vissza a főoldalra

 2015.03.13. 

A színpad a kultúra és a művészet szentélye

A legnagyobb öröm színvonalas társulattal működő színházban dolgozni

Győri Péter színművész 1963-ban született Győrben. Vegyésznek készült, majd 1982-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, ahol 1986-ban végzett. Pályafutását a József Attila Színházban kezdte, ahonnan 1989-ben átszerződött a Thália (későbbi nevén Arizona) Színházba. 1992-ben a Soproni Petőfi Színház tagja lett. 2002-től szabadfoglalkozású színészként önálló produkciókban lépett fel, koreografált és díszletet tervezett. 2007 és 2012 között pedig újra a Soproni Petőfi Színház társulatának tagja. 2006-tól folyamatosan játszik a Turay Ida Színház előadásaiban.

Színházi szerepei: Brassett (Brandon Thomas–Szentirmai Ákos–Bradányi Iván: A Charley nénje?), Zerge (Topolcsányi Laura: Bubamara), Brian Runnicles (Marriott–Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk!), Jármi László (Topolcsányi: Doktornők), Carlson (Steinbeck: Egerek és emberek), Tony Whitcomb (Paul Portner: Hajmeresztő), Kelemen, képviselő (Gárdonyi: Hosszúhajú veszedelem), Pista csendőr (Rideg Sándor–Tímár Péter: Indul a bakterház), Róbert (Noël Coward–Szentirmai Ákos–Bradányi Iván: Mézeshetek), Herceg (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Lajos (Topolcsányi: Szellem a spájzban), Don Quijote (Mitch Leight–Joe Darion–Dale Wasserman: La Mancha lovagja), Biberach (Katona József: Bánk bán), Zsupán Kálmán (Kálmán Imre: Marica grófnő), Amos Hart (Kander–Ebb–Fosse: Chicago), Herceg (Presser Gábor–Sztevanovity Dusán: A padlás), Gugyu (Munkácsy Miklós: Mindhalálig Beatles), Christopher Wren (Agatha Christie: Egérfogó), Forlipopoli őrgróf (Carlo Goldoni: Mirandolina), von Kalb (Friedrich Schiller: Ármány és szerelem), Préda Máté (Tamási Áron: Énekes madár).

Szerepelt az Emlékül Évának… (1988), a Hajnali háztetők (1989), a Kiáltás és kiáltás (1988), a Buhera mátrix (2007), a Tabló – Minden, ami egy nyomozás mögött van! (2008) c. játékfilmekben, továbbá Az öreg tekintetes (1987), Az angol királynő (1988), a Csicsóka és a Moszkitók (1988), A megközelíthetetlen (1989), a Hét akasztott (1989), a Pénzt, de sokat (1991), a Julianus barát 1–3. (1991), a Família Kft. (1991–1993), a Privát kopó (1992), a Kisváros (1993–2001), az Öregberény 1–22. (1993–1995), az Ábel az országban (1994), a Cadfael atya (1994), a Fekete krónika (2005), a Barátok közt (2006) c. tévéfilmekben.

Díjak: EMeRTon-díj (1993), Arany maszk díj (2008), Kabos Gyula-díj (2009), Örökös tagság – Soproni Petőfi Színház (2011).

 A Charley nénje? csepeli előadása előtt beszélgetünk. Szeret zenés vígjátékokban szerepelni?

 – Minden pesti színház külön arculattal rendelkezik, így lehet tudni, hogy ha valaki a Madách Színházba megy be, akkor ott musicaleket láthat. A Turay Ida Színház, pozitív értelemben vett népszínházként nagyon sokféle műfajt játszik. Drámákat, tragédiákat, komédiákat, operetteket és zenés vígjátékokat. A zenés darabokról azt mondják, hogy a könnyű műfaj kategóriájába tartoznak, holott ilyen művekben játszani nagyon nehéz. Jól kell tudni énekelni, szöveget mondani és táncolni is. Nagyon könnyű játszani zenés darabot sematikusan, de ha valami többletet akarunk adni a nézőnek, az komoly erőfeszítéssel jár. Életem első, úgymond könnyűnek nevezett darabja a Marica grófnő volt, amelyben Zsupán Kálmánt játszottam. Mindenki azt mondta, hogy ez egy jól játszható alak. Én viszont kitaláltam azt, hogy ez a figura mitől válhat szerethetővé. A közönségnek nagyon tetszett ez az alakításom, így ez volt az első igazi sikerem a Soproni Petőfi Színházban, még Mikó István igazgatása idején.

 A Turay Ida Színháznak ez a produkciója mennyiben tér el a tévéből is jól ismert Charley nénjétől?

 – A történet ugyanaz, a zene más. Tehát nem hangzik el benne a jól ismert sláger az „Orchideák”. Nem rosszak a régi számok, de az új zenével felfrissítettük a darabot. Többször játszottuk ezt a darabot, és nagyon kedveli a közönség ezt a zenét is.

 Gitározom, zongorázom, sőt mezőségi brácsán is játszom a színpadon

 A zenés darabokra való felkészüléskor korrepetitorral dolgozik, vagy jár külön énektanárhoz?

 – Ez a szereptől függ. Vannak darabok, amelyeknél a felkészüléshez kottát kérek, és otthon kísérem magam gitáron. Zenélő színész vagyok, többféle hangszeren is tudok játszani, de a legtöbb darabnál korrepetitorral dolgozom. Előfordult, hogy a színpadon gitároztam, hegedültem és zongoráztam is. Gyermekkoromban nagyon szerettem mezőségi brácsán játszani. A Doktornők című darabba Topolcsányi Laura beírta, hogy a mű végén zenéljünk valamit a színpadon. S mikor megtudta, hogy tudok mezőségi brácsán játszani, akkor emellett döntött. Azt szokták mondani, megváltozik az arcom, mikor a színpadon zenélek – szerintem ez valóban így van, hiszen kimondhatatlan titok rejlik a zenében.

 Mit tapasztal: mi a nehezebb megnevettetni publikumot, vagy a néző szeméből könnyeket fakasztani?

 – Ezt az adott feladat határozza meg. Nagyon könnyű olcsó poénokkal nevetést, és szintén egyszerű álfeszültséggel könnyeket és pátoszt teremteni. Az a jó, ha a nevetés valóban őszinte. Nagyon szeretem a Hosszúhajú veszedelem című darabunkat, mely Gárdonyi műveiből lett színpadra alkalmazva. Féltem attól, hogy Gárdonyi Géza mennyire tudja megszólítani a mai közönséget. Hála Istennek nagyon jól reagált a publikum a darabban lévő humorra.

 Azon vitáznak a színházi szakemberek, hogy mennyire lényeges jelenünkben a katarzisra való törekvés. Önnek mi a erről a véleménye?

 – Fontos a katarzisra való törekvés. Elsivárosodott életünkben a tévében látható valóságshow-kban nem kapunk mást, csak annyit, mintha kinyitnánk a szomszédunk ajtaját. Ennél a színésznek a színpadon sokkal többet kell adnia, s bizony meg kell szenvednünk mindenért, ahogy egy jó magánéleti kapcsolatért is. Csak akkor lehet katarzist elérni, ha keményen megdolgozunk érte. A Bubamarában olyan tanárt játszom, akinek a színpadon jógaszerű mozgásokat kell végeznie. Ezt meg lehet úgy is csinálni, hogy viccesen parodizálom a jógásokat. De én mindig gyakorlom a jógázást, és ezt megérzi a közönség. A „kicsiny” katarzis-élmények átadása is elég, s nem muszáj, hogy a darab végén zokogó-görccsel távozzanak a nézők a színházból. A már említett Charley nénje?-ben az inast alakítom. Kitaláltam, hogy az egyik jelenetben a figura „kilép” az inas szerepéből, és az egyik úrral úgy beszél – a szöveg ezt lehetővé teszi –, mint férfi a férfival. Szerencsére a rendező, Nyírő Bea ezt elfogadta, hiszen a sok nevetés és kacagás között ezáltal hirtelen megáll az idő.

 Mindenben követi a rendezők instrukcióit, vagy előfordul, hogy vitázik velük?

 – Furcsát mondok: kötelező vitázni a rendezővel. Nem veszekedni, hanem vitázni. Amikor tanulok egy szerepet, akkor hiszek a műben és a figurában is. S ha hiszek benne, de a rendező mást akar, akkor alakul ki a véleménykülönbség. Ha a színész nem a felkészületlenségét palástolja azzal, hogy kitalál mindenféle ötletet, akkor a rendezővel hamar kialakul a megegyezés. Sosem írom át a szövegemet. Arra gondolván, hogy valamiért az író, a fordító azokat a mondatokat így írta le. S a mondatok mögöttiségét fel kell fedeznem. Ez számomra is jó, mert fejlődök azzal, ha megtanulok egy új nyelvezetet.

 Egyformán játszik fő- és karakterszerepeket. Mindkettő ugyanolyan felkészülést kíván?

 – A felkészülés minősége nem, a ráfordított idő azonban természetesen változhat a szerep nagysága szerint, de a kis szerepeket is komolyan kell venni, mert a színház csapatmunka. És ha egy kis szerepet játszó színész nem jól alakít, az a kollégák játékát és a nézők befogadó készségét is befolyásolja. Amikor a La Mancha lovagja címszerepét játszottam, már reggel úgy ébredtem, hogy este majd Don Quijote leszek. Ha belépek a színpadra, ugyanúgy izgulok, akár kis, akár nagy szerepet kell alakítanom. A színpad számomra a kultúra és a művészet szentélye, ezért még a takarásban sem beszélgetek a kollégáimmal. Igaz a nagy drukk csak addig tart, amíg az első mondatot el nem mondom. Akkor van pechem, amikor csak a mű végén jelenek meg, mert akkor este 7-től 9-ig izgulok…

 Mennyire befolyásolja az, ha látja, hogy kevesen ülnek a nézőtéren?

 – Személyesen nem. Közhely: nincs rossz közönség, csak rossz előadás. Ez nem igaz, mert van rossz közönség is. Van, amikor ugyanúgy játszunk, de az egyik napon a publikum jól reagál a darabra, másnap pedig nem. A nyugdíjasok is másként fogadják az előadásainkat, mint a fiatalok, és a szabadtéren való játszás is külön hangulatot varázsol. Azt viszont nem tagadom, hogy sokszor mi is koncentráltabbak, máskor indiszponáltabbak vagyunk, mert a színész is ember. S ha a közönség jól reagál, akkor mi is jobban játszunk a színpadon.

 2006 óta annak a Turay Ida Színháznak a tagja, mely sokáig kőszínház nélkül, utazó teátrumként működött. Ennyire hűséges típus, hogy több mint 8 éve kitartott ezen színház mellett?

 – Az élet minden területén hűséges vagyok. Nagyon szeretek társulatban dolgozni. Mert a társulat nemcsak színészek és művészek összessége, hanem szellemiséget is hordoz. Figyelünk egymásra, tanácsokkal látjuk el kollégáinkat. Én igénylem is azt, hogy a többi színész elmondja, miben voltam jó, s miben kell változtatnom. Nagyon sok helyen, és sok darabot játszunk. Repertoárszínházban dolgozom, ezért előfordul, hogy egy előadást fél évig nem játszunk, majd újra elővesszük. Ezért is lényegesek a tanácsok. Nagyon jól esett, mikor Pásztor Erzsi elmondta nekem, amikor újonnan beálltam a Szellem a spájzban darabba, hogy min kéne változtatnom. Az pedig még jobban inspirál bennünket, hogy évadonként új színészek jönnek hozzánk, új rendezőkkel dolgozhatunk.

 És mégsem lett belőlem vegyész

 Győrben született. Többször megnézte gyermekkorában a győri színház produkcióit?

 – Sok előadást megnéztem Győrben, de a legjobban az Uri István által alakított La Mancha lovagja volt rám hatással. Akkor elhatároztam, hogy ezt a szerepet valamikor el kell játszanom. Előtte hegedülni tanultam, zenésznek készültem, de mégis a színház mellett döntöttem. Igaz, felvettek Veszprémbe a vegyész szakra; előfelvételisként a katonasághoz kerültem, s azután felvételiztem a Színművészetire, ahol Szinetár Miklós osztályába kerültem. Bár gimnázium után is megpróbálkoztam a színész szakkal, de akkor nem jártam sikerrel. Bevallom, nem is voltam jó a felvételin. A reáltudományok a mai napig érdekelnek, számítógépes programokat írok és 3D-s grafikákat készítek. Ez azért jó, mert kikapcsolódást jelent számomra.

 Voltak a színjátszásban példaképei?

 – Nagyon sok magyar és külföldi színész volt a példaképem, nem is szólva arról, hogy a Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, s együtt állhattam a színpadon a korszak legendás művészeivel, akiktől sokat tanulhattam.

 Egyesek szerint ahhoz, hogy valaki minden nap mást játsszon a színpadon, a lelke mélyén meg kell maradnia gyermeknek.

 – Egyetértek azokkal, akik ezt vallják. Ha én azt gondolom, hogy nagy művész vagyok, akkor vége a pályámnak. Addig vagyok hiteles a színpadon, amíg szeretek játszani. Ebből a szempontból a magyar színházi élet sokkal jobb mint a nyugati, ahol egy színházban egy évadon belül szinte csak egy darabot játszanak. S ha már a gyermekeket említi: a kicsik sem egy játékkal játszanak egy éven át.

 Pályáját Pesten kezdte. A fővárosi színészeket jobban ismerik a nézők, mint a vidékieket?

 – Biztos, de ma már inkább azokat ismerik, akik tévéfilmekben játszanak. Nagy szerencsém volt, hogy tíz éven keresztül benne lehettem a Kisváros sorozatban. Ennek köszönhetően, ha bárhová megyek, mindenhol felismernek. Sopronban 10, majd rövid szabadúszás után 5 évig játszottam. Azt tapasztaltam, hogy szinte családtagként szerettek a soproniak, mert jó szerepekben láthattak.

 Sopronba először Mikó István hívta?

 – Említettük a hűség fogalmát. Mikó István akkor lett a Thália Színház direktora, mikor én már ott játszottam. Hamar kiderült, hogy jól tudunk egymással dolgozni annak ellenére, hogy különbözik a habitusunk, s más elképzeléseink vannak a színházról. S mikor Mikót kinevezték a soproni színház élére, követtem őt.

 Egy ideig koreografált, díszleteket tervezett. Ki kérte fel ezekre a munkákra?

 – Létre kellett hozni egy olyan díszletet, amellyel utazhatunk, s volt erre egy jó ötletem, ami alapján ismerőseimmel legyártattam a díszletelemeket. Később nem terveztem már díszleteket. A koreográfiatervezés szintén Mikó Istvánhoz kapcsolódik. Látta, hogy jó mozgáskultúrával rendelkezem, s felkért, hogy az általa Kassán rendezett Van, aki forrón szereti darabnak legyek a koreográfusa és segédrendezője.

 A Soproni Petőfi Színház örökös tagja, de 2012-től mégsem játszik Sopronban. Nincs a kettő között ellentmondás?

 – Az örökös tagságot ötévente osztják ki Sopronban a közönség, a város szavazata alapján. Számomra ez nagyon megtisztelő cím. Bizonyára közrejátszott ebben, hogy abban az évben játszottam a La Mancha lovagját és a Bánk bán Biberachját.

 S mire kapta az eMeRTon-díjat?

 – A Thália Színház Mindhalálig Beatles főszereplői kapták meg ezt a díjat. Akkor ez az előadás kuriózumnak számított, mert prózai színházakban kevés zenés darabot játszottak. Több mint 200 alkalommal ment az előadás, és körülbelül 700 koncertet adtunk a mű dalaiból. A Kabos Gyula díjat pedig a soproni színház vezetőségétől kaptam. Ez nagy elismerés volt számomra, mert azokat díjazták, akik szerethető művészek, olyanok, mint Kabos volt. Akik ismernek, tudják rólam, hogy mindig „tűzzel”, teljes beleéléssel dolgozom.

 Mennyire szigorú kritikusa saját magának?

 – Remélem, hogy nagyon… Nemrég ugrottam be a Hajmeresztőbe. A szerepet 18 évvel ezelőtt játszottam utoljára. Igaz, a kollégák azt mondták, jó voltam, de tudom, hogy még fejlődnöm kell ebben a szerepben.

 Nem veszem komolyan sem a túl jó, sem a túl rossz kritikákat

 Érdekli, lehangolja a negatív kritika?

 – Kedvenc filmemben, a Mindhalálig zenében az éppen kórházban fekvő rendező arra kéri a producert, hogy csak a jó kritikákat mutassa meg neki. Van, aki tényleg így szelektál. Én azt hiszem sem a túl jó, sem a túl rossz kritikákat nem szabad komolyan venni. Sokszor ki lehet érezni egyfajta prekoncepciót is belőlük. Alapvetően saját magamról kell tudnom azt, hogy miben hibáztam, s mit csináltam jól. Ezért az építő jellegű kritikákat fogadom el, legyen bár pozitív vagy negatív.

 Ha egy fiatal megkérdezné öntől, hogy milyen adottságokkal kell rendelkezni valakinek, hogy jó színésszé váljon, mit felelne?

 – A főiskolán Szinetár tanár úr azt mondta nekünk: a pályán való érvényesüléshez 50% szerencse, 40% technika és 10% tehetség szükséges. Akkor ezt nem hittük el, de később, színészként beláttuk, igaza volt. Lehet egy színész tehetséges, hatalmas egyéniség, de ha egy rendező nem látja, és így nem hívja el egy filmbe, vagy egy jó előadásba, akkor nem tud érvényesülni. Ugyanígy a technikára, állóképességre is szükség van, mert minden este ki kell állni a színpadra. De a legfontosabb a színházban és a magunkban való hit. Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.

Medveczky Attila