vissza a főoldalra

 2015.03.06. 

Emlék és folytatás

Az újságíró a társadalom legalja, mondta egy szerkesztőségi értekezleten Csurka István, mielőtt az új főszerkesztő átvette volna stallumát. A meghökkentő kijelentés, a hűségeseket sértette, de a sértést eliminálta a megdöbbenés, mikor szembesített bennünket a tényekkel: azért van szükség az új főszerk beállítására, mert a régit, mint egy szervet, kivették a mi szerkesztőségünkből és átültették egy nemzetinek tudott lap szerkesztőségébe, ahol már fél évvel az átültetés előtt álnéven publikált. Semmit sem kockáztatott az illető, de mielőtt végleg odahagyta volna a régi főszerkesztői székét, még kirámolta a szerkesztőséget. Ezt a kirámolást oly módon tessék elképzelni, hogy a kiskanalakat is magával vitte a konyhaszekrény fiókjából. Ügyesen hajtották végre, szó se róla, azok készítették elő a szervátültetést, akiken mint másik laptól kirúgottakon Csurka István segített, akiket kenyérhez juttatott éveken keresztül. Ennyit az újságírói etikáról.

Ám ez semmi nem volt a következő főszerk távozásához képest, aki a karácsonyi duplaszám előkészítése idején, amikor már szinte készen volt a lap, mindenki az ünnepet várta, a galerijával elérte, hogy bizonyos szerzők (közülük némelyek, manapság erkölcsről prédikálnak) visszavették anyagaikat. A nyomtatásra váró lap megjelenésének tervszerű megakadályozásával egy versenytárs kiütését célozták, az egyébként is gyenge lábakon álló, ún. nemzetinek tudott lapok táborából. Ha ez megtörténik, tehát hogy nem tudunk megjelenni, akkor az előfizetési kampányunk is kútba esik, mert ki akarna egy megszűnés előtt álló lapra előfizetni? Öt ember, annyi, ahány maradt, magára vállalta a munka dandárját, és csak megjelentünk. A lap mellett, a párton belül keltett izgalomra is oda kellett figyelni, arról is regényt lehetne írni, ahogy a belső puccsokat szervezték, de az idő most még nem alkalmas erre. Mi későbbre tervezzük közéletünk regényének megírását, noha az idők folyamán ellenünk fenekedők már vagy öt könyvszerűnek látszó irományt is nyomdába küldtek, hál’ Istennek az olvasóinkat mégsem tudták tőlünk eltántorítani. Nagy közhely, éppen ezért lehet igaz, ami nem pusztít el, megerősít. Talán ennek köszönhető hogy a belső támadásokat melyek folyamatosan értek bennünket azalatt is, hogy a pártot Csurka István a saját széles hátán bevitte a parlamentbe, tűrhetően átvészeltük, rádiót indítottunk, szabadegyetemet, szinpadot szerveztünk, volt heti és havilapunk, mégis ott csapkodott körülöttünk a liberálbal mennykő, kilépések, árulások, a végén csak kudarc volt körülöttünk. Tény, hogy hirtelen sok gócot kellett detronizálnia az elnöknek, a háttérből mozgatott jeles férfiúkat el kellett távolítania. Ezekben az ügyekben mindig nagy szerepet tulajdonítottak szerény személyemnek, pedig az igazság az, hogy ugyan meg lett hallgatva a véleményem, ám a döntés ellenkezőre sikeredett. Közöttünk ott volt a vita, hogy én, a kissé gyanakvó természetemmel fel sem vettem volna az aspiránsok egy részét, ő mint jóhiszemű, könyörületes, a végsőkig toleráns, határtalanul nagyvonalú ember, a kisszerű kavarásoktól undorodott.

Számtalan bírósági perét volt alkalmam végigkísérni (élete fájdalmas jogi tortúrákban sem szűkölködött). Mikor a legjellemtelenebb, legalantasabb támadások érték, ő felülről figyelte rágalmazóját: hányszor dühöngtem, hogy miért nem védekezik! Ám ő a vádlottak padján hátradűlve, jobb térdén nyugtatta hatalmas tenyerét s a bíró döntésének kihirdetését értékelve, kis keserű mosoly bujkált szája szögletében. A tárgyalóteremből kifelé menet, már a folyosón, hátbaveregetett: Megmondtam előre, minek izgulni. Vesztettünk.

És ezt úgy tudta mondani, hogy a végén nevetésbe fulladt a nyomorunk. A bírósági ügyeket elképesztően jól viselte, ha kellett fizetett, mint a katonatiszt, az volt az elve, ami pénzért megvehető, azzal ne törődjünk. Akarta a színházat, ám ellene még életében a közelinek gondoltak szájából fel-felbugyogó, sajtónyilvános kis piszkosságok, árulásos ki és bejelentések, az utolsó napok megaláztatásai – bár nem mutatta – felhorzsolta egyébként fölötte érzékeny lelkét.

Most három éve temettük. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, mit írna, mit mondana egy-egy gyalázatos, Magyarország egésze ellen indított támadásra. Tudom elkenné a száját a csirkefogóknak, szavakkal semmisítené meg a hazaárulókat, kiszegezné tollával a nemzet ellen fenekedőket, mint Luther a híres 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára.

Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani, búcsúztattuk azon a havas hideg szombaton sok-sok ezren a Fiumei úti temetőben, a temetésről tudósító újságíró szerint pár százan. A hiánya kiheverhetetlen, nagyon fáj, ám az élet megy tovább, és csupa olyat produkál, amit az ember elképzelni sem képes.

Mi korábban (noha Csurka István ezt is megjósolta, kimondta, leírta) a lehetetlen kategória körébe soroltuk például Orbán kormányának ennyire kitartó, aljas, és abszolút hazug alapokról való támadásának módszerét és technikáját.

Egészen félelmetes, hogy még egy ekkora erővel győző kormánypártot is megkísérelnek belső támadásnak megjátszva, példátlanul durva eszközök bevetésével, elsősorban a sajtón keresztül meggyengíteni.

Nézzük a legutolsó, a lengyelországi látogatás hírét az ellenzéki RTL klub híradójában: Orbán Viktorral nem hajlandó Kaczynski találkozni!

És az ATV-ben a Gyurcsány hónaljszagától bűzlő, hazug, gerinctelen DK-sajtós Ara Kovács Attila jelenti: a PiS elnöke visszautasította a ma Varsóban tárgyaló magyar miniszterelnökkel való találkozást.

Kormánypárti Heti válasz: Méretes pofont kapott Orbán Lengyelországban, a Kaczyński-párt ajtót mutatott Orbán Viktornak.

Hogy egyáltalán benne volt-e a programban a találkozó, arra nézvést nem tud meg se a néző se az olvasó semmit.

És mik ezzel szemben a tények?

Orbán Viktor miniszterelnök csütörtökön Varsóba utazik, ahol délelőtt tárgyalást folytat Ewa Kopacz miniszterelnökkel, délután pedig átveszi a lengyel Országos Gazdasági Kamara Arany Ernyő díját – közölte Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke, szerdán.

Orbán Viktor csütörtökön az Arany Ernyő díj átvételére el is utazott Lengyelországba, találkozott és tárgyalt a lengyel miniszterelnökkel, közös sajtótájékoztatót tartottak és a magyar miniszterelnök előadását is megtartotta a lengyel Országos Gazdasági Kamaránál. A kamara a 2010-ben alapított díját olyan személyeknek ítéli oda, akik jelentősen hozzájárultak az európai és a lengyel gazdaság, a vállalkozások fejlődéséhez, mint tette ezt Orbán Viktor.

Korábban Bronislaw Komorowski jelenlegi és Lech Walesa volt köztársasági elnök, XVI. Benedek pápa, Leszek Balcerowicz volt jegybankelnök, Jerzy Buzek volt miniszterelnök, az Európai Parlament korábbi elnöke is átvette ezt az elismerést.

Újságírókról szólván az ismert story, hogy egyszer, amikor a pápa az USA-ba látogatott, a repülőtéren egy újságíró megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye a kuplerájokjról. A pápa visszakérdezett, hogy „vannak Amerikában kuplerájok?”Másnap címoldalon ez úgy jelent meg, hogy megérkezése után a pápa első kérdése az volt: vannak-e Amerikában kuplerájok?

 Udo Ulfkotte nemrég megjelent könyvében azt állítja, nem magától találja ki az ehhez hasonló inszinuációkat az újságíró. A német médiát a balliberálisok a titkosszolgálatok és a nagytőke irányítja az USA szája íze szerinti transzatlanti kapcsolatok és Izrael érdekében. Ebben az ún. „civil” szervezeteket és George Soros tevékenységét is leleplezi, vagyis azt, hogy pénzért a legtöbb újságíró azt írja, amit megrendelnek tőle. Ez a könyv speciálisan a német sajtó élveboncolása, német alapossággal. Csurka István, mint rendesen, évtizedekkel megelőzte a korát. Udo Ulfkotte a bizonyítékot szolgáltatta.

czyla