|
2015.03.06.
ILLIBERÁLIS – LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA
Gondolatok a demokrácia elméletéről és gyakorlatáról, az államszervezés
és -irányítás finomhangolásáról
A
témát Orbán Viktor tusványosi beszéde és Angela Merkellel történt
budapesti találkozója vetette fel bennem, és az sarkallt cikkem
megírására. Az illiberális kontra liberális demokráciának,
az állam szervezésének és irányításának mibenlétéről,
annak finomhangolásáról van szó.
Önként
adódik két kérdés. A nagy nyilvánosság előtt lezajlott
budapesti szolíd, szellemi pengeváltásban kinek volt vagy van
igaza: Orbánnak vagy Merkelnek? Kibékíthetetlen ellentmondás
van-e a két elgondolás között, vagy csupán két egyenrangú,
ha úgy tetszik, két, egymástól némileg eltérő, de egymást
kiegészítő és erősítő felfogás látszólagos szembenállásával
van dolgunk? Cikkemben kísérletet teszek a kérdések megválaszolására,
ám egyáltalán nem biztos, hogy az egyezni fog olvasóim véleményével.
Amikor
a továbbiakban a „demokrácia” szót, annak fogalmát említem,
egyben az államra, annak építésére, szervezésére és irányítására
is gondolok. A demokrácia – magyarul: népuralom – a filozófiai
lexikonok szerint is nem más, mint a hatalom egyik formája,
amely hivatalosan kinyilvánítja a többség uralmát, az állampolgárok
szabadságának és egyenlőségének elvét.
Demokrácia
az emberiség – legalábbis eddig ismert – történetében először
az ókori Görögországban, Athén városállamában regnált a
Krisztus előtti 5. században. A kor kiemelkedő filozófusa –
mai szóhasználattal élve: fő ideológusa – és az első működő
demokrácia szellemi szülőatyja minden bizonnyal Periklész
volt. Az ógörög demokrácia komoly és látványos szépséghibájául
róható fel: bár a hatalom választások útján került a nép
(démosz), vagyis a szabad görögök kezébe, ám választójoggal
kizárólag ők rendelkeztek, a rabszolgatömegek totális
jogfosztottságban éltek minden tekintetben. Az egyébként
szabad választásokat éles hangú vitákkal és beszédekkel fűszerezett
népgyűlések előzték meg, amelyek a rendfenntartó erők
beavatkozása nélkül zajlottak. Diszkriminatív jellege miatt
azonban a görög rabszolgatartó társadalom keretében működő
demokrácia nem kevés jóindulattal vagy azzal sem, legfeljebb
csak a nevében tartható demokráciának.
A
római birodalom államában is észrevehető a demokrácia nem
egy elemének érvényesülése. Az örök város szabad népe (plebs)
szabadon választhatott – kenyérért és cirkuszért cserébe
–, de – rabszolgatartó jellege miatt – az a társadalmi
rend sem tekinthető demokráciának. Kétezer évnek kellett
eltelnie ahhoz, hogy a demokrácia felébredjen mély, Csipkerózsika-álmából.
A
két „átaludt” rabszolgatartó rendszer bukását követő,
ugyancsak elmúlásra ítélt középkori feudalizmus méhében
fogant szellemi megújulás, a felvilágosodás meghozta egy új,
a „harmadik rend” felemelkedését, a polgári, illetve tőkés
berendezkedés diadalát. Egyúttal megteremtette a lehetőségét
annak is, hogy ez a jobb sorsra érdemes, a harmonikus társadalmi
együttélésnek minden korábbinál melegebb, barátságosabb
otthona, a demokrácia romjaiból újraépüljön, és ókori, erősen
korlátozott jellegét levesse magáról.
Történelmi
időben kissé elrugaszkodva, újkori, gyerekcipős és
gyermekbetegségektől terhes korszakán átugorva, kanyarodjunk
vissza a demokrácia legújabb kori, immár nem annyira sanyarú
sorsára és életútjára, annak is a magyarhoni szakaszára. A kérdés:
milyen jövőt szán a kétharmados többséggel – egymás után
két ízben is – felhatalmazott pártszövetség és a
Miniszterelnök a hazai demokráciának és államnak? A választ
Orbán Viktor a múlt év nyarán elmondott, tusványosi beszédében
megadta: a magyar állam (és demokrácia) legyen illiberális és
ne liberális.
Megjegyzés:
1. Általában az európai néppártok – így a német és a
magyar (FIDESZ-KDNP) meg azok politikai vezetői – egyetértenek
abban, hogy a demokrácia alapját három nagy eszmerendszer képezi:
konzervatív, liberális, keresztényszocialista vagy szocialista
(szociális). Ezért, ha a szöveg további részében a demokrácia
szó (fogalom) bárhol szerepel, akkor az az eredeti (lexikonbeli)
jelentésével és az alapját alkotó három eszmerendszerrel együtt,
velük szerves egységben értendő.
2. A
liberális vagy illiberális demokrácia – a grammatika nyelvén
– jelzős szerkezet. Fontos nyelvtani szabály: ha a jelzendő
szó (fogalom) elé jelentésmódosító jelzőt teszünk, akkor
az szűkíti a jelzett szó (fogalom) jelentéstartalmát,
fogalomkörét. Például: út – légi út, vízi út, terelőút,
vasút stb.
Térjünk
vissza Orbán Viktor kijelentésére: az állam, a demokrácia
legyen illiberális. Ezzel a Miniszterelnök nem tett mást, mint
a „liberális” szót lecserélte az „illiberális” szóval.
Akkor vajon Orbán Viktornak az volna a szándéka, hogy – a
fenti nyelvtani szabály értelmében – szűkítse a demokrácia
fogalmát, lényegében megfosztva azt a liberális értékektől,
kidöntve vele egyik tartóoszlopát?
Mielőtt
a kérdésre válaszolnánk, megjegyezendő: minden valószínűség
szerint itt, ennél a pontnál kötöttek és kötnek bele Orbánba
bel- és külhoni „jóakarói” a balliberális dominanciájú
nyugat-európai médiumokban és minden más módon. Azzal vádolják:
megtagadja a liberális értékrendet és vele együtt a demokráciát,
mivel – szerintük – csak egyfajta demokrácia létezik és létezhet,
a liberális. Ez a szemenszedett rágalom tökéletesen egybevág
az évek óta sulykolt azon próbálkozásaikkal, hogy elhitessék
a világgal – Orbán Viktor nem demokrata. A mérsékeltebb
hangvételű vád szerint: autoriter, azaz tekintélyelvű.
Megjegyzés: 1.
Orbán Viktornak tényleg van a szó eredeti, vagyis jó értelemben
vett tekintélye. Kérdés: miért baj az, ha valakinek van tekintélye,
legyen az szülő, tanár, bárki, politikus…? Sajnos, ezt a szót
(fogalmat) is sikerült alaposan lejáratni, mint megannyi mást.
2. A
fentieknél még eszementebb vád: diktátor, akár Hitler, Sztálin,
Pinochet, Pol Pot, akiknek a lelkén milliók vére szárad. (Egy
enyhe, nem minden iróniától mentes pótmegjegyzés szerényen
idekívánkozik: az e váddal hadakozók nem becsülik kissé túl
a Miniszterelnök ebbéli lehetőségeit?) A többi, temérdek sok
vádról most ne essék szó.
Ha
a Miniszterelnök bizonyíthatóan elvetné a liberális értékrendet,
valóban támadható lenne. Részemről is. (Szabadság nélkül
ugyanis nincs demokrácia.) De állítom, egyáltalán nem így
van. Maga a tusványosi beszéd rá a bizonyíték, csak a
politikai „oknyomozó” médiamunkásoknak, az alaptalanul vádlóknak
és rágalmazóknak meg kellene hallgatniuk, illetve el kellene
olvasniuk azt. Abban ugyanis Orbán világosan fogalmazott: az
illiberális állam szervezésében (emlékszem, itt nem is a
demokráciát, hanem az államot említett) követendőnek és nem
elvetendőnek tartja a liberális eszmerendszer alapjait. Fel is
sorolt jó párat közülük: személyes szabadság, sajtó-és szólásszabadság,
emberi méltóság stb.
Akkor
most hogy’is van ez? Beszédében a Miniszterelnök először
illiberális államot mond, kizárva ezzel a liberális értékeket,
úgy tíz perccel később pedig vállalja és követni kívánja
őket? Nyomban szembeötlő az ellentmondás.
Hasonló
önellentmondás szerintem bárkivel előfordulhat, aki a nagy
nyilvánosság előtt szerepel, különösen akkor, ha az „tábori
körülmények” között, kötetlen, meghitt, baráti,
mondhatni, családi hangulatú beszélgetés vagy eszmecsere
jellegű összejövetel keretében történik. Egyszerűen elképzelhetetlen
és életszerűtlen, egyenesen lehetetlen, hogy Orbán Viktor beszédében
előbb kizárja, majd nem sokkal azután – mondatokba öntve –
vállalja a liberalizmus követelményeit, megerősítésként
felsorolva közülük többet is, egyetlen szóval agyoncsapja
hitvallását, azt remélve, hogy hallgatói és majdani olvasói
mégis a korábban használt egyetlen szavának hisznek. Ez maga
lenne az abszurditás, ami ellentmondana minden emberi logikának.
Az ominózus szó és mondatok elhangzásának időbeli sorrendje
is perdöntő! Ha Orbán meg akarta volna tagadni a liberalizmus létjogosultságát,
akkor a szabadságjogoknak a – teljesség igénye nélkül történt
– felsorolása után kerek perec kijelentette volna: az illiberális
jelzőt azért használja, mert nem vállalja, hanem elveti őket.
De nem ezt tette, és nem is tehette, hiszen köztudottan igaz, hűséges
és következetes híve a XIX. és a XX. század nemzeti
liberalizmusának, a magyar szabadelvű gondolat akkori fő képviselőinek,
a nemzet legendás nagyjainak.
Kérdés:
mi legyen akkor a megtagadást jelentő, illiberális jelző és a
vállalt liberalizmus közötti nyilvánvaló ellentmondással? Válasz:
meg kell szüntetni ahhoz, hogy a Miniszterelnök támadhatósága
is megszűnjék, legalábbis ebben a kérdésben. Egyszerűen csak
el kell távolítani az illiberális jelzőt a jelzett szó, a
demokrácia („állam”) mellől. Örökre el kell felejteni,
hogy ne szűkítse többé a demokrácia fogalomkörét, annak
jelentéstartalmát, ne zárja ki (abból) a három –
elengedhetetlenül fontos – értékrendjének egyikét sem. A
demokrácia minden szűkítő jelző nélkül az, ami, mert csak
így maradhat életben mint a harmonikus társadalmi együttélés
vezérlő eszméje és biztosítéka, a maga három pillérével.
Ám ugyanez vonatkozik a „liberális” jelzőre is, amely szintén
nem oda való, nem a demokrácia elé, mivel csupán egyike három
egyenrangú tartóoszlopának. Amennyiben a „demokrácia” jelzőjeként
használnánk – miként Angela Merkel tette, (sőt,
kijelentette: szerinte a demokrácia csak liberális lehet) – lényegében
kizárnánk a három eszmerendszer másik két alapelvét, vagy az
– legjobb esetben – valóban primátust élvezne a többivel
szemben, ahogy Orbán Viktor a közös sajtótájékoztatón –
nagyon helyesen – finoman megjegyezte. A miniszterelnök – gáláns
módon tett – megjegyzésével tulajdonképpen enyhítette a
merkeli megfogalmazást, amikor nem a másik két értékrend
(konzervatív, szociális) kizárását, hanem csak azt nehezményezte
a német kancellárasszony állítása kapcsán, hogy azért
helyteleníti, mert nem szeretné, ha a demokráciában elsőbbsége
lenne a liberalizmusnak. Orbán Viktor amiatt gyakorolt ily
gesztust, mivel előzőleg a saját fülével hallhatta: Angela
Merkel a demokrácia alapértékei közül egyet sem zárt ki,
amikor a német néppártra vonatkoztatva felsorolta őket, akárcsak
tusványosi beszédében maga a Miniszterelnök is.
Megjegyzés:
1. A
Kancellárasszony is felismerhette a fentebb kimutatott anomáliát
Orbán vitatott szóhasználatában, ő is rájöhetett a probléma
helyes megoldására, mert – ahelyett, hogy belebonyolódott
volna valamiféle tartalmi vitába vagy bizonytalan kimenetelű érvelés-labirintusba
– mindössze így szólt: az illiberális szóval nem tud mit
kezdeni. Vagyis neki is csupán a rossz helyen (mármint a demokrácia
előtt) használt rossz szóval volt baja, mással nem. 2. Nem
tudni viszont, vajon Merkel ismerte-e a nagy port kavart Orbán-beszéd
teljes szövegét, vagy csak a nyugat-európai, köztük a német
–politikailag ellenérdekelt – médiumok híreire és kommentárjaira
hagyatkozott? Ha ismerte, korrektebb viszontgesztus lett volna tőle,
ha egyetlen bővített mondatban közli a nagy nyilvánossággal
és a német provokatívkérdés-feltevő újságíróval: ismeri
Orbán beszédét, amelyben a magyar miniszterelnök – az
illiberális jelző liberalizmust tagadó értelmezését anullálva
– vállalta és követendőnek tartja a szabadelvű
eszmerendszer értékeit. Ha viszont Merkel asszony nem olvasta
azt, ezennel elnézést kérek tőle.
A
két vezető politikus ugyanazt a „bocsánatos bűnt” követte
el szegény, sokat szenvedett és szenvedő demokráciával
szemben, amikor a két felesleges és – esetünkben – káros
jelzővel – elméletileg – akaratlanul is ártottak neki. Ám
mindketten jóvátették „botlásukat”, mivel gyakorlatilag
– egyformán vezérelvként fogadják el a demokrácia három
alapértékét. A különbség köztük az lehet, hogy Merkel a német
demokrácia működtetésében valóban többet merít a
liberalizmusból, mint Orbán a honi demokrácia gyakorlatában. Nézetem
szerint ez már a finomhangolás világába tartozik. Eszmei csörtéjük
pedig szerintem döntetlenül végződött. Egyébként demokrácia-felfogásuk
milyensége ugyanolyan fontos ideológiai és politikai krédójuk
szempontjából, mint minden más nézetük, ám jelentőségét a
budapesti találkozójukon – aktualitás tekintetében – jóval
felülírhatták az égetően fontos külpolitikai és gazdasági
témák.
Orbán
Viktor még egy gondolatébresztő és elemzésre érdemes kérdést
vetett fel Tusványoson és az Angela Merkellel lezajlott találkozója
során. Kijelentette: többféle demokrácia létezik. Igaz-e ez
az állítás? Szerintem igaz. Mivel bizonyítható? Úgy hiszem (és
a Miniszterelnök is erre gondolhatott), a demokrácia – jellegét
tekintve – aszerint más és más – akár országonként is,
vagy országtípusonként –, miként és egymáshoz képest
milyen arányban érvényesülnek benne a már oly sokszor említett
három eszmei értékrendszer elvei: konzervatív, liberális,
szociális. Ezek egyikéből-másikából lehet többet-kevesebbet
„adagolni”, ha egy adott ország adott helyzete úgy kívánja.
Ezt nevezem finomhangolásnak. A finomhangolás – a gyakorlati
cselekvés nyelvére lefordítva – nem egyéb, mint a szabályzórendszerekkel,
azok szerteágazó részelemeivel való optimálisan arányos és
ökonomikus gazdálkodás. Finomhangolásra feltétlenül szükség
van, hiszen ha egy technikai eszközben, egy műszaki konstrukcióban
egyetlen kis csavar meglazul, elromlik vagy kiesik, az egész gépezet
leáll. Egy demokrácia, egy állam is könnyen így járhat.
A
demokrácia sokféleségére tett Orbán-kijelentés helytállóságáról
könnyen meggyőződhetünk, ha – a teljesség igénye nélkül
– egy-egy röpke pillantást vetünk néhány ország ebbéli különbözőségére.
1.
Az USA szövetségi államában szinte a legutóbbi időkig, de még
napjainkban is a liberális szemléletmód a meghatározó, a
lehető legkevesebb szabályozással (amelyen 2001. szeptember
11-e után kénytelenek voltak komoly mértékben szigorítani):
szabad fegyverviselés, rasszista (Ku-Klux-Klán) és neonáci
szervezetek legalitása, nem általános és nem kötelező társadalombiztosítás,
hiányos szociális háló, az öngondoskodás végletes
kiterjesztése (az „on demand” rendszerre való átállás: vállalatok
helyett közvetítőügynökségek, melyek mindenféle járulékfizetés
nélkül működnek, jórészt a szolgáltatóiparban, ami növeli
a létbizonytalanságot a kényszervállalkozók körében), a
konzervatív értékek háttérbe szorítása stb.
2.
Oroszországban – minden alaptalan híreszteléssel szemben –
demokrácia működik, általános és egyenlő választójoggal,
titkos és szabad választásokkal, többpártrendszerrel, legális
ellenzékkel, ellenzéki médiával, gyülekezési joggal,sajtó-
és szólásszabadsággal, ám – az USÁ-val ellentétben –
talán a kelleténél több szabályozással. A liberális szemléletmódot
felülírja a konzervativizmus, a múlt és a hagyományok
tisztelete, az Európában és Ázsiában való egyidejű jelenlét
következményeként: az egyszemélyi politikai vezető igen nagy
tekintélye, amelyben már nem nagy szerepet játszik a közismert
„cár-atyuska” szindrómának letisztult, szolíd, modernkori
túlélése; a szociális háló működik.
3. A
Svédországban funkcionáló demokráciára
leginkább jellemző: a világnak talán a legsűrűbbre font
szociális hálója, progresszív, szélesre széthúzott adórendszer,
a leginkább liberális, érinthetetlen (szinte szabályozhatatlan)
média, a tökélyre fejlesztett női emancipáció stb. A liberális
és szociális értékrendszer harmadik társa, a konzervativizmus
elvei egyre inkább háttérbe szorulnak, egyes elemei pedig
mintha – stílszerűen – konzervdobozokba zárva várnák,
hogy kiszabadulhassanak…
A
finomhangolás kényszere a gyakorlatban nem közvetlenül magára
a demokráciára vonatkozik, hanem az államnak és – kellő számú
– intézményeinek az építésére, szervezésére, irányítására,
működtetésére. Mire gondolt a Miniszterelnök, amikor
kijelentette: nem liberális államot kívánunk építeni, hanem
illiberálisat? (Korábban tisztáztuk: az illiberális szót el
kellett volna hagyni. Helyette pl.: olyan államot, amely[ben]…)
Itt nem másról van szó, mint a szabályzókról. A liberális
dominanciájú államszervezés a szükségesnél nagyobb, olykor
sokkalta nagyobb mértékben nélkülözi a szabályozóelemeket a
társadalmi élet valamennyi területén: államigazgatásban,
gazdaságban, kultúrában stb. Az elégtelen szabályozottság
dominanciája még magát a liberális szót is módosította: az
utóbbi évtizedekben a neoliberális jelző uralkodott el a
politikai szóhasználatban és a közbeszédben egyaránt. Ez
lett a követendő vezérelv. A nemzetgazdaságokban, például, mérhetetlenül
nagy károkat okozott. Érinthetetlen „szent tehén” lett a
liberalizáció, dereguláció, privatizáció szótrojka jelentéstartalmának
és abból adódó követelményeinek tűzzel-vassal való érvényesítése.
A legjobb példa rá a devizahitelesek kálváriája hazánkban és
több más országban, amit a bankok és pénzintézetek tevékenységének
liberális, vagyis túlságosan laza szabályozása okozott. Az úgynevezett
piacgazdaság vagy szabad piac – kereslet-kínálat elvén működő,
elegendőnek vélt és remélt – önszabályozásának fennen
hirdetett dogmája is megbukott, mivel világméretű válságok
kirobbantója lett. A privatizáció (magánosítás) túlhajszolása
és „az állam rossz gazda” unalomig sulykolt téveszméje
pedig nemzetgazdaságok tönkretételét, vagyonuk kézen-közön
történt eltűnését és – mellesleg – egy, világszerte hírneves
személyiség, Margaret Thatcher politikai vesztét okozta.
Orbán
Viktor nem akar mást, mint a már a liberalizmus – elfajzott,
neoválfaja előtti – korszakában sem elégséges szabályzórendszert
korábbi, eredeti, a liberalizmust megelőző egyensúlyhelyzetébe
visszabillenteni az állam építésében. Mindezt a finomhangolást
úgy kell megtennie, hogy a szabadelvű eszmerendszer három alapértéke
megfelelő arányban érvényesüljön. Vagyis: a konzervatív és
a szociális eszmerendszer diktálta szempontok figyelembevétele
nehogy túlságosan háttérbe szorítsa a liberális elemeket. A
szükséges mértéken felül megvalósított reguláció, a túlszabályozottság
is rendkívül káros, nem követendő elv sem az államigazgatásban
(bürokrácia), sem a gazdaságban, sem pedig a kultúrában.
Nagymértékben gátolhatja működésüket. E tekintetben a
nagypolitika és a szakpolitikusok felelőssége és kötelessége,
hogy – lehetőleg pontosan – megtalálják a határokat és az
arányokat a szabályok alkalmazása terén. A finomhangolást a
legjobb tudásuk szerint, a nemzet érdekeivel összhangban kell végezniük.
A jó szándék itt édeskevés, hozzáértés, magas szintű
szaktudás is kell hozzá. Hogy a gasztronómiai területről
hozzak egy példát: egy, akár a legjobb szándékú szakács hiába
próbálja sok-sok fűszerrel ízesíteni főztjét, ha a végén
elsózza azt. Az étel ehetetlen lesz. A parttalan szabadság oltárán
feláldozott, törpévé zsugorított, legyöngített, népképviseleti
jogaitól és lehetőségeitől megfosztott liberális (neoliberális)
állam képtelen betölteni funkcióját. Orbán Viktor és a pártszövetség
nem ilyen államot szeretne építeni, szervezni és irányítani.
Az ország polgárainak pedig alapvető érdekük, hogy a személyes
és kollektív szabadságukat, emberi méltóságukat biztosító
államrendszerük legyen. Attól a politikai vezetőtől és pártszövetségtől
pedig, aki és amely ilyen államot kíván teremteni, nem vonhatják
meg a támogatásukat. Ez a bizalom mindaddig működik, amíg az
illető politikus és pártszövetség megérdemli azt.
A
szabadság nem léphet a fékevesztett szabadosság útjára, mert
ez az út a szakadékba, anarchiába vezet, ahol felbomlik a rend.
A szabadság maga a rend. (Ezt a szót is lejáratták. Ma már a
„rendpárti” jelzővel illetett elgondolás vagy személy nemkívánatos,
egyenesen üldözendő.) Én rendpárti vagyok. Van-e valaki ebben
az országban, aki megkérdőjelezi szeretett poétánk szavainak
igazságát? „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”
Böszörményi
Kozák Miklós
|
