|
 2015.03.20.
Nem a művész,
hanem az ábrázolt személy lényeges a köztéri szobrászatban
Történelmi emlékezetünk lenyomataként a köztereken
megjelennek azok az emlékművek, melyeknek szimbólumokat
teremtenek
Pető Hunor
Munkácsy-díjas szobrászművész 1968-ban született Baróton.
1995-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen,
mestere Jovánovics György. 2001–2004 DLA-képzés a Magyar Képzőművészeti
Egyetemen.
Egyéni kiállításai:
1993: Subcorticalis, Kálvária, Magyar Képzőművészeti Főiskola,
Budapest; Tükör, Kálvária, Magyar Képzőművészeti Főiskola,
Budapest; 1994: Térkép, Mű-Terem Kiállító, Budapest; 1995: A
kompiláció, Goethe Intézet, Budapest; Morzsák, MaMű Galéria,
Budapest; 1996: Színminták, Stúdió Galéria, Budapest; 1997:
Katalógus, Bartók 32 Galéria, Budapest; 1998: Látászavar,
Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest; Szponzorom árnyékában,
ZenitGaléria, Budapest; 1999: Halhatatlanok, Collegium Budapest;
Földrajz és történelem, U.F.F. Galéria, Budapest; Földrajz
és történelem, (Koroknai Zsolttal), MaMű Galéria, Budapest;
2000: Róma 2000, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest; Felügyelet
és büntetés, MaMű Galéria, Budapest; 2001: Férc, (Vincze Ottóval)
MaMű Galéria, Budapest; 2002: Drei Räume, BIS-Centrum, Mönchengladbach
(Németország); 2003: Teile, Galerie Artists Unlimited, Bielefeld
(Németország); 2004: Határon túl. A műtárgyak utaztatásának
feltételei, Parthenon-fríz Terem, MKE, Budapest; 2005:
Familienroman. LYK Galerie, Waldniel (Németország); 2008: Matricák,
Budapest Kiállítóterem, Budapest; 2009: Alkalmi, (Daradics Árpáddal)
Erzsébetvárosi Közösségi Ház, Budapest; 2011: Alkalmi,
(Daradics Árpáddal) Kondor Béla Közösségi Ház, Budapest;
Legjobb–Legrosszabb, Parthenon-fríz Terem, MKE, Budapest; 2012:
Küldöm a képemet MaMŰ Galéria, Budapest; 2013: Élet a halál
után, Óbudai Társas Kör Galéria, Budapest; Rekonstrukció,
Parthenon-fríz Terem, Budapest; 2014: Rekonstrukció, Magyar Műhely
Galéria, Budapest.
Kiadványai: Virágzó
csendéletek (Budapest Galéria – 1999), Drei Räume (BIS Museum
[Altes Museum] Mönchengladbach – 2002), Penészforgatókönyv
(2005), Gyufakiadvány (2011), Rekonstrukció (Magyar Műhely –
2014)
Köztéri alkotásai:
Gérecz Attila emléktáblája (Budapest, 2006), Gróf Klebelsberg
Kuno (Székesfehérvár, 2013), Klebelsberg-mellszobor
(Daruszentmiklós), 2013), Kossuth Lajos mellszobra (Kulcs, 2013),
Petőfi Sándor (Sztruga, Macedónia, 2013), Kornis Gyula (Székesfehérvár,
2014), Vajda János-dombormű (Gárdony-Agárdpuszta, 2014),
Kenessey Gyula-emlékmű (Sárbogárd, 2015), Csók István
mellszobra (Cece, 2015).
2014-ben avatták
fel Ybl Miklóst ábrázoló bronz domborművét az Operaház épületében.
Nagy kihívást jelentett Csók István mellszobrának
elkészítése
Február 14-én L. Simon László avatta fel az ön által
készített Csók István-mellszobrot Cecén, a Csók-kúria előtt.
A szobor talapzata sütői kőből készült, a szobor pedig
bronzból. Mennyire jelent kihívást egy képzőművész számára
egy másik képzőművészről szobrot készíteni?
– Bizony nagy kihívás, főleg egy ilyen mérvű egyéniség
esetében. Jelen esetben nemcsak a művész, az alkotásai, hanem
a mögöttük megbúvó ember, a személyiség tanulmányozása
jelentette a legnagyobb kihívást. Külön örömömre szolgált,
hogy az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb kultúrpolitikusa –
írói és költői tevékenysége mellett – L. Simon László
államtitkár úr avatta fel a szobrot.
Mielőtt nekilátott a szobor megtervezésének, tanulmányozta
Csók István életét, megtekintette a róla készült fotográfiákat?
– Természetesen. Kicsit más szemszögből néztem az
alkotásait, nem a nagy, reprezentatív művei foglalkoztattak,
hanem inkább a vázlatai vagy a kevésbé ismert festményei,
amelyekből jobban kiérződik ez a játékos, életörömtől
teli személyiség. Érdekes, hogy a hihetetlen optimizmust, vidámságot,
játékosságot árasztó művek alkotójáról készült fotók
egy másik karaktert mutatnak, melyek inkább a beállítások
komolyságát hangsúlyozzák. Megpróbáltam e kettőt egymásba
illeszteni, a vidám, vicces, a női szépséget igen nagyra becsülő,
már-már hedonista karaktert egy hűvös, arányokat, modelleket
és nézőket egyaránt méricskélő tekintettel ötvözni.
Fontos, hogy a köztéri szobrász elmélyedjen az ábrázolandó
személyiség szellemi nagyságában, és próbálja megtalálni
azt a szimbólumot, amely ezt a nagyságot kifejezi?
– A szobrász feladata ebben az esetben az illető személyiség
megfogalmazása. Igazi alkalmazott művész, akinek művészi termékét
a megfogalmazandó személyiség nagyságának kibontakoztatása
teszi teljessé.
Többen megdöbbentek azon, hogy kalapban ábrázolta a
festőt. Miért választotta ezt az ábrázolási módot?
– A fotókon kalap nélkül van általában, az önarcképein
viszont majdnem mindig kalapban ábrázolta önmagát. Szerettem
volna egy igazolványképnél többet adni az egyéniségből, és
ehhez úgy gondoltam fontos kellék a kalap is.
A megrendelő, vagy ön határozza meg azt, hogy milyen
anyagból készüljön az adott köztéri szobor?
– Közös
megbeszélés útján történik minden, először körvonalazódnak
az igények, majd a vázlatozás után szeretek egyeztetni a
megrendelővel, sőt ha van rá igény, később is.
A legtöbb köztéri alkotása Fejér-megyében látható.
Ez a véletlen műve?
– Mondhatnám
azt is, hogy igen, a véletlen műve, de valójában úgy történik
a dolog, hogy az egyik településen, ha avatunk egy szobrot,
akkor a szomszédos településekről is részt vesznek az ünnepségen,
látják a szobrot, és ha tetszik, mindjárt egy felkérés születhet
belőle. Ez a galériákkal is így van, műfajtól függetlenül,
alkotsz évekig, aztán azon kapod magad a világháló mellett,
hogy földrajzilag teljesen behatárolható a szakmai mozgástered.
Nem én vagyok a „főszereplő” a köztéri szobrok
alkotásánál
Amikor szobrászokkal beszélgetek, azon bánkódnak,
hogy köztéri művük avatásakor róluk alig esik szó, és az
emberek, bár tudják, kit ábrázol az adott szobor, de azt már
nem, hogy ki készítette azt. Ön is így érez?
– Ellenkezőleg. Mint említettem, nem a művész személyéről,
hanem az ábrázolt személy nagyságáról szól ez a műfaj.
Vagy a dolog szimbólumértékéről, melyben a művész mintegy
kivitelezőként van jelen. Nem én vagyok a főszereplő ebben a
játékban, ezt be kell ismerni. Olyan, mint a könyvborító
tervezés, a borító nagyon fontos a könyv eladása szempontjából,
de nem élvezhet prioritást magával a könyvvel szemben.
Ma a magukat modernnek, kortársnak mondott szobrászok,
és műítészek szerint Budapest és a nagy vidéki város utcáit
ellepik a köztéri szobrok, de azok giccsesek, nincs igazán művészi
értékük. Egyetért-e velük?
– Ebben a kérdésben majdnem mindenkivel egyetértek. Az
utóbbi időszakban a történelmünk rehabilitációját éljük.
Számos történelmi, politikai és kulturális kulcsfiguráról
derül ki, hogy ideje lenne rehabilitálnunk, mivel ők teljes
joggal történelmünk részét képezik. Történelmi emlékezetünk
lenyomataként a köztereken megjelennek azok az emlékművek,
melyeknek történelmileg (nemcsak politikailag) szimbólumteremtő
értékük van. Ezzel egy időben nagyobb lélegzetű mecenatúra
is megjelent, ami által a művek is megszaporodtak. Ha a sok mű
közé bekerül néhány gyengébb kvalitású mű is – akárcsak
egy nagyobb gyűjteménybe, az pontosan nekünk, művészeknek és
műértőknek „köszönhető”, azt mondhatnám, rajtunk is múlik,
nemcsak a független szakmai zsűrik és szakértői véleményeken.
Azt hiszem nálunk, de a szomszédos országokban is még csak
kialakulóban van a köztéri szobrászat kultúrája, de minden
bizonnyal nagy jövő elé néz.
Kortársként állítok ki penész műveket, fotómontázsokat,
koncept műveket és köztéri szobrokat is
Nem tartja furcsának, hogy egyesek kisajátították
magukra vonatkoztatva a kortárs kifejezést? Hiszen azok is a
jelenben alkotnak, kortársaink, akik teszem fel hiperrealista módon
ábrázolnak.
– Nem tartom én
ezt ennyire végletesnek. Képzavarról van szó. Szerintem senki
sem sajátít ki semmit, egyszerűen a definíciók zsákutcájába
jutottunk. Én kortársként állítok ki penész műveket, fotómontázsokat,
koncept műveket és köztéri szobrokat is.
Mennyire ért egyet azzal, hogy a nemzeti művészet főleg
historizáló, míg a szabados művészet polgárpukkasztó?
– Semennyire. A nemzeti művészet, ha van olyan, akkor
nem az hommage-nál kezdődik. De egyébként úgy gondolom, hogy
a heroikustól a zsánerig, a ready-made-től a monokrómig
mind-mind a nemzet művészete.
A figuratív, vagy a nonfiguratív ábrázolás mellett
tette le a voksát?
– Ez a kérdés ma már nem releváns, hiszen minden az
emberi arányokból indul ki, tehát egy Kandinszkij absztrakció
is ugyanúgy az arc geometriáját tartalmazza, mint egy mimetikus
mű, legfennebb kevesebb információt közöl Józsi bácsiról
konkrétan.
Azon vitatkoznak többen, hogy igaz-e a művészet. Pablo
Picasso kijelentette: „a művészet nem igaz. A művészet olyan
hazugság, amely az igazság fölismerésére késztett bennünket.”
A „hazug” esetünkben az illuzórikus szinonimája lehet?
– Picasso egy sokkal régebbi diskurzusra utal,
nevezetesen, hogy a műtárgy mennyire a természet része,
illetve mennyire lehet szimulákrum, csak éppen ez a definíció
később született meg Baudrillard részéről. De lehet, ebben
az esetben érdemesebb lenne megkérdezni Magritte Ez nem pipa című
festményének pipáját, hogy ő mennyire érzi magát pipának,
esetleg tanmesének?
Nézem alkotásait, de nehezen tudom egy adott stílusba
belehelyezni. Ön mely stílust érzi közel művészetéhez?
– Neokonceptualistának soroltak be a művészettörténészek,
és akkor szerintem az is vagyok. Bár éppen a konceptualizmus
az, ami már nem egy stílus.
Fontosnak tartja, hogy műveit megértsék a befogadók?
Hiszen a képzőművészeti alkotás az anyagi alap, és az eszmetérben
kiterjed egysége.
– Ha már a nyilvánosság számára alkotok, az azt
jelenti, hogy egy párbeszéd részét képezi az adott műtárgy.
A párbeszédben igen fontos, hogy egy-két kapcsolódási pont létrejöjjön
az alkotó és a befogadó között. Hiszen a párbeszéd másként
nem jöhet létre.
A Rekonstrukció sorozat elkészítésénél milyen módon
rekonstruálta a stukkók, szobrok modelljeit?
– Próbáltam hasonló karaktereket találni, majd a stukkókhoz
igazítottam a modelleket, így megfordítottam a sorrendet. A
karakterekről annyit, hogy egy mosoly vagy egy szemzug hasonlósága
máris elég volt, hogy modell lehessen valakiből.
A turisták mennyisége határozza meg az adott tér vizuális
értékét
Miért döntött úgy, hogy a Feltöltött köztereket
nyomtatott képekből hozza létre?
– A Feltöltött közterek olyan installációkból áll,
melyekben fővárosi és vidéki ismertebb tereinket töltöm fel
térformáló elemekkel úgy, hogy a tér és az elem egyazon
identitással rendelkezzék. A terek állandó lakói az emlékművek
mellett a turisták. A turisták mennyisége határozza meg az
adott tér vizuális értékét. Ha adott téren nincs, vagy kevés
a turista, az azt jelentheti, hogy az illető tér történelmi, társadalmi
szempontból teljesen érdektelen. Az általam kiválasztott
tereken a turistáknak állítok emlékműveket. Ezt olyan típusú
installációk formájában hozom létre, melyekben az adott térről
készült fotó felnagyított háttere előtt vannak elhelyezve az
„emlékművek”, melyek anyaga fűrészelt faáru, rajta
zsemlemorzsa és penész.
Tehát esetünkben „átjárás” van a szobrászat és
a fotóművészet között?
– Igen, számomra minden szobrászi anyag, a fotó, a
nyomtatott kép, a penész, a bronz, a homok, a zuzmó, a kenyérmorzsa,
valamint az egérméreg. Egérméregből készült Rózsaszín
pont címen 1997-ben az Ernst Múzeumban egy csoportos kiállításon,
majd a Budapest Galéria Kiállítóházában Koronczi Endre kiállításán
kiállított Az eltűnő részek mérgezési tüneteket váltanak
ki installáció is.
2011-ben az értelmi sérült fiatalok alkotótáborának
volt az egyik programvezetője. Ez mekkora kihívást jelentett?
Hiszen azt olvastam, hogy a fogyatékkal élőket nem jellemzi a társadalmi
normáknak való megfelelési kényszer.
– Igen, hiányzik belőlük a hétköznapi
konvencionalizmus. Ezért nagyon érdekes velük dolgozni, évente
szervezünk a Lámpás’92 Alapítvánnyal közösen egyhetes
alkotótábort nekik, ahol néhány művészbarátommal
megismertetjük velük a különböző műfajokat, technikákat, a
szénrajztól kezdve a land artig. Minden tábor egy-egy tematikát
jár körül, erre építjük az egyhetes együttlétet.
Menjünk vissza a gyermekkorba… A Kovászna megyei Baróton
született. Ki fedezte fel a képzőművészet iránti vonzalmát?
Hogyan vezetett az útja Barótról Magyarországra? Erdélyi képzőművészeti
egyetemekre nem akart jelentkezni?
– Először szüleim látták meg bennem a szunnyadót,
majd rajztanárnőm, Rácz Magda ajánlotta bátyámnak és nekem,
hogy folytassuk a marosvásárhelyi képzőművészeti iskolában
a tanulmányainkat. Ott Bordi Géza, Kiss Levente, Schneller Mária,
Gyarmathy János mestereknek köszönhetem, hogy végleg ebben az
irányban maradtam. Majd jött egy négyéves kolozsvári időszak,
ott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanultam. Akkor
még elég elmaradott volt a szobrász tanszék ott, az emberi
test tanulmányozása mellett maximum Moore-típusú kompozíciókat
engedtek meg. Ezt kevésnek találtam, akkortájt a fát faragtam,
égettem, színeztem, láncfűrésszel rajzoltam rá. Ez nem igazán
fért bele az oktatók ízlésvilágába. 1991-ben történt, hogy
a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a kolozsvári között
elindult egy ösztöndíj csereprogram, melynek én is részese
lehettem egy hónapig, így kerültem Budapestre és jelentkeztem
a Jovánovics osztályra. Jovánovics György személyében egy
igazi mestert találtam, aki nem a saját stílusát erőltette diákjaira,
hanem egy igazi művészi magatartásformát mutatott meg nekünk,
minden diákjának tudott alternatívákat ajánlani. És akkor
itt a folytatás, átjelentkeztem a Jovánovics osztályra, ahol végül
1995-ben diplomáztam. Azóta is tartjuk a szoros szakmai
kapcsolatot egymással, közös művünk is volt, tervben meg még
néhány.
Miért tartotta fontosnak, hogy DLA-képzésben vegyen részt,
tehát hogy a művészet doktora legyen?
– Azon túl, hogy szívesen veszek részt oktatásban, képeztettem
is magam egy kicsit, mert a DLA képzés erről szól elsősorban,
oktatókat nevel. Ezen túl, ami fontosabb volt ennél is, hogy újra
iskolás lehessek.
Még egyetemista korában került sor első egyéni kiállítására.
Milyen volt annak a visszhangja?
– Egészen pozitív, nagyon építő jellegű kritikákat
kaptam. Annyira, hogy diplomázásom után már mindjárt
„retrospektív” kiállításba kezdtem a MAMŰ Galériában,
Morzsák címmel. Morzsák egy nagy életműből. De ez vicc volt,
igazából száz kiló zsemlemorzsát hurcoltam be a galériába,
melynek egy részét felragasztottam a falakra képek gyanánt, másik
részéből meg egy installációt készítettem. Néhány nap múlva
a klíma miatt bepenészesedtek a falra hordott morzsaképek,
akkor döntöttem úgy, hogy penészben fogok utazni egy darabig.
Csak ott penészedjen, ahol én akarom. Így kezdődött el az irányított
penész-korszak, mely most is tart, mindennel párhuzamosan.
Kik hatottak művészetére?
– Kicsit hosszú lenne itt a lista, elégedjünk meg
annyival, hogy a sok nagymester mellett a Fluxus művészeti
magatartásforma hatott talán legjobban rám, ezért a határterületeken
szeretek leginkább mozogni, és ebben nem gátol meg sem az időtállóság
problémája, sem a műfaji kötöttség.
Bekapcsolódott valamelyik művészeti klikkbe?
– Még főiskolás koromban csatlakoztam a Fiatal Képzőművészek
Stúdiójához, ami akkor is komoly szakmai fórum volt, rengeteg
szakmai lehetőséggel. Később a MAMŰ Társasághoz is kapcsolódtam,
ahol elég aktív szerepet is vállaltam egy időben.
A társművészetek mennyire inspirálják alkotását?
– Minden inspirál, és ha lehetne, állandóan a társművészetek
alkotóival dolgoznék együtt.
Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az,
ahogy egy szobor megszületik. Kérem, avasson be minket ebbe a
munkába.
– Egy szobor készítésének a folyamatáról rengeteg
információ, sőt videó is található az interneten. Ami látványos.
Sokkal látványosabb, mint amit el tudnék mondani itt néhány
percben. Az a része viszont, ami kevésbé látványos, azt nem
is szoktuk mutogatni, az a szomorkás, izzadós, kínos része,
aminek folyományaként létrejön aztán a nagy mű.
Szeret kísérletezni?
– Ez a kérdés jó, mert magában foglalja a művészet kérdését
is. Azt, hogy szeretünk-e alkotni.
Előfordul, hogy a munkafolyamat közben kikéri kollégái
vagy hajdani mesterei véleményét?
– Természetesen, hiszen ők az első olyan befogadók,
akik még megváltoztathatják a dolgok kimenetelét.
Mennyire befolyásolja, hogy mit írnak alkotásairól a
művészeti írók?
– Nagyon szívemen
viselem, emlékszem például még mindig arra a kritikusra, aki
azt írta egyik művemről, hogy nem működik, pedig működött,
csak hát az ennyit bírt meg, csak ennyiről szólt. (Két darab,
szürke alapon villogó pontokból álló ellipszis felül,
illetve a másikon alul és a címük: A művészet doktora, A
doktor művésze.), Gondolom, várt még valami finomságot,
valami többletet is vizuálisan, de az késett, sőt nem is
jelent meg egyáltalán. A művész ennyit bírt létrehozni. Azóta
igyekszem.
Tanulmányutakon is járt?
– Igen, jártam Bonnban, és voltam a Római Akadémia ösztöndíjasa
is, később Mönchengladbach város művészeti ösztöndíját bírtam
fél évig, illetve a Bielefeld Artists Unlimited rezidense
voltam, majd Frankfurt városi ösztöndíját is sikerült
megkapnom.
Mindig sikerül korszakalkotó műveket létrehozniuk a
magyar szobrászoknak
Mit tappasztalt: a magyar képzőművészet el van-e
maradva a nyugatitól; s egyáltalán szükséges-e itthon mindenáron
a nyugati, és a tengeren túli irányzatokat követni?
– Minden rendben. Tekintgetünk jobbra, balra, de többnyire
minden rendben, mindig sikerül valami korszakalkotót létrehozni.
Dürrenmatt kijelentése – „Egy kis ország írójának már
csak üzleti okból sem éri meg egy kis ország írójának
maradnia” – itt is él. Én viszont összeszedhetném már
magam egy kicsit.
Jelenleg milyen munkán dolgozik?
Májusban a K.A.S. Galériában lesz kiállításom, címe:
Az idő nekem dolgozik! Főszereplője a penész, mely lassan
maradandóbb lesz, mint a kő vagy a bronz.
Medveczky Attila
|
