|
 2015.11.06.
Ne feledjétek, mü vagyunk a hunok
Engem ért a
szerencse, hogy szerkeszthettem Duma-István András A csángók
világa (hegyek, vizek, tátosok) című, legújabb kötetét.
Bevallom, korántsem volt könnyű munka, mert a szerző – annak
ellenére, hogy a magyar nyelv kiváló használója – sosem
tanult iskolában magyarul írni (nem is tanulhatott, lévén,
hogy Moldvában a csángó tájszólást az 1970–80-as években
végletesen tiltották).
Hogy miként lett a XII. századi nyelvemlékhez hasonlító
szövegből a magyarországi olvasó számára is értelmes szöveg,
hány óra telefonbeszélgetésbe telt, míg a szavak értelmét
kihámoztam, csak én tudom – de nem erről akarok beszélni,
hanem arról, hogy a végeredmény kárpótol mindenért: a könyv
a (csángó)magyar néplélek olyan mélységes mély bugyraiba
visz el minket, ahová egyetlen más néprajzi publikáció sem.
„Hogy felismerjük a setétségben elrejtett dolgokat,
nagy fényre van szükségünk”, mondja Duma-István András, és
tényleg, világosságot gyújt a magyar élet eddig elrejtett, másik
oldalán. Leírja például, hogyan használták a csángók a pásztorbotokat
nemcsak a pontos óra, hanem a dátum meghatározására is; hogy
a csángó mellesbundára (keptárra) hímzett jelek hogyan adják
ki a kalendáriumot; hogy a kutakat és forrásokat, valamint a
mellettük élő nyírfákat mai napig tisztelik. (Pedig az egyház
még Szent László király idejében, 1092-ben betiltotta ezek
tiszteletét: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak,
vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért
egy ökörrel fizessenek.”)
Így lassacskán elénk tárul egy olyan világ, amely a
lehető legmélyebben a hagyományokban gyökerezik, s amelyben a
tátosok (táltosok), eme jóindulatú vezetők irányítják a hétköznapokat,
szabják meg a történelem menetét.
Sokszor idézi apja, a falu kertésze szavait, aki tanítgatta
őt, mondott neki „mesés miséket” (tanítómeséket), s akitől
gyermekként sok mindent ellesett, amikor az a falu öregjeivel
tanácsolt (beszélgetett). Róla írja, hogy imával kezdte és végezte
a napot, egy életen át:
„Édesapámmal a legszebb emlékeim a hajnalokhoz kötődnek.
A nap közeledését a faluban hajnal-harangszóval jelezték, és
imával ébredve szólalt édesapám: »Első kakasszó szólít,
/ Kelj fel, Mária, / Boldogságos szép szűz Mária (…)« A
nap pedig végigkövette az útját, és a déli harangszónál az
egész falu világba borult. Árnyék nélkül maradt a templom, a
házak nemcsak kint, de bent is világot kaptak, a napfény déli
sütésében mindenki megállott a dologból, és apám így szólt:
»Mü Atyánk, ki vagy a mennyekben (…, és elmondta a Miatyánkot).
Őrizd meg nemzetünköt és szoboditsad meg a pokol tüzitől. A
déli ebédben add, erőben és nyuguvásban részesüljön minden
ember testje és lelke.« Így nyugat felé indulva, a nap este a
falu végin leszentülve búcsúzott Mária-harangszóval, hogy
regvel újból induljon és keresse a falut, és apám újra fohászkodjon
Máriához és a Naphoz.”
Jómagam ismertem ugyan azt, hogy egyszer egy évben, pünkösdkor
a csángók imával köszöntik a felkelő napot Csíksomlyón, de
arról nem hallottam, hogy minden áldott nap hajnalán felkelnek
és imádkoznak, s majd délben és a Mária-harangszókor
(holdkeltekor) is ugyanezt teszik, mint a szerző apja. Ezért élt
bennem a gyanú, hogy vajon nem akar-e átverni engem a szerző.
(Zárójelben mondom el, hogy az apa a kötet
legtitokzatosabb alakja, ő az, aki három barátjával – mind a
négyen 93 éves koruk fölött haltak meg – őrizte a csángóság
emlékezetét, és aki e társaival való beszélgetéseit a következő,
fantasztikusnak tűnő formulával zárta: „ne feledjétek, mü
vagyunk a hunok”. Ő az, aki mindent tudott a növényekről,
arról, hogyan kell velük megőrizni az egészségünket, ő az,
aki a társadalmat is megértette. Kérdeztem is Andrást, nem apád
volt-e a táltos, aki hátulról, szellemileg a falut vezette.)
A kötet megjelenése után György Attila komám (aki
gyimesi csángó) lelkendezve ajánlott egy könyvet, Attila és
hunjai, szerkesztette Németh Gyula, 1940. Ebben nagy meglepetéssel
láttam, hogy a hun fejedelem főpapi hatáskörrel is
rendelkezett, és „minden reggel kijött a sátorból, meghajlással
üdvözölte a napot, este pedig a holdat”. A hunok világának
egyik legszakavatottabb kutatója, Obrusánszky Borbála meg
egyenesen kapcsolatot lát a Szima Csien (Sima Qian) kínai krónikás
által leírt fenti hun főpapi szokás és a pünkösdi csángó
napba nézés között.
Tudván, hogy Duma-István András az utóbbi időben maga
is néprajzi látványosság lett, és akár mongol kutatók is
megfordulnak Bákó megyei, klézsei házában, ezek után annak jártam
utána, vajon nem tőlük hallotta-e, hogy a hun vezér (aki
egyben vallási vezető is) hajnalban a napnak, este a holdnak imádkozik.
Hamar kiderült, szerzőnk már 2005-ös, Csángó mitológia című
könyvében is ír erről – így hát utólagos kitaláció kizárva.
Ezek után a csángókról kezdem elhinni azt, amit a szerző
édesapja, Duma-István Márton és az ő hosszú életű barátai,
Farkas Mihály, Istók Mihály és Están Márton mondtak: „Ne
feledjétek, mü vagyunk a hunok…”
Sántha Attila
(erdely.ma)
|
