vissza a főoldalra

 2015.11.06. 

Világbajnok kifligyáros

A 65 éves Jónyer István hivatalosan is az asztalitenisz halhatatlanja lett

Egymást érik a jeles napok az életében. Nyár végén 65 éves lett, majd Pro Urbe Budapest-díjjal tüntették ki, a napokban pedig az asztalitenisz-sport halhatatlanjai közé iktatták. Utóbbi elismerésre maximálisan rá is szolgált, hiszen az 1970-es évek legeredményesebb férfi versenyzője volt, nemcsak itthon, de az egész világon is. Sportágában egyedüli magyarként büszkélkedhet egyéni világbajnoki arannyal, bár legnagyobb sikerének mégis a csapatban megszerzett világbajnoki címet tartja.

Sportrovatunk vendége a korábbi világ- és Európa-bajnok pingpongozó, Jónyer István, aki nem csupán pályafutása legragyogóbb győzelmeit idézte fel számunkra, de elmesélte, miért járt nyolcvan kilós poggyásszal a versenyekre, és emellett kendőzetlen őszinteséggel vall a magyar asztalitenisz jelenlegi állapotáról is.

 – Immáron 65 éves lett, Isten éltesse! Mostanság miként telnek a napjai a magyar pingpong egyetlen egyéni világbajnokának?

 – Hála Istennek, nincs okom panaszra, leszámítva kutyám betegeskedését, minden rendben van körülöttem. Dolgozom ma is, több vállalkozásban is érdekelt vagyok, emellett több szabadalom is fűződik a nevemhez. A napokban két komoly megtiszteltetés is ért: Pro Urbe Budapest-díjat kaptam és beválasztottak a nemzetközi asztalitenisz-sport halhatatlanjai közé. Úgy hiszem, hogy a halhatatlanok közé kerülni minden sportágban különleges dolog, nincs másként ez a pingpongban sem. Boldog és büszke lehetek erre az elismerésre, amelyet – említsük meg ezt is – több, korábbi kitűnő magyar asztaliteniszezővel együtt kaptam meg.

 – Hogyan kötött ki az asztal mellett?

 – Miskolci vagyok, édesanyám a drótgyárban dolgozott, édesapám pedig asztalos volt. Nem vetett tehát fel bennünket a pénz, ezért már kilenc-tíz éves koromtól kezdve rendszeresen dolgoztam, papírt, vasat gyűjtöttem, ablakokat enyveztem, illetve sokat segítettem édesapám asztalosműhelyében is. Mellesleg ennek később, pingpongos pályafutásom során is nagy hasznát vettem. Túlzás nélkül mondhatom, hogy minden sportban ügyes voltam. Annak ellenére, hogy nem vagyok égimeszelő, a kosárlabda nagyon jól ment, talán azért is, mert a korábbi a híres játékos, Letek László volt a testnevelőtanárom. A kosár mellett kézilabdáztam, fociztam, sőt még gyorskorcsolyáztam is. Édesapám a műhelyében gyakran faragott pingpongütőket, mert akkoriban itthon szinte egyáltalán nem lehetett kapni szabványos ütőt. Természetesen ebben is részt vettem, így lett nekem is ütőm, amelyre – jellemzően az anyagi helyzetünkre – hungarocellből ragasztottam szoftot. Ennek ellenére az így készült saját ütőmmel megnyertem az iskolák közti bajnokságot, amelynek eredményeként felfedezett Dankovics József. Egy ideig párhuzamosan kosaraztam és asztaliteniszeztem, ám később letettem a voksot a pingpong mellett.

 – Igaz, hogy annyira komolyan vette az asztaliteniszt, hogy négy éven át naponta ingázott Budapest és Miskolc között, csak hogy a legjobb helyen edzhessen?

 – Igen, ez pontosan így volt. A DVTK igazolt versenyzője voltam, és a különböző serdülő versenyeken Sidó Ferenc, a legendás tréner felfigyelt a játékomra. Félt, hogy esetleg elkallódom, ha Miskolcon maradok, ezért az edzőmnél kijárta, hogy én – bár továbbra is a DVTK színeiben versenyzek – edzésre hozzájuk járjak, a Spartacus edzőtermébe, ahol a válogatott is tréningezett. Miután Miskolcon jártam gimnáziumba, így nem maradt más választás, mint az, hogy iskola után rohantam a pályaudvarra, felültem a pesti vonatra, edzettem a korosztályos válogatottnál, majd edzés után vissza a Keletibe, haza Miskolcra. Gyakran csak a legutolsó vonatot értem el, jóval éjfél után értem haza, tanulni pedig kizárólag a vonaton volt időm. Utólag visszagondolva, tényleg nem akármilyen volt ez a négy év, de akkoriban nem éreztem elviselhetetlennek ezt a helyzetet, már csak azért sem, mert imádtam pingpongozni.

 – Mikor lett hivatalosan is a Spartacus játékosa?

 – 1969-ben, amikor az érettségi után felköltöztem a fővárosba. Innentől indult be istenigazából a pályafutásom is, hiszen két évvel később már első világbajnoki győzelmemet ünnepeltem Nagoyában. Klampár Tiborral nyertük meg a férfi párost. Nagyon boldogok voltunk, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy ezzel egy káprázatos évtized első nagy eredményét értük el.

 – Klampár Tibor a magyar férfi asztalitenisz másik hatalmas klasszisa, akiről azonban az a hír járta, hogy nem volt könnyű kijönni vele. Önnek, akinek állandó társa is volt párosban, milyen kapcsolata volt Klampárral?

 – Nagyszerű. Kétségtelen, hogy Tiborral muszáj volt megtalálni a hangot, illetve fontos volt, hogy kivívjuk a megbecsülését, akár emberileg, akár csapattársként. Nekünk semmilyen gondunk nem volt egymással sohasem. Mindvégig érzékeltem, hogy Tibi elfogad engem, szakmailag is ad a véleményemre. Ha például valamilyen taktikai ötlettel, tanáccsal rukkoltam elő játék közben, az esetek döntő többségében elfogadta azt. Probléma csak akkor adódott, ha ilyen-olyan okból nem tudott összeállni a párosunk. Ennek többnyire fegyelmi okai voltak, de az is igaz, hogy az 1970-es évek második felében – addigi eredményeink miatt – már többet elnéztek nekünk, és ha kaptunk is büntetést, az már nem eltiltás volt.

 – Az ön pályafutása több tekintetben is különleges. Egyrészt nagyon kevesen vannak a világban, akik egyéniben, párosban és csapatban is vb-címet tudott szerezni, másrészt a párosban három partnerrel is vb-t vagy Eb-t tudott nyerni. Mi volt ennek a titka?

 – Ezt nagyon nehéz röviden megfogalmazni. Elsődleges titka az volt, hogy elképesztően sokat dolgoztunk. A maiak talán el sem tudják képzelni, mennyi munka állt a mi sikereink mögött. Fizikálisan, mentálisan egyaránt a topon kell lenni ahhoz, hogy komoly eredményre esélyes legyen valaki. Ahhoz viszont, hogy ez így legyen, és pláne 10-12 éven át folyamatosan így is maradjon, nem csupán az edzőteremben kell sokat melózni, de gimnasztikára, futásra és egyéb edzésmódokra is szükség van, az asztalitenisz ugyanis roppant összetett sportág, sokféle mozgáskoordinációt és jelentős fizikai állóképességet igényel. Emellett nagyon fontos az is, hogy egyszerre, egy időben három nagyszerű versenyzőnk volt. Sajnos a magyar asztalitenisz történetében ez sem előtte, sem azóta nem is fordult elő még egyszer. Nyilván nem kell külön is részletezni, hogy milyen sokat számít, ha az ember tudja: ha neki éppen nem sikerül egy játszma, akkor sem kell idegeskedni, mert a társai is világklasszisok, és majd ők kiköszörülik a csorbát. Ami a több felállásban elért páros sikereket illeti, ott pedig annyi a titok, hogy aktuális társaim – vagyis Klampár mellett Rózsa Péter és Gergely Gábor is – egyaránt kitűnő játékosok voltak.

 – Legendák keringtek az akkori magyar pingpongozók körül. Önről például azt beszélték, hogy minden versenyre vitte a saját kis hordozható asztalosműhelyét.

 – Ez olyannyira igaz, hogy általában 70-80 kilós csomaggal a vállamon utaztam. Nálam volt minden, amire szükség lehetett. Satu, szorító, reszelő és minden egyéb. Sokszor éjjelenként alakítgattam farigcsáltam az ütőmet, ha éppen úgy éreztem, hogy kell. Van egy jó sztorim is ezzel kapcsolatban: ha jól emlékszem, Bernben az Európa-bajnokságon történt, hogy a kijelentkezéskor feldúlva jött a szállodai portás. Közölte, hogy addig nem mehetünk el, amíg ki nem fizetem annak a széknek az árát, amelyet „munkapadként” használtam. A farigcsálás mellett egyébként a szoftokkal, a ragasztással is rendszeresen kísérleteztem, sőt a szoft felületére is találtam ki különböző bevonatokat. Rájöttem ugyanis, hogy a felület bevonata jelentősen módosíthatja a mérkőzések menetét, gyorsítani, vagy lassítani is lehet ezáltal a játékot, függően attól, hogy kisebb vagy nagyobb teremben zajlik-e a játék. Újító szenvedélyem eredménye az általam kitalált ütésforma is, amelyben a labda közvetlenül a háló mögé érkezik le, és gyakorlatilag visszaadhatatlan. Ezt nevezik Jónyer-kiflinek.

 – Mi az oka a magyar asztalitenisz, különösen a férfi szakág hosszú ideje tartó agóniájának? Miért nincs ma nemhogy három, de egy igazi klasszisunk sem?

 – Ha az imént úgy kezdtem a választ, hogy nagyon nehéz röviden felelni, akkor erre a kérdésére ez még inkább igaz. A bántás szándéka nélkül mondom: biztosra veszem, hogy a maiak messze nem dolgoznak annyit, mint annak idején mi tettük. Állandóan úton vannak, bejárják a fél világot, hol edzőtáborban, hol versenyen vannak, még sincs eredmény. Ez azért is különösen fájó, mert a kormány döntésének hála az asztalitenisz is bekerült a kiemelten támogatott 16 sportág közé, így az anyagi háttér minden értelemben biztosítva van. Persze a szakmai munka is hagy kívánnivalót maga után. Egy jól behatárolható klikk a kezében tartja a sportág szakmai irányítását, foggal-körömmel óvják a pozícióikat, miközben az eredményeken lemérhető, hogy milyen gyenge munkát végeznek. Nagyon sok összetevős ez a dolog, és sajnos olyan mély a válság, hogy szerintem az én életemben nem is lesz magyar pingpong-feltámadás. Bár ne lenne igazam!

 – Mindent megnyert, amit asztaliteniszezőként megnyerhetett, így kézenfekvő a kérdés: melyik sikerét tartja a legnagyobbnak?

 – Annak tükrében, hogy egyéni világbajnok is vagyok, talán meglepő lehet, hogy az 1979-es, phenjani csapat-világbajnoki aranyérmet mondom, de a helyzet az, hogy tényleg ez a legnagyobb sikerünk. Azt hiszem, fogalmazhatok többes számban, mert biztosra veszem, hogy ha Gergely Gábort vagy Klampár Tibort megkérdezné, ők is ezt felelnék. Kétszer legyőzni a verhetetlen, csapatban szinte állandóan győztes kínaiakat, ráadásul egy távol-keleti országban, abszolút felülmúlhatatlan siker, mert mindhármunk együttes csúcsteljesítménye kellett hozzá.

 – Társadalmi értelemben is igen rangos elismerésekkel honorálták páratlan sportteljesítményét. Melyik kitüntetésére a legbüszkébb?

 – A Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjét 1994-ben vehettem át, emellett Prima-díjam is van, ám minden elismerés közül a Magyar Örökség-díj értéke a legnagyobb számomra. Az átadási ceremónia is örök emlék marad, de ennél is fontosabb, hogy – amint azt a díj neve a legmesszebb menőkig kifejezi – az összmagyarságért tett különleges eredményekért, vagy valami egyedi teljesítményért ítélik oda ezt a díjat. Számomra tovább növeli az értékét, hogy viszonylag kevés díjazott van a sport világából, ám engem mégis méltónak találtak a döntéshozók. Ezek okán a kitüntetéseim, elismeréseim közül erre vagyok a legbüszkébb.

Kovács Attila