|
 2015.11.20.
A Kádár-rendszer
előképe
A magyarországi kommün megítélése
Miért jöhetett létre
a Tanácsköztársaság Magyarországon? Átadta-e a hatalmat Károlyi
a kommunistáknak? Puccs, vagy forradalom? Volt-e tömegbázisa a
kommünnek? Milyennek látta a nyugati diplomácia Kun Béláék
rendszerét? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ
november 3-án a Budapesti Gazdasági Főiskola aulájában Dr.
Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója,
Vörös Boldizsár, a történelemtudomány kandidátusa és Révész
Tamás, a Veritas tudományos munkatársa. Az 1919. március 21-én
hatalomra került Tanácsköztársaság 133 napját a mai napig másként
ítélik meg a hazai történésztársadalom képviselői. A
proletárhatalom meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott
ki első pillanatától. 1919. március első felében tizenhárom
vármegyében és törvényhatósági városban mondatták le a
munkástanácsok a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat,
és helyükbe szociáldemokratákat ültettek. Somogyban és Tolnában
a munkástanács direktóriuma vette át a vezetést. Ugyanebben
az időben Somogyban és Pest megyében megkezdődött a
nagybirtokok elfoglalása, az uradalmi cselédség pedig termelőszövetkezeteket
alakított. A Szociáldemokrata Párton belül március elején már
sokan keresték a kommunistákkal való kibékülés útját. Válaszul
Kun Béla március 11-én kifejtette, hogy az együttműködésnek,
még inkább az egyesülésnek alapvető feltétele a tanácsköztársaság
és a proletárdiktatúra elfogadása. A következő napokban tárgyalások
kezdődtek a KMP, az MSZDP, a Budapesti Munkástanács és az üzemi
bizalmiak képviselői között. Első lépésként megállapodtak
abban, hogy a fővárosi munkásság március 23-án fegyveres tüntetést
rendez a kommunisták kiszabadítására. A csepeli munkásság március
18-i nagygyűlése jóváhagyta a demonstráció gondolatát, követelte
a választási előkészületek félbehagyását és a proletárdiktatúra
kikiáltását. A nyomdászok sztrájkba léptek, és március 21-én
már meg sem jelentek az újságok. Ebben a zaklatott légkörben
adta át március 20-án délelőtt Vix alezredes, az antant
budapesti katonai missziójának vezetője, a párizsi békekonferencia
február 26-i határozatát tartalmazó jegyzéket Károlyinak. Az
okmány értelmében a magyar kormánynak a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad
vonaltól ekkor még keletre álló csapatait vissza kell vonnia
mintegy
100 kilométer
mélységben, szinte a Tisza vonaláig. A kiürített terület
keleti részét a román hadsereg szállja meg, itt nyomban
bevezetik a román közigazgatást. A zóna nyugati részén 40-
50 kilométer
széles, semleges sáv létesül, amelybe Debrecen, Szeged és
Gyula is beletartozik. Károlyi a délutáni minisztertanácsi ülésen
javasolta a jegyzék elutasítását, tiszta szociáldemokrata
kormány megalakítását, mely mellett megtartotta volna köztársasági
elnöki tisztségét. A Berinkey-kormány elhatározta lemondását,
és utolsó ülésének időpontját a következő nap délutánjára
tűzte ki. Március 21-én reggel Csepelen a fontosabb üzemek
bizalmijai, a Katonatanács és a két munkáspárt képviselői
elhatározták a főváros stratégiai pontjainak elfoglalását,
ami meg is történt a nap folyamán. Délelőtt 10 órakor az
MSZDP vezetősége, Böhm Vilmos javaslatára, döntött a KMP-vel
való egyesülésről, a hatalom átvételéről és a Vix-jegyzék
visszautasításáról. Az MSZDP és a KMP képviselői a kora délutáni
órákban a gyűjtőfogházban aláírták az egységokmányt.
Ennek értelmében az – ideiglenesen – Magyarországi
Szocialista Párt nevet viselő egyesült párt megvalósította a
proletárdiktatúrát, létrehozta hadseregét, és szövetségre
lépett Szovjet-Oroszországgal. Este 7 órakor összeült a
Budapesti Munkástanács – nem tévesztendő össze az
1956-ossal –, amely egyhangúlag jóváhagyta az egyesülést,
és proklamálta a proletárdiktatúrát. Károlyit csak ez után
értesítették telefonon arról, hogy a polgári demokratikus köztársaság
megszűnt létezni. Tudatták vele azt is, hogy az ő aláírásával,
de előzetes hozzájárulása nélkül kiáltványt tettek közzé,
amelyben bejelenti, hogy lemond, és „átadja a hatalmat a
proletariátusnak”. Érdekes, hogy Károlyi a későbbiekben ezt
nem nehezményezte. Késő este összeült a két párt vezetősége,
és kijelölte a népbiztosokat, a Forradalmi Kormányzótanácsnak
elnevezett kormány tagjait. Elnöke Garbai Sándor lett, tényleges
vezetője azonban Kun Béla volt, aki a legfontosabbnak ítélt
tisztséget, a külügyi népbiztosságot kapta.
Vörös Boldizsár
szerint abban, hogy létrejöhetett a Tanácsköztársaság, nagy
szerepe volt a külpolitikai tényezőknek, elsősorban annak,
hogy az antant milyen politikát folytatott Magyarországgal
szemben. Károlyi 1919 februárjában felismerte, hogy az
antanttal kapcsolatos reményei nem váltak be. Úgy gondolta, a külpolitikában
váltani kell, és baloldali orientációra lenne szükség. Abban
a hitben élt, hogy szociáldemokrata kormány kell az ország élére,
melyet mind a polgáriak, mind a kommunisták támogatnak. A
puccsal kapcsolatban az volt a véleménye, hogy esetünkben nem
beszélhetünk erőszakos hatalomátvételről. Budapesten egy
sem, és kezdetben vidéken is „csak” 7-8 halottja volt ennek
az új társadalmi rendszernek. Nagy véráldozatról akkor még
nem lehetett beszélni. Elmondta, hogy Kun Béla a proletár
fogalma alatt nemcsak a munkásokat, értette hanem azokat az értelmiségeket
is, akik nagyon alacsony bérért dolgoztak, tehát őket is
„kizsákmányolja a burzsoázia”.
Révész Tamás úgy
vélekedett, hogy míg Nyugaton a tömegeket egészen
1918–1919-ig sikerült megszólítani, addig Magyarországon
nem. Ezt használta ki Károlyi és Kun Béla is, mert a munkásságra
épített. Károlyi népszerűsége azért csökkent, mert nem
tudott megoldást találni a munkások gondjaira. Elkésett az
urbanizáció és az iparosodás is. Az állam képtelen volt
fenntartani a rendet. A szakszervezetek is elégedetlenek voltak a
Károlyi-rendszerrel. Szerinte széles társadalmi támogatottsága
sem a dualista rendszer kormányainak nem volt, sem a Tanácsköztársaságnak.
Szakály Sándor a
Tanácsköztársaság Vörös Hadseregéről szólt. 1919. március
21-én a gyakorlatilag vértelen puccsal hatalomra került
kommunista-szociáldemokrata erők katonai kérdésekben elődeik
elképzeléseit tették magukévá, azaz önkéntes alapon létrejövő
katonai erőben gondolkodtak, s annak az erőnek a Vörös
Hadsereg nevet adták. Közben a Forradalmi Kormányzótanács –
felmérve a román, majd a cseh-szlovák támadás hatását –,
feladva korábbi elveit, a hadseregszervezés érdekében a volt
hivatásos és tartalékos tiszteket szolgálatra kötelezte,
sorozást rendelt el, és az ipari munkásság körében toborzást
indított meg. A Vörös Hadsereg katonai vezetésébe a volt
hivatásos tisztek tucatjai kerültek be, akik közül Stromfeld
Aurél ezredes – illetve ahogy a Vörös Hadseregben az eltörölt
rendfokozatok okán szólítani kellett: „volt ezredes” – a
Vörös Hadsereg vezérkari főnöki tisztét vette át. Stromfeld
érzékelte, hogy az 1919 májusára mintegy 150 ezer fősre növekedett
Vörös Hadsereg már jelentősebb erőt képvisel, de nem olyan
erőt, amely egyszerre többfrontos harcra képes. A déli demarkációs
vonalon gyakorlatilag nyugalom honolt, mivel a szerb és francia
csapatok nem léptek fel támadólag a Magyar Tanácsköztársaság
ellen. A román haderő, elérve a Tisza vonalát, nem indított
újabb támadást, így a Vörös Hadsereg a gyengébb, de a támadást
folytató cseh-szlovák erők ellen léphetett fel a siker reményében.
A Stromfeld által kidolgozott haditervnek megfelelően a nevükben
vörös csapatok 1919 májusában sikeresen foglalták vissza az
olasz tábornokok és tisztek vezette cseh-szlovák erőktől az
elfoglalt területek jelentős részét, „felszabadítva” így
a magyarlakta Felvidék nagy részét. A magyar sikerek láttán a
Párizsban tanácskozó békekonferencia követeléseket
fogalmazott meg a Tanácsköztársasággal szemben, melynek
elfogadása esetére politikai, katonai kedvezményeket helyezett
kilátásba. Az ultimátumot – a kedvezmények reményében –
a Tanácsköztársaság politikai vezetése elfogadta, és a
visszavett Felvidékről kivonta a magyar katonai erőt. Néhány
héttel a véres, de sikeres harcok után a magyar katonai erő
ismét ugyanott állt, ahol a támadás előtt.
Vörös Boldizsár
az úgynevezett álhíreket vette górcső alá. Kun Béla szerint
azzal, hogy a proletariátust hitelesen tájékoztatják a fennálló
viszonyokról, sikeresen küzdenek a rendszer destabilizálására
alkalmas álhírek ellen. A népbiztos kijelentette: a hamis hírek
terjesztőinek az is a céljuk, hogy híreik eljussanak „oda a
frontra is, ahol a mi proletártestvéreink, ahol ennek a munkástanácsnak
tagjai is fegyverrel a kézben küzdenek a nemzetközi
imperializmus, a nemzetközi ellenforradalom ellen, hátha ezek
elcsüggednek és megszüntetik azt a küzdelmet, amelyet nekik
folytatniok kell a nemzetközi ellenforradalom siserehadaival
szemben”. A probléma elemzésének befejezésénél Kun hangsúlyozta:
„Nem azt mondom, hogy a véleményszabadságot kell elnyomni a pártban,
hogy a kritika hangját kell elfojtani, de a rémhíreket, a rémhírterjesztőket
tönkre kell tenni.” A népbiztos beszédének e részéhez hozzászólók
azt fejtegették, hogy korántsem csak a „burzsoázia”
terjeszti az álhíreket: „Ilyeneket tulajdonképpen a munkások
között is kell keresni, talán még jobban mint a burzsoáziánál”
– jelentette ki az egyik felszólaló. Egy másik hozzászóló
szerint „Elsősorban konstatálnunk kell, hogy a rémhírterjesztés
nem közvetlenül a burzsoáziától ered, hanem a rémhírterjesztők
itt vannak közöttünk, innen kell kiindulnunk.” Az pedig, hogy
Szamuely Tibor többször is kijelentette, hogy a „hatalom a kezünkben
van”, egyszerűen hazugság. Ha a hatalom valóban a kezükben
lett volna, akkor sikerült volna a munkások számára megfelelő
színvonalú életet biztosítani. A munkások, a parasztság több
helyen is fellázadt, s ezért Szamuelyék a terror eszközéhez
nyúltak.
S hogy miként is
ítélték meg a Tanácsköztársaságot? 1945 után a Tanácsköztársaság
világpolitikai jelentőségű volt a magyarországi kommunisták
szerint. Ez Révész Tamás szerint erős túlzás, de az biztos,
hogy a hazai kommün létrejötte után több nyugati országban jött
létre hasonló rendszer. Rákosiéknak intő jel volt a Tanácsköztársaság.
Azt mondták, azért számolnak le a jobboldali szociáldemokratákkal,
mert azt nem tették meg a Tanácsköztársaság idején, s az
nagy hiba volt. 1956 után Kádárék már előképnek használták
a Tanácsköztársaságot, s nem is annak „vívmányait” emelték
ki, hanem annak leverését. Azt hangsúlyozták, hogy az
ellenforradalmárok verték le a Tanácsköztársaságot, s 1956
októberében az ellenforradalmárok akarták megbuktatni a
szocialista rendszert.
Hiába volt Kun Bélának
vörös hadserege, vörös őrsége és terrorcsapata, és hiába
félemlített meg egy egész országot, a háború és a Károlyi-féle
forradalom által már úgyis koldussá tett Magyarországot hiába
döntötte a legvégső nyomorba, erősebbnek mutatkozott rendszerénél
a magyarság hol passzív, hol aktív ellenállása.
Medveczky Attila
|
