vissza a főoldalra

 2015.11.20. 

A magyar–szlovák együttélés ezer éve

A külpolitikai szempontból eseménydús 2015-ös esztendő óriási pozitívuma a visegrádi négyek egyre szorosabb együttműködése, amelylyel együtt mintha kezdene barátibbá válni a magyar–szlovák viszony. Nagyon bízunk benne, hogy kihasználja a magyar kormány ezt a kegyelmi pillanatot arra, hogy előmozdítsa a két nép közötti megbékélést, ezzel együtt pedig elérje a felvidéki magyarság helyzetének rendezését. Kérdés, hogy van-e történelmi alapja a békés együttélésnek, van-e realitása a kiegyezésnek északi szomszédainkkal. E heti cikkemben a magyar–szlovák együttélés ezer évéről, a szlovák nép történetéről próbálok meg átfogó képet adni 1993-ig bezárólag, jövő héten pedig az együttélés jelen állapotát és a helyzet rendezésének esélyeit kísérelem meg felvázolni.

A szlovák nép 1993-ig nem rendelkezett független állammal, az emberek identitástudata pedig igen sokrétű volt az évszázadok során. Egyesekben a pánszláv tudat dominált, mások a csehekhez húztak, megint másokban a szlovák öntudat erősödött, és sokan elmagyarosodtak, de szinte mindenkiben élt a XIX. századig az ún. hungarus tudat, vagyis a magyar állammal való azonosulás.

A szlávság nyugati ágához tartozó szlovákok az V. század végén települtek be a Felvidékre vagy a mai Szlovákia területére. A következő évszázadokban avar, frank és morva fennhatóság alatt éltek egészen a magyar honfoglalásig. Bár eleink a Felvidék északabbi területein, az akkori gyepűvidéken nem telepedtek meg, a szlávok által lakott területek is betagozódtak a Magyar Királyságba. A középkorban igencsak megerősödött errefelé a bányászat, a bányák kiaknázása érdekében IV. Bélától kezdve több királyunk is német és olasz telepeseket hívott a Felvidékre, továbbszínezve ezzel a térség etnikai térképét. A felvilágosodás koráig azonban Felső-Magyarország népeit a hungarus tudat jellemezte egyaránt, a szlovákok közül sokan még Rákóczi zászlaja alatt is felsorakoztak a bécsi udvar ellenében.

A felvilágosodás eszméje, a nemzetiségi ébredés aztán rájuk is hatással volt, a XVIII. század végére tehetők az első szlovák nyelvű újságok, a szlovák nyelvű oktatás kezdetei és a Szlovák Tudós Társaság megalapítása. A reformkori országgyűléseknek, bár szlovák nemzetiségi képviselőik nem voltak, de egyes városok képviselői szlovákok voltak, akik a magyarokhoz hasonlóan kiálltak a reformok mellett. Viszont a nemzetiségek egyenjogúsítását is követelték, ami ellenkezett az egységes magyar politikai nemzet koncepciójának érvényesítésével. A korabeli hazai politikusok éppen ezért erős asszimilációban gondolkodtak, amibe a szabadságharc győzelme esetén bele is kezdtek volna, és azt is valószínűsíthetjük, hogy ekkor még sikerrel is jártak volna.

De mi történt ehelyett? A szlovákok kezdetben lelkesedéssel fogadták az áprilisi törvényeket, majd elégedetlenkedtek (ahogyan mások is) azok részleges végrehajtása, valamint a nemzetiségi kérdés elodázása miatt. Nyelvi jogokat, a szlovákság nemzetként való elismerését és autonómiát szerettek volna maguknak a birodalmon belül. Ám tiltakozásaikat a forradalmi kormány katonái elfojtották.

A szlovák nemzeti vezetők, mint Ludovít Stúr ekkor Bécsbe menekültek, és ostoba módon bedőltek az udvar föderális ígérgetéseinek, mintha korábban kaptak volna bármit a nemzetiségek az uralkodótól. Bár harcoltak szlovákok Jellasics seregében, Stúrék képtelenek voltak felszítani egy általános szlovák felkelést a magyarok ellen, a szabadságharc leverése után pedig hiába váltották egymást szlovák küldöttségek és petíciók Bécsben, kevéske nyelvi jognál többen nem részesültek.

Nem nyugodtak ebbe bele, 1861-es Memorandumukban ismét autonómiájukat követelték Besztercebánya központtal, majd uralkodói engedéllyel megalapították a Matica Slovenskát mint össznemzeti kulturális intézményüket. Egyúttal ebben az időszakban a szlovákság vezető rétege két részre tagolódott az 1863-as oroszellenes lengyel felkelés kapcsán. A pánszláv beállítottságúak az oroszok oldalára álltak, a lengyeleket a szláv egység bomlasztóinak megbélyegezve. A másik csoportosulás viszont úgy gondolta, hogy a szláv népek között is egyenjogúságnak kell lennie, és a szlovákoknak nem Szentpétervártól vagy Bécstől kell várniuk a segítséget, hanem Pest-Budától, éppen ezért sürgették a szlovák–magyar megegyezést.

Megegyezés nem történt, de az 1868-as nemzetiségi törvényekben a szlovákok (is) szélesebb jogokat kaptak, mint bármely más európai ország nemzetiségei (anyanyelv használata ügyintézésben, bíróságokon, egyházakban, oktatásban). Ám ezek több esetben csak az elvek szintjén maradtak meg, másrészt a nemzetállamok korában közösségi jogok helyett egyéni jogokat adni nem volt elegendő. Ez komoly hiba volt az akkori magyar vezetés részéről, csakúgy mint a nemzetiségek kizárása a politikából. A kiegyezés után folytatódott a magyarosítás, a szlovák nemzeti törekvésekben sokszor pánszlávizmust véltek felfedezni (ami az 1849-es orosz beavatkozás után nem csoda), szlovák gimnáziumokat zárattak be és a Matica Slovenskát is. A szlovák nyelvű oktatás visszaszorításával ugyan sikeres volt az asszimiláció, de egyszerre dacosabbá, erősebbé is váltak a nemzetiségi mozgalmak.

Nem is reméltek mást a szlovákok az első világháborútól, mint helyzetük rendezését, amelyről többféle elképzelés született: autonómia Magyarországon belül, Oroszországgal kötött szorosabb viszony, lengyel–cseh– szlovák föderáció és a közös cseh–szlovák állam. Mint tudjuk, az emigrációban élő politikusok (a cseh Benes és Masaryk, valamint a szlovák Stefanik) vezetésével utóbbi valósult meg, 1918 őszén kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, amit a békekonferenciákon nyugtáztak is. Nyilvánvaló, hogy igazságtalan volt a trianoni békediktátum, hiszen figyelmen kívül hagyta a korábban Woodrow Wilson által is hangoztatott elveket, mint a nemzetek önrendelkezése, vagy nemzetállamok létrehozása. Azonban azt is be kell látnunk, hogy a dualizmus kori magyar vezetés óriásit hibázott a nemzetiségekkel szemben. A szlovákok többsége lojális volt a Szent Koronához csaknem végig, egy idejében megadott autonómiával meg lehetett volna tartani a Felvidéket. (Abban, mondjuk nem lehetünk biztosak, hogy rendelkeztek volna-e akkor kellő számú értelmiségivel mindehhez.) Ehelyett a csehek gyakoroltak befolyást a szlovákokra és tették rá kezüket a többnemzetiségű Felvidékre.

A két nemzetből álló és a nagyszámú magyar és német kisebbséggel rendelkező Csehszlovákiát az önellentmondás dacára nemzetállamnak kiáltották ki, hivatalos nyelve pedig a nem létező csehszlovák lett. Nem is lelték örömüket a szlovákok ebben az új államalakulatban, a valós vezetés Prága kezébe került, politikai és gazdasági elnyomásuk cseh részről egyre erősítette bennük az autonomista törekvéseket, majd Csehszlovákia 1938-as szétszabdalásakor legkisebb jelét sem adták ellenkezésüknek. Az első bécsi döntés folytán a déli magyarlakta sáv Magyarországhoz került (ez a döntés áll legközelebb az igazsághoz: 84% magyar, 10% szlovák), a maradék területen pedig megalakult a náci bábállamként működő Szlovákia. A Jozef Tiso vezette ország mindvégig kiszolgálta a nácikat, azonban egy 1944. nyári kisebb sikertelen németellenes felkelés nekik elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a háború végeztével a győztesek oldalára sorolják őket.

Az ismét megalakult Csehszlovákiában a cseh Benes elnök mai napig érvényben lévő dekrétumaival rögzítették a kisebbségek kollektív bűnösségét, amelyek súlyos következményekkel jártak: német és magyar kitelepítések, lakosságcserék, a nemzetiségek megfosztása állampolgárságuktól és vagyonuktól, „reszlovakizáció”. Amíg a határon túlra került magyarok közül talán a felvidékieknek volt a legjobb soruk Csehszlovákiában a két világháború között, addig 1945 után igen csak megjárták.

Egyebekben ugyanaz zajlott le, mint hazánkban: 1945 és 1948 között szovjet irányítással megtörtént az átalakulás, majd a kommunizmus évtizedei következtek. A szlovákok az új Csehszlovákiában is másodhegedűs pozícióban maradtak, a rendszerváltás utáni demokratikus egyezkedések alatt már nyilvánvalóvá vált, hogy kenyértörésre kerül sor: 1993-ban megalakult az önálló és demokratikus Szlovák Köztársaság. A felvidéki magyarságnak ugyanakkor nem járt előrelépéssel a demokratizálódó és önállósuló Szlovákia, gondoljunk csak a Malina Hedvig-ügyre vagy a kettős állampolgárság tiltására. Egyedül az uniós tagság enyhítette kicsit a Trianon okozta elszakítottságot.

1918 óta igencsak elmérgesedett az addig jónak nevezhető magyar–szlovák viszony, pedig a két nép közötti ezeréves együttélés legnagyobb része békességben telt el, a csehszlovák hadsereg 1918-as bevonulásán kívül nem fogott fegyvert egymás ellen a két nemzet. (Nem úgy, mint a románok, akik többször is magyarirtásba kezdtek, amint alkalmuk nyílt rá.) A békesség felrúgásában döntő volt a politikusok téves nemzetiségi politikája a kiegyezéssel kezdve, amint azt említettem a magyaroknál, a későbbiekben meg a szlovákok jogfosztásra és kisemmizésre épülő bánásmódja a kisebbségekkel. De különösen sokat ártottak a csehek, akiknek itt semmi keresnivalójuk nem volt.

Ez ma már mind a múlt, amit el nem felejthetünk, de sajnos nem is változtathatunk meg. Itt az idő és a kedvező alkalom, hogy korunk politikusai rendezzék a térség konfliktusait, a magyar és a szlovák állam élhető világot teremtsen a felvidéki magyarságnak.

Märle Tamás