vissza a főoldalra

 2015.03.20. 

„Nem várhatnak igazságot, csak megtorlást…”

A VERITAS Történetkutató Intézet vitaestje a népbíróságok működéséről

Mi a háborús, és mi a népellenes bűncselekmény közti különbség? – tette föl a kérdést Dr. Zinner Tibor jogtörténész a VERITAS március 3-ai, Népbíróságok górcső alatt című vitaestjén. Míg Nyugaton csak háborús bűnösöket ítélnek el, addig Magyarországon bevezették a népellenes bűncselekmény fogalmát is. Semmi másról nincs szó, mint a Szovjetunióban ismert fogalom „magyarosításáról”. Zinner Tibor elmondta, hogy ő volt a vezetője annak a történészbizottságnak, amely 1989 februárjában feladatul kapta azon törvénysértő perek feltárását, amelyekben a korábbi hatalom 1945 és 1963 között ártatlanul ítélt el embereket. 1991-ben feloszlatták a bizottságot. 1990 márciusában elfogadták a XXVI. törvényt az 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletek semmissé nyilvánításáról. Az Alkotmánybíróság 1994-ben megsemmisítette a korábbi népbírósági jogszabályok nagy részét, azonban a háborús és a népellenes bűnök nem évültek el. Zinner Tibor szerint történelmi távlatban értékelve a dolgokat, teljes mértékig egyet lehet érteni az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatával, amely sok jogszabályt megsemmisített a népbírósági novellákból, és egyet lehet érteni azzal is, hogy nem nyilvánította semmissé a jogosan kiszabott, különböző jellegű ítéleteket. Ugyanakkor arról sem lehet megfeledkezni, és valójában a katonai rehabilitáció története is ezt mutatja, hogy nagyon sok olyan embert állítottak bíróság elé, akik nem követték el azokat a cselekményeket, amikkel vádolták őket; vagy pedig azok a cselekmények korábban nem voltak köztörvényes cselekmények. Tehát az Alkotmánybíróság a jogszabályokat megsemmisítette, de a mai napig nem történt meg az elítéltek személyre szóló rehabilitációja. Ezt a súlyos mulasztást a jelenlegi törvényhozásnak orvosolnia kell.

A bírói függetlenség a jogállam alapvető biztosítéka, amely ellentmond a diktatúrának – így a kommunista diktatúrának is –, ezért felszámolására a monolit hatalom megteremtése érdekében a kommunista párt mindent megtett már a kizárólagos hatalomátvétel előtt is. A háborúban győztesek a feltétel nélküli kapituláció mellett azzal a követeléssel is éltek, hogy a veszteseknek okkal és joggal felelősségre kell vonni a háború kirobbantásában felelősnek tartható személyeket. Az 1943. decemberi Benes–Sztálin találkozón már felvetődött, hogy Magyarországnak minden olyan kérdésben, amelyet magyarok kisebb vagy nagyobb mértékben elkövettek a Szovjetunióval vagy a szövetségesekkel szemben, felelősségre kell vonni a vezetőket.

Amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrehozta a népbíróságokat 1945. január 25-én – a később, szeptember 26-án az 1945. évi VII. tv.-be foglalt, többször módosított 81/1945 sz. miniszterelnöki rendelettel –, a kommunista törekvés eredményes volt abban a tekintetben, hogy ezek a bíróságok valójában politikai különbíróságként funkcionáljanak. Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter nyíltan is politikai elégtételnyújtásról beszélt, és a népbíráskodást úgy fogta fel, hogy az „a nemzet pere megrontóival szemben”. Sajátos – ellentmondást rejtő – mondatában kifejtette: „A felelősségre vonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lennie, hogy érezzük: ezeknek a bűnöknek elkövetői nem várhatnak igazságot, csak megtorlást…” A népbíróságok – amelyekre nem kötelezte Magyarországot a fegyverszüneti egyezmény, csak a háborús bűnösök kiadását követelte meg – létrehozásuk pillanatától kezdve a politikai ellenfelekkel való leszámolás eszközei voltak. A valóban elkövetett háborús bűnöket a hatályos magyar (katonai) büntetőjog tényállásai alapján a meglévő bíróságok megítélhették volna. A „népellenes bűntettek” megjelölés már arról árulkodik, hogy itt korántsem a háborús és emberiesség elleni – a nemzetközi jogban elfogadott – tényállásokról, hanem szovjet jogi kategóriáról van szó. Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy Magyarországon elindult a független bíráskodás felszámolása A. J. Visinszkij volt szovjet legfőbb ügyész „tanítása” szerint: „a bíráskodás tartalma és formái elkerülhetetlenül az uralkodó osztály meghatározott politikai céljait és törekvéseit szolgálják”. Ennek megfelelően a bírói függetlenség a „felejtendő” kategóriába sorolandó, s helyére az „osztályharcos bíráskodás” lép.

Zinner Tibor elmondta, hogy a népbíróságok és felettes szervük, a Népbíróságok Országos Tanácsa között sajátos ellentmondás feszült. Mind a két fórumra a pártok delegálták a népbírákat. Első fokon bárkit lehetett delegálni, így egyedül a tanácsvezető bírónak kellett szakképzettnek lennie, a többieknél nem volt feltétel a jogi végzettség. Másodfokon ugyancsak a pártok delegálták a népbírákat, itt azonban mindenkinek jogi diplomája volt, így az a helyzet állt elő, hogy első fokon általában a legsúlyosabb büntetéseket szabták ki, amit másodfokon igyekeztek enyhíteni. Azaz első fokon a népbírák, ha lehet, mindenkire a lehető legsúlyosabb büntetés kiszabását kérték, ehhez képest a Népbíróságok Országos Tanácsa a kihirdetett ítéleteknek 1945–1946-ban a háromszorosát, 1947–1948-ban az egyszeresét, 1949-ben megint a kétszeresét igyekezett enyhíteni. Magyarországon mintegy 11-12 ezer ügyben enyhébb ítéletet szabtak ki, mint a 24 népbíróság első fokon. A Népbíróságok Országos Tanácsának a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratai alapján az előadó szerint mintegy 90 ezer ember került népügyészségek elé, és 23 és fél ezer esetben rendeltek el pótnyomozást. Ezekből 42 ezer vádirat lett, tehát minden harmadik esetben emeltek vádat. Népbíróság elé mintegy 60 ezer ember került, ebből közel 27 ezret marasztaltak el (1956 őszéig számuk mintegy 28 és fél ezerre nőtt). A magyar népbíróságokra nem mondható el a véreskezűség, az ítéletek 85%-ában 5 év alatti büntetést szabtak ki. 1950. április 1-jéig 477 embert ítéltek halálra, ebből 188-at végeztek ki, majd a munkásmozgalmi vezetők elleni perek következményeként halálra ítéltekkel együtt a halálos ítéletek száma 1951 februárjára már 315 főre nőtt, amiből 277 főt végeztek ki.

Rácz János, a VERITAS tudományos munkatársa a népügyészségekről beszélt. Ezt az intézményformát a 81/1945-ös miniszterelnöki rendelettel hozták létre. De még mielőtt ez az intézmény elkezdte volna működését, már előtte is dolgoztak népügyészek. Az külön érdekesség, hogy mikor tanulmányoztam a népügyészséghez érkezett feljelentéseket, akkor a feljelentő neve nagyon kevés iraton szerepelt. A népügyészségre érkező feljelentésekből nem minden esetben lett per, mert aki tudott elmenekült, míg mások a kihallgatások során veszítették életüket.

Kiss Dávid, a VERITAS tudományos munkatársa szerint a népbíráskodás során félretéve a jogállam kizárólag egyéni bűnösséget elismerő elvét, nem egyszer a kollektív bűnösség szerint döntöttek. Így ítélték el azokat, akik a Szovjetunió ellen harcoltak. Azt mondták rájuk, hogy megszállt területen kegyetlenkedtek. Ez volt az úgynevezett „orosz ügy”. A népbíráskodás során alakult ki az az egész büntetőítélkezést a sarkaiból kifordító gyakorlat, amely „megteremtette” a jogellenesség nélküli bűnösség lehetőségét. A büntetőjog kidolgozott fogalomrendszere egyik biztosítéka volt az önkény kizárásának. Nem véletlen, hogy ez ellen a jogi fogalomrendszer ellen indult támadás, amelynek az lett az eredménye, hogy a jogi fogalmakat politikai fogalommal helyettesítették. Például a „jogellenesség” klasszikus büntetőjogi fogalma helyére lépett a „reakciós” teljesen parttalan politikai fogalma, amely az adott időszakban mindenkit jelentett, aki nem kommunista vagy a kommunista politika támogatója. A népbíróság előtt folyamatba tett ügyekben a nyomozást vagy a katonapolitikai osztály (KATPOL), vagy az Államvédelmi Osztály (ÁVO) folytatta le, ahol a kényszervallatás, súlyos testi bántalmazás és a kínzás alkalmazása az ügyek túlnyomó többségében bevett gyakorlat volt, s ez tetten is érhető.

A gyorsított büntetőeljárásban elbírált bűntettek büntetése halál volt, ehelyett a bíróság az eset összes körülményei szerint életfogytiglan tartó vagy öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhatott. „Ha a terhelt fiatalkorú, a büntetést az 1951. évi 34. számú törvényerejű rendelet 8. §-ának rendelkezései szerint kell kiszabni. Ez a szabály azonban a BHÖ (Büntető Anyagi Jogszabályok Hatályos Összeállítása) 12. pontjában foglalt rendelkezéseket nem érinti” – tartalmazta a fondorlatos szövegű rendelet, elfedve rémisztő tartalmát. A halálbüntetés kiszabásának jogi lehetősége a 16. életévüket betöltők esetében ismételten adottá vált. A számonkérésnél mind 1945-ben, a miniszterelnöki rendelet módosításakor, mind 1956–57-ben, a megtorlás lehetőségét biztosító újabb törvényerejű rendelet kibocsátásakor, tehát már a második alkalommal jogszabályba foglalták.

A gyorsított bűnvádi eljárás szabályozásával hatályát vesztette az 1956. évi 22. számú törvényerejű rendelet, amely a büntetőeljárás egyszerűsítését vezette be. A gyorsított büntetőeljárás 1957. január 15. és 1957. június 15. között volt hatályban, a népbíráskodás bevezetéséről szóló 1957. évi 34. számú törvényerejű rendelettel hatálytalanították. A gyorsított bűnvádi eljárás szabályozásáról szóló rendelet 8. paragrafusának 3. bekezdése önmagában is jelzi, hogy a politikai vezetés elégedetlen volt a statáriális intézkedéssel. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy „ha rögtönítélő bíróság az ügyet a rendes bírósághoz teszi át, az ügyész indítványozhatja gyorsított eljárás lefolytatását”. Annak a lehetőségét teremtették meg ezzel, hogy bárki ellen akár kétszer is statáriális jellegű eljárás folyhasson, eltérés nem a tartalomban és az elérni kívánt célban, hanem a nem lényegbe vágó paragrafusokban, időhatárokban stb. volt. A rendeletalkotó megfogalmazásából érződik, hogy a gyorsított büntetőeljárást látszólag magasabb hatásfokú eljárásnak tekintette, mint a statáriális ítélkezést, amit jelez az is, hogy ugyanazon bűncselekmény miatt – ha már a gyorsított eljárás megindult – rögtönítélő eljárást nem lehetett indítani.