|
 2015.03.13.
Kisvizit
Kirják Miklós kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában
A kortárs piktúra
fiatalabb nemzedékének nem egy alkotója kerüli a napjainkban
szokásos, jobbára a nonfiguratív jegyében formálódó
divatot. Vissza akarják pörölni az időtől mindazt, amit a
rohanó kor elvett. Látszólag minden ízükben szembemennek a
modernséggel, hiszen lenyűgözi őket a hajdani mesterek, egy Dürer,
egy Leonardo világa, ám ebben az ellenkezésben benne van a saját
arculatra törekvő teremteni vágyás, önkifejezés megannyi dühe,
indulata is. Abban modernek, hogy feszített szellemi életet élnek.
Noha a festőecset
és a rajztoll mély kútba – századok művészetébe – merül,
a gyakran önkifigurázástól sem ódzkodó invenciózus tükör
– fityiszt mutatván az őket gyötrő világnak – groteszk bájjal
láttatja a századokra visszanyúló aranykort, s nemkülönben
korunk harlekini bölcsességgel megélt változásainak megannyi
mozzanatát is.
És a természetszeretetet,
és az emberszeretetet.
A táj itt is,
mint megannyi klasszikusnál, lélektükör. Fákkal, virágokkal
körülvett fűszálkatedrális. Simogató gesztusa tagadhatatlan.
Finom erezések napnyugtája költözik a vízre, hogy ez az illúziótlan
fény–homály ragyogjon be földet és eget. S ha van is valaminő
fenyegető a látótérbe cövekelt fatörzsek vertikálisaiban
– konstruktív létmagyarázat a plein-air mindent oldó tengerében?
–, csak annyi, hogy észleljük, a sötét (szín) terjeszkedésében
ott az idő múlása (Erdei tó október végén – 2013–14,
olaj, rétegelt lemez).
Időjáték
kelleme a napos tisztáson? Időjáték öntanúsító – a
klasszikusra saját mostani vagy eljövendő(?) fizimiskáját
formázó – játéka a műteremben. A portré önarckép voltában
is ragyog, hiszen a megfestett való vonzza – minő családi
szentély alakul – az őt kiegészítő párját (2009-es önarckép
– Diptichon jobb szárny, illetve Veronika portréja –
Diptichon bal szárny – mindkettő 2009, olaj, rétegelt lemez).
Ám a játék akkor igazán játék, ha visszaálmodjuk magunkat bűvös
korokba. Evvel méltóságot kap az ünnepelt, hiszen a szerzetesi
lét – miniátori türelemmel fest miniátor miniátort – évszázadokra
nyúlik vissza (A balgaság dicsérete – 2014-es önarckép; 97
éves önarckép – 2009, mindkettő olaj, rétegelt lemez).
Nem kis talány,
hogy kortársunk, az olasz (és a német) reneszánsz szerelmese
minő furfanggal lopódzott be, az időjáték mely csavarintásával,
Itália egyik nagyjának, műtermébe, hogy modellt üljön neki.
Ha Amici Aspertini (1474–1562) fogja az ecsetet, aligha újdonság,
kiváló portré születik (Amico Aspertini: Kirják Miklós portréja
1512-ből – 2012, olaj, rétegelt lemez). Ám melyik a másik,
az elporladt ösztönzi míves munkára a gondolkodó újszülöttet,
vagy éppen a nála „fényévekkel” fiatalabb kollégája akar
a megfejthetetlen titkába bepillantást nyerni?
Ha az átváltozás,
fricska mindentudó korunknak, ilyen leleményes szülést-születést
von maga után, hogyne ámuldoznánk a magyar-német festő-grafikus
zseni testszemléjén. Dürer látáson túli látásával csak
nem Szabó Vladimírral akart találkozni? A rajzi leleménnyel
kikerekedő csodát ugyan Kirják nyugtázza, hódolván a régmúlt
és a közelmúlt klasszikusa előtt, de a finoman rajzoló ecset
továbbmegy, az érzések kataszteri térképe egész festői-grafikai
arzenált vizionál.
Ennek egyik csücskében,
visszatérve a portrékra, kortárs alkotók míves, a gondolkodó
jellemét is sugárzó arcképei foglalnak helyet (Agathon – Rátkay
Endre portréja, 2008, Ballada hétköznapi díszletekkel –
Szentmártoni János portréja, 2010 – mindkettő olaj, rétegzett
lemez), a másikban pedig a klasszikus elődök megidézésével
egy hihetetlenül finom, fájdalommal és humorral teli panoráma
szembeszökő darabjai. A reneszánsz legendárium – akármerre
kanyarodik is a festőszerszám, mindenik képen valójában Kirják
a leleplező, a főhős – egyszer félelmetes jelenetsorrá
alakulva tudja megmutatni a lényeget (Szent Antal szorongattatásának
szorongattatása – Martin Schongauer megkísértése, 2010) másszor
magát képzelvén a megfestett alak helyébe, az elmélkedő józanság
szobrát mintázza (Öreg halász – Pieter Brueghel portréja,
2014).
Boldogságkép-e
az – méghozzá szívet szorító –, ha találkozunk az elmúlással
(Hans Baldung Grien három életkora)? Bizony az, ha a komor
tapasztalás helyébe a vagyunk-voltunk elfogadás-parancsa lép.
Mint ahogy akkor lesz érzések univerzumát megbolygatva a
diptichon életes, ha rajta a múlt és jelen szépségimádata
– aki akarja, látja – ugyanabból a forrásból táplálkozik:
a nő, Firenzében és azon túl is – mindenek előtt! (Piero di
Cosimóra emlékezve Piero di Cosimo modorában – 2010). A rétegzett
lemezre festett olajképek olyannyira tárt kapuvá emelik a
reneszánszot, hogy a belőlük (róluk) ideáramló kellem, tudás,
életbölcsesség mára hajló korszakos szellemi terrénummá nő.
A groteszkbe hajló
játék – ugyanaz a pontosság, mint az olajképeken – a
grafikákon is folytatódik. Nem annyira a Várakozók (2013,
akvarell, toll, papír) furcsa frízére gondolok, hanem a Vudu
(2012, toll, papír) kacajos magamutogatására, a többlépcsős
építkezésű Fürdőzők és fuldoklók (2013, akvarell, papír)
felhőtlen, ugyanakkor pokoli násztáncára és a vitriolos, falvédőszerű
Tüntetők (2013, akv., p.) kibillent társadalomképére. S
legkivált arra a fürdőmozaiknak sem utolsó római faltapaszra,
amelyen a 2013-as Capitoliumi libák – hogy az akvarell címét
idézzem – gágogása (ne politizáljunk) messziről is idáig
hangzik.
A kiállítás címe
– Kisvizit – maga is rejtély. Rejtély mindaddig, amíg el
nem jutunk az azonos című 2014–2015-ös illusztrációsorozathoz
(akvarell, toll, papír), amely Zonda Tamás, a kitűnő pszichiáter
és költő könyvének verseihez készült. A grafikák
pszicho-diagramok. Némelykor humorral (Hai kukk, Licentia poetica
– mindkettő 2014), de leginkább az idegrendszerünkben bolyongó
körkörös fájdalom, a maszkot váltó én (Pszichodebil –
2014) és az emberi testben lakozó anyag – príma matéria –
megidézésével (Ami van – Alkimista, 2015) közelebb visznek a
versek gócpontjainak a megtalálásához.
Mit örökölt
Kirják Miklós a nagyoktól? A reneszánszban megfürdő érzékeny
látásmódot. És nem akármilyen technikai tudást – jegyezzük
meg: a festőművész mellesleg kitűnő restaurátor is –,
amely magában foglalja az anyagismeretet és a briliáns rajzkészséget.
Már csupán a megszerzett műveltségélményt, a korokon átívelő
barangolást kell hozzátennünk, s máris előttünk, hogy a
Kisvizitből hogyan lett mindannyiunkra ható és korunkat is átvilágító
nagyvizit.
Szakolczay Lajos
|
