálom „magamhoz ölelni”, amennyire sikerül. Ezt azért mondom, mert nemcsak a „Parnasszuson járok”, hétköznapi feladatokat is el kell végeznem, ahogy embertársaimnak, hiszen négy gyermek édesapja, és hét unoka nagypapája vagyok.

 Ritkán találkozom ennyire szerény képzőművésszel. Mi jellemzi a munkafolyamatát?

 – Annak idején, a kecskeméti művésztelepen az volt a szokásom, hogy délelőtt kevésbé foglalkoztam művészettel, inkább délután alkottam. Azóta is délután festek, amikor már végeztem a napi feladatokkal. Egészen sötétedésig dolgozom, amikor már szinte csak az ecset végét látom. Festettem is olyan képet, aminek az a címe, A kék órában, amikor az est leszállta előtt a természet kékes színt ölt magára.

 Festés közben csendre vágyik, vagy hallgat közben zenét?

 – Mivel fontos számomra, hogy megtudjam, mi történik a nagyvilágban, festés közben szól a rádió. Ennek egyszer meg is volt a haszna, mert hallom, hogy egy felvidéki festő arról beszél, hogy kortárs galériát létesítenek Dunaszerdahelyen. Felismertem Luzsicza Lajos felvidéki festő és grafikus hangját. Felhívtam, és az első kiállításukra küldtem nekik egy képet, melyet a galériának ajándékoztam. Zenét nem hallgatok festés közben, mert annyira oda kell rá figyelnem, hogy abbahagyom a munkát. Így előfordul, hogy csak a „csend szimfóniája” vesz körül…

 A társművészetek inspirálják?

 – Főleg az irodalom. Megismerkedtem Ratkó Józseffel, aki Tiszadobon alapított művésztelepet, s meg is hívott oda a ’70-es években. Bisztray Ádám a közelünkben lakott, s vele jó kapcsolatot ápoltam, ahogyan Ladányi Mihállyal is. Bisztray legjobb barátaim egyike volt. Érmet készítettem róla, ahogy Ratkó Józsefről is.

 Pusztulásra ítéltek több művésztelepet

 Nézem a műtermében lévő képeket, s felvetődik bennem a kérdés: mikor utazik legközelebb Erdélybe vagy Hortobágyra?

 – Sajnos egyre ritkábban járok művésztelepekre. Nem azért, mert nem szeretnék. Egyre inkább pusztulásra vannak ítélve a művésztelepek, és sajnos alig foglalkoznak velük az illetékesek. A Hortobágyi Művésztelep, ha annak előzményeire is tekintünk, 90 éves lenne. A ’30-as években hozták létre programszerűen a telepet. Majd 1970 után több neves művész kezdeményezésére nagyon komoly művészteleppé vált a hortobágyi. Az egész telep mecénása a debreceni Aranybika Hotel volt. A gazdasági válság miatt a művésztelep megszűnt, bár maga a falu próbál alkotótáborokat szervezni. Nem vagyok a stadionépítések ellensége, de örülnék annak, ha a debreceni önkormányzat felélesztené a művésztelepet, ahová nemcsak magyarok, de külföldiek, így japánok és amerikaiak is jártak. Sajnos a Gyergyószárhegyi Nemzetközi Művésztelep sorsa is kétséges. Ezt a telepet Erdély legnehezebb éveiben hozta létre a székely találékonyság és elszántság. Évtizedek alatt kétezernél több mű került a művésztelep tulajdonába. Különös érték a szoborpark hatalmas kőtömbjeivel. Valódi kitüntetésnek számított, ha egy művész meghívást kapott, részt vehetett a művésztelep munkájában. De amit a diktatúra nem tett tönkre, napjainkban megsemmisülhet. A Lázár-örökösök visszakapták a kastélyt, és kapkodva, szakszerűtlenül kipakolták a majdnem fél évszázad alatt született műveket, sőt darabokban, fölszeletelve szállították el a kőszobrokat. Annak viszont nagyon örvendek, hogy a XV. kerületi önkormányzat Hajdú László korábbi polgármester kezdeményezésére megalapította a Bernecebaráti Nemzetközi Művésztelepet. A nógrádi Bernecebarátiban, csodálatos természeti környezetben áll az önkormányzat üdülőhelye, amely évente két hétre művészteleppé alakul át. Az itt alkotók csapatához férfi és nő, festőművész, szobrász, grafikus, zománcművész és fotós is tartozik. Különböző korosztályok, különböző technikák és művészeti ágak, mégis egységet, kitűnő egységet alkotó csapat. Külön öröm, hogy azóta fejlődött a telep; hosszabb ideig tart a foglalkozás, és drága anyagokat kapunk a munkához. Ezek már László Tamás polgármester úr segítőkészségének bizonyítékai.

 A művésztelepeken a résztvevők hatnak is egymásra, vagy bezárkózva dolgoznak?  

– Mindkettő igaz. Amikor a művészek dolgoznak, nem igénylik azt, hogy közben valaki feltartsa a munkában. S mikor elkészülnek az alkotással, akkor megmutatják egymásnak. A művésztelep eredményeiről időről időre kiállításokon számolunk be, a legutolsó ilyen tárlat most volt, januárban. A művek a tervezett kerületi kortárs galériába kerülnek majd, a művészek így köszönik meg a városrész vezetésének a nyugodt alkotói munka lehetőségét.

 Ki szokta kérni mások véleményét alkotás közben?  

– Nem jellemző. Bár talán érdemes lenne. Úgy érzem, tudom, hogy mikor készítek jó, s mikor rossz művet, tehát tisztában vagyok a szándékaimmal. Annak örülök, ha olyan ember mond jó véleményt képeimről, akire hallgatni kell, mert ritkán találkozom segítő kritikával.

 Sok műértő él Magyarországon?

 – Műítészek vannak, de igazi műértők alig. Lehet, hogy csak engem nem találnak meg a műértők, de általában nagyon kevesen tudják azt, hogy mi az igazi érték. Nemrég megismerkedtem egy férfival, aki aukciókon is vásárol, és azért is van olyan sok képe, mert költöztetéssel foglalkozik, és azokat a festményeket, melyeket megbízói a falon hagytak, röstellte kidobni. Mára jó érzékű, jó szemű műgyűjtővé vált. Az ilyen emberek vannak kisebbségben. Mások pedig még a családi örökséget is kukába dobják, mert fogalmuk sincs, hogy mennyit ér például egy dagerrotípia.

 A nézők visszajelzése mennyire érdekli?

 – Természetesen nem magamnak festek, hiszen azt szeretném, ha képeim másoknak is örömet okoznának. Viszont a munkám során nem befolyásol a közönség véleménye. Mikor elkészül a képem, nem arra gondolok, hogy kinek nyeri el a tetszését, hanem a következő munkámra.

 Azt panaszolta, hogy alig vásárolnak öntől képet. Akkor nem lenne helyesebb odafigyelni a közönség véleményére?

 – Festés közben eszembe sem jut, hogy ezt a képet megveszik-e tőlem. Lehet, hogy konoknak tűnök, de nem alkuszom. Bár festészetem természetelvű, művészetem és magatartásom mégsem kommercializálódik a piaci szemlélet térnyerésével. S azt látom, hogy ma szinte mindenki arra koncentrál, hogy meglegyen a napi betevője, s így igen kevesen vásárolnak képeket.

 A ’70-es évek óta kiállító művész. Régebben egy kiállítás-megnyitó fontos társadalmi eseménynek számított?

 – Biztos vagyok benne, hogy igen. A ’80-as években nem volt olyan tévéhíradó, amelyben ne számoltak volna be egy kiállításról. Régebben számtalan alkalommal csináltam közművelődési céllal kiállítást. Akkor annyira ismertek, hogy mikor a korcsolyapályán bemutatkoztam az egyik alkalmazottnak, tudta, hogy ki vagyok, mert a férje mesélt neki az egyik képemről. Nemrég egy USA-ból időről időre visszajáró festőnő említette, hogy amikor a ’90-es években megemlítette Magyarországon, hogy művész, akkor arra felfigyeltek. Ma már ez senkit sem érdekel. Sajnos mára a művészetnek nincs társadalmi megbecsültsége.

 S mitől válik valaki igazán művésszé?

 – Számomra teljesen természetes ez az életforma, ezért nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Sosem akartam más lenni, mint művész. Bár a Képzőművészeti Gimnáziumban nehezen döntöttem el, hogy végül is melyik művészeti ágat válasszam. A festészet mellett kötöttem ki, bár egy ideig tanítottam, és a művelődési házak képzőművészeti szakfelügyelője is voltam.

 Pályáján voltak „holtpontjai”?

 – Sokszor. Mivel a társadalom nem érdeklődik annyira a művészet iránt, s úgy érzem, hogy szinte csak magamnak, vagy jó esetben kiállításra festek, ezért nem dolgozom nap mint nap. Télen érmeket készítettem, s tudom, kellene még festenem, van mit, de nehezen állok neki a munkának. Tudom, ez hiba, mert az idő múlik, s nem tudhatom, hogy mikor fut ki alólam az élet, mennyi időm van még…

 A modern művészetben könnyű „füstöt” eladni

 Mikor kezdett el éremművészettel foglalkozni?

 – Már a Képzőművészeti Gimnáziumban is egy éven át tanultunk mintázást. Anyai nagynéném ötvösművész volt – ritkán domborműveket készített –, s a főiskola elvégzése után abból éltem, hogy neki segítettem. Bár a főiskolán, mivel kötelező volt a rajztanári szak, ott is oktatták az agyaghasználatot. Szabó Iván tanította a mintázást, és talán én voltam az egyedüli festő szakos, akit mindez érdekelt. Egyszer aztán úgy döntöttem, hogy komolyan kell foglalkoznom az érmekkel, már csak azért is, mert fölvettek a Magyar Képzőművészek Szövetsége éremszakosztályába. Ennek dacára számtalan nehézséggel küszködtem, például a gipszöntés sem ment könnyen. Érmeim jellemzően portrék, s rendszeres résztvevője vagyok a soproni érembiennálénak. Már-már azt érzem, hogy az érmeimet inkább elfogadják a kiállítások rendezői, mint a festményeimet.

 Beszélgetésünk elején említettük a különböző stílusokat. Mára megszűnt az egységes művészeti kánon. Ez problémát jelent?

 – Bizonyos szempontból igen, mert bármire rámondhatják, hogy művészet. Ezért mondta Amerigo Tot, hogy a modern művészetben könnyű „füstöt” eladni. Úgy látom, felhígult a szakma. Viszont ma már annyira a saját munkásságomra ügyelek, hogy ezt a kérdést inkább egy művészettörténésznek kéne feltennie. Ami tény, hogy engem a nagybetűs valóság éltet, abba „kapaszkodom” minden munkám elkészítésekor. Ha egy képből eltűnik az ábrázolás, akkor számomra az egész érdektelen. Ezért sem gyártok divatos elméleteket, és nem is követem azokat.

Medveczky Attila