|
 2015.11.13.
A grundok eltűnése
a bajok legfőbb oka
Egyre jobban van a szívműtéten átesett Kardos József, aki reménykedik
az EB-kvalifikációban
Tőle származik
az egyik legtalálóbb önkritikus mondat, így hangzik: igazi,
magyar profi voltam, a pályán mindent megtettem a győzelemért,
azon kívül semmit… Most, kevéssel az 55. születésnapja után
elemezhetnénk ezt a szenzációs önjellemzését, felidézhetnénk
pompás, sikerekkel teli pályafutását, ám a sors némiképp átírta
a forgatókönyvet. Egy kis híján tragédiával záruló szívinfarktus,
valamint a válogatott közelgő, Norvégia elleni Eb-pótselejtezője
szolgáltat aktuális témát beszélgetésünkhöz.
Sportrovatunk vendége
az 1980-as évek kiváló védőjátékosa, Kardos József, aki
megkeresésünkre szerencsés újjászületése mellett a válogatott
Eb-kvalifikációjának esélyeiről, valamint a magyar labdarúgás
hosszú ideje tartó mélyrepüléséről is elmondta véleményét.
– Kerek születésnapja
okán egyébként is lehetne érdeklődni hogyléte felől, ám súlyos
infarktusa miatt ez most még inkább aktuális. Mi történt
pontosan, és túl van-e már a nehezén?
– Augusztus közepén
történt a dolog. Nagyon rosszul éreztem magam éjszaka, reggel
pedig arra ébredtem, hogy fáj a vállam, a mellkasom és a hátam
is. Miután Tökölön élek, beültem az autómba, hogy feljöjjek
Pestre, orvoshoz. Út közben a volán mögött ülve elájultam,
és beleestem az árokba. Hála Istennek, sem más egészségében
nem okoztam kárt, sem én nem maradtam ott… Magára a balesetre
nem is emlékszem, csak arra, amikor ébresztgettek, és kérdezték,
hogy jól vagyok-e. Mentővel kórházba szállítottak, bekötözték
a fejsérülésemet, majd hazaengedtek. Alighogy kijöttem a kórházból,
a közeli buszmegállóban ismét nagyon rosszul lettem, megint az
ébredéskor érzett tünetek jöttek elő. Ekkor a mentő már a
Haller utcába vitt be, ahol rögtön a kardiológia intenzív
osztályára kerültem. Itt megállapították, hogy súlyos
infarktuson estem át, sőt azt is, hogy néhány évvel korábban
már kihordtam egyet lábon is. Egyértelmű volt, hogy komolyabb
műtétre lesz szükség, néhány nap múlva meg is operáltak.
Itt is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet
mondjak a Haller utcai kardiológián dolgozó Dr. Székely Lászlónak
és orvosi stábjának kiváló munkájukért és a lelkiismeretes
bánásmódért. A műtét után Balatonfüredre kerültem, a
szanatóriumba. A lábadozás jól sikerült, úgy néz ki, talán
tényleg túl vagyok a nehezén. Nagy hobbimat, a teniszezést még
nem kezdtem újra, és nagyon valószínű, hogy inkább már csak
párosban játszom majd, és elsősorban a mozgás öröméért
fogok ütögetni. Viszont újra elkezdtem dolgozni, végzem az
MLSZ-ellenőri munkámat is, sőt barátommal, Nagy Antallal a
Magyarország–Feröer meccsre is ki tudtam menni.
– És milyennek
látta a csapatot? Eleve: hogyan értékeli a válogatott szereplését
a mögöttünk hagyott időszakban?
– Természetesen
a selejtezősorozat összes magyar érdekeltségű meccsét láttam,
legtöbbjét a televízióban. Előzetesen a harmadik helyre vártam
a csapatunkat, azt tartottam reális helyezésnek, így ilyen értelemben
nem mondanám, hogy csalódtam, hiszen a harmadik hely meglett. Más
viszont a helyzet, ha a meccseken mutatott játékot vesszük
alapul, mert ezen a téren sajnos minden meccs után volt bennem
hiányérzet. Legfőképp abban, hogy igen hosszú szakaszai
vannak a meccseinknek, ahol semmiféle veszélyt nem jelentünk az
ellenfél kapujára. Ez komoly hiányosság még akkor is, ha a
csoport gyengébb ellenfelei – Finnország és a Feröer-szigetek
– ellen így is meg tudtuk szerezni a győzelmet. Összességében
reálisnak nevezhető, hogy harmadikok lettünk a csoportunkban.
– Ez a harmadik
hely pótselejtezőt ér, amelyet a jövő héten vívunk meg Norvégia
ellen. Mit vár a párharctól, hogyan látja az esélyeket?
– Nehéz jósolni.
Norvégiát kicsit esélyesebbnek érzem ugyan, ám semmiképpen
nem egy legyőzhetetlen csapatról beszélünk. Bátor, kezdeményező
felfogással, és persze hatékonyabb támadójátékkal simán
lehet keresnivalónk. Ami hátrány, hogy játékosaink közül
csak kevesen játszanak igazán nívós bajnokságban. Emellett az
is jellemző sajnos, hogy mi, magyarok valamiért nem igazán
vagyunk képesek három napon belül kétszer is csúcsformát
mutatni. Márpedig ezen elúszhat a párharc és ezzel az
Eb-kvalifikáció is. Előnyt lehet ugyanakkor kovácsolni abból,
hogy idegenben kezdünk, így az első meccsen kedvező eredményt
elérve, idehaza ki lehet vívni a továbbjutást.
– Ön mint az
utolsó világszínvonalú magyar válogatott oszlopos tagja,
miben látja annak okait, hogy ilyen régóta nem vagyunk ott a
legjobbak között?
– Számos tényező
felelős abban, hogy ez így alakult. Labdarúgásunk válságban
van, amelynek legfőbb okát abban látom, hogy megszűntek a
grundok, amelyen egykor valósággal teremtek a jobbnál-jobb játékosok.
Ez nem volt véletlen. Nagyon sokan voltunk, akik játszani
akartunk, és általában a két legjobb választotta meg a két
csapatot. Ha nem voltál nagyon jó, nem teljesítettél megfelelően,
nem is biztos, hogy tudtál játszani, mert nem választott ki
egyik kapitány sem. A grundok mellett eltűntek a labdarúgás
világából azok a játékosfelfedező szakemberek is, akiknek
kimondottan az volt a dolguk, hogy járják a pályákat, a különböző
iskolai bajnokságokat, és ha valahol tehetségre akadnak, akkor
azokat irányítsák az őket megbízó klubhoz. Annak idején
engem is így fedezett fel Konkoly Béla bácsi, akinek remek
szeme volt, száz gyerkőc közül is kiszúrta, hogy kikből
lehetne jó labdarúgót faragni. Igaz, ennek a szinte önműködő
rendszernek volt egy komoly hátránya is: a magyar szakemberek
– tisztelet a kevés kivételnek – nem tanultak meg
klasszisokat nevelni. A magyar edzők eme hiányossága sokáig
nem igazán mutatkozott meg, mert annyi tehetség tűnt fel
folyamatosan, hogy egy bizonyos szintet mindig képes volt tartani
a magyar foci. Ám a grundok eltűntek, az egykori pályák helyén
pedig benzinkutak vagy bevásárlóközpontok létesültek. Ennek
okán a futballozó gyermekek száma is jelentősen lecsökkent,
így rögtön kiütközött a nevelés terén meglévő hiányosságunk.
– Az akadémiák
nem lehetnek képesek betölteni a grundok megszűnése révén
keletkezett űrt?
– Sajnos úgy tűnik,
hogy nem. Mostanra már majdnem minden csapatnak van saját akadémiája,
ami azt mutatja, hogy ez a fajta rendszer eléggé jól kiépült.
Ám ennek jelentkeznie kéne eredményekben is, vagyis – utánpótlás-nevelő
intézményekről lévén szó – új tehetségek egész sorának
kellene felbukkannia az élvonalbeli csapatok háza táján, majd
közülük a legjobbaknak a válogatottnál. Én úgy látom, hogy
ez nincs így, finoman szólva sem hemzsegnek az akadémiák által
kinevelt, kiemelkedő képességű labdarúgók.
– Testnevelő
tanárként, illetve utánpótlásedzőként is dolgozva, mit lát?
Vannak azért most is tehetségeink, vagy már az alapképességek
terén is romlik a helyzet?
– Az alapképességek
terén nem mondanám, hogy romlik a helyzet, a saját
tapasztalataim szerint továbbra sincs baj a magyar fiatalok labdaérzékével,
játéktehetségével. A mai srácok hozzáállását, futball iránti
alázatát azonban össze sem lehet hasonlítani a mi
gyermekkorunkban meglévővel. Távol álljon tőlem, hogy önmagamat
állítsam be pozitív példának, annál is inkább, mert rendre
el szoktam mondani, hogy annak idején én klasszikus magyar profi
voltam, aki a pályán mindent megtett a győzelemért, azon kívül
viszont semmit… De ez csak a felnőtt koromra vonatkozik, például
arra, hogy erősen dohányoztam, amit nem szabadott volna. Ám
fiatalként semmi más nem volt számomra fontos, csak a futball.
Az esetek nagy részében egy órával edzés előtt már ott
voltam a pályán, alig vártam a tréninget, nem is beszélve a
meccsről. Pontosabban vártuk, mert a többi csapattársam is
hasonló hozzáállású volt. Ma szemrebbenés nélkül elkésnek
a srácok, némelyikük még elnézést kérni is elfelejt olykor,
és ami legalább ekkora baj, hogy nem tudnak megszakadni a pályán,
nem tudnak küzdeni. Ez egyfelől egy általánosabb, társadalmi
kérdés is nyilván, hiszen aki a pályán nem tud küzdeni, az
valószínűleg nem tud az élet egyéb területein sem, ami nagy
baj. De ha csak a sportszakmai részét nézzük, akkor itt megint
a grundok hiányát kell felemlegetni, hiszen annak idején a dühöngőkben
nemcsak futballozni, de küzdeni is megtanultunk, már kicsi
gyerek fejjel. Ez ma nincs, és nagy kérdés, hogy az akadémiákon
dolgozó szakemberek a náluk pallérozódó gyermekeknél,
fiataloknál tudnak-e ezen érdemben alakítani. Aligha hiszem,
hogy sikerül, hiszen az akadémiákon – csúnyán fogalmazva
– már eleve hozott anyagból dolgoznak…
– Ezek után
felmerül a kérdés: van egyáltalán értelme reménykedni a
norvégok ellen?
– Hogyne volna!
A mostani válogatott tagjai közül sokaknak ez az utolsó reális
esély, hogy kivívják egy nagy tornán való részvétel lehetőségét,
így bízhatunk abban, hogy ez plusz energiákat mozgósít majd a
mieinknél. Szívinfarktus ide, lábadozás oda, mindkét találkozót
végig fogom izgulni, és reménykedem abban, hogy végül mi kerülünk
ki győztesen. Óriási lehetőség ez, amit meg kellene ragadni,
mert a kijutás hatalmas lökést adna a magyar labdarúgásnak.
Ismét lehetne magyar kedvenceket választaniuk a gyerkőcöknek,
és biztosra veszem azt is, hogy jelentősen megnőne a
futballozni kezdő fiatalok létszáma is.
– Ha sikerül
megnyerni a norvégok elleni párharcot, akkor éppen harminc év
után lesz ott újra a válogatott egy világversenyen. Amikor
1986 nyarán hazatért a mexikói vb-ről, gondolta volna, hogy
legközelebb három évtizedet – vagy talán még annál is többet
– kell várni arra, hogy ismét ott legyünk a legjobbak mezőnyében?
– A legrosszabb
álmaimban sem hittem volna, hogy így alakul a magyar labdarúgás
sorsa. Akkoriban minden adottnak látszott ahhoz, hogy szép
legyen a jövő. Igaz, nekünk nem sikerült fényesen a mexikói
vb, de mégiscsak ott voltunk. Emellett volt egy utánpótlás-válogatottunk,
amely Európa-bajnok lett Moszkvában, és alig egy évvel korábban
UEFA Kupa-döntőt játszhatott a Videoton. Joggal hittünk abban,
én magam is, hogy a következő Eb-ken és vb-ken a mexikói
kisiklás ellenére ott leszünk. Ma már tudjuk, hogy nem így
lett, egy hatalmas mélyrepülés vette kezdetét. Még egy dolgot
meg szeretnék említeni. Mi, magyarok, sajnos hajlamosak vagyunk
arra, hogy győzelem esetén rögtön világbajnoknak higgyük
magunkat, ha kikapunk, akkor viszont a pokolra kívánja a focistákat
mindenki. Ezen is változtatni kell. Ha sikerül kijutni az Eb-re,
örülni kell nagyon, de nem kell rögtön hiú ábrándokat
kergetni, hogy majd mi leszünk az Európa-bajnokok, amennyiben
viszont a norvégok elütnek minket az Eb-részvételtől, nem
szabad átkokat szórni a játékosokra vagy a vezetőkre. A kormányzati
politikának hála, az elmúlt években elképesztő mértékű állami
támogatást kapott a magyar foci. Ilyen nagyságrendű pénz még
soha nem áramlott a sportágba, mint napjainkban. Bízni és
hinni kell abban, hogy ez kamatozik majd, és rövid időn belül
érdemi felemelkedést eredményez a magyar labdarúgás számára.
Kovács Attila
NÉVJEGY
KARDOS JÓZSEF
Salgótarjánban
született 1960. március 22-én.
Pályafutása:
Nagybátonyban kezdett futballozni, ahonnan leigazolta Nógrád
megye patinás klubja, a Salgótarjáni BTC. Itt olyan jól teljesített,
hogy egy évvel később több NB I-es élcsapat is sorban állt
az aláírásáért. Közülük végül az Újpestet választotta,
így 1978-ban a lila-fehérekhez szerződött. Már az első idényben
bejátszotta magát a kezdőcsapatba, amelynek révén egy év múlva
bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban is. Az Újpest
klubsikereiből kivette a részét, mindvégig megbízható védőjátékot
produkált. Egyformán magas szinten teljesített a védelem közepén,
illetve védekező középpályásként is. Sokrétű védőmunkájának
köszönhetően 1983-ban az év labdarúgójának választották.
Ugyanettől az évtől kihagyhatatlan lett a válogatottból, így
részese lett a magyar futball máig utolsó, világraszóló győzelmi
sorozatának, melynek révén nem csak az 1986-os világbajnokságra
jutottunk ki, de legyőztük az NSZK-t és Brazíliát is. Benne
volt a mexikói vb-keretben is, sőt mindhárom vb-meccsen pályára
is lépett. Mexikó után már csupán három alkalommal volt válogatott,
utoljára 1987 tavaszán Rotterdamban. Újpestről is 1987-ben távozott,
közel 300 tétmérkőzést játszott a Megyeri úton. Az aktív játéktól
nagyon fiatalon, 1990-ben vonult vissza. A labdarúgástól soha
nem szakadt el, folyamatosan edzősködött alacsonyabb osztályú
csapatokban, illetve az utánpótlásban. Emellett testnevelő tanárként
tevékenykedik, az MLSZ hivatalos ellenőreként pedig minden hétvégén
meccsekre is jár.
Sikerei: 33-szoros
válogatott, ezeken a fellépéseken 3 gólt szerzett. Vb-résztvevő
(Mexikó – 1986). Magyar bajnok (1978–79), háromszoros MNK-győztes
(1982, 1983, 1987), kétszeres magyar bajnoki ezüstérmes (1980,
1987). Az Év Labdarúgója elismerés (1983). Klubcsapatával, az
Újpesttel 1984 tavaszán UEFA Kupa negyeddöntőt játszhatott.
|
