|
 2015.11.27.
Az egész európai
civilizációt fenyegeti a beteges önközpontúság
Barsi Balázs: Krisztus, a mi reménységünk
Balázs atya többször
figyelmeztet bennünket, nem attól vagyunk szentebbek, hogy minél
kevesebb pénzünk van. Jézus boldognak mondta a szegényeket, de
aki a létminimum alatt, nyomorban él, és minden gondolata akörül
forog, honnan teremtse elő a napi betevőjét, s ezért esetleg a
lopástól, sőt a gyilkosságtól sem riad vissza, azt aligha
nevezhetjük evangéliumi értelemben boldognak. A gazdagság önmagában
nem bűn, de igenis veszélyforrás, amennyiben megakadályozza,
hogy az ember tovább lásson a jelennél, és felismerje az ő
igazi érdekét, az üdvösséget; másodszor, amennyiben bezárja
önmagába, s érzéketlenné teszi mások szüksége és szenvedése
iránt; harmadszor pedig, amennyiben átveszi Isten helyét az
ember szívében, és bálvánnyá lesz. Ezért mondja Jézus,
hogy a gazdagnak nagyon nehéz, majdnem lehetetlen bejutnia Isten
országába (Lk 28,24–27). Barsi Balázs emlékeztet rá: A
kereszténység első hatszáz évében ezt még értették. A
gazdagok nem úgy adtak alamizsnát, mint akik kegyet gyakorolnak,
hanem szinte könyörögtek a szegénynek, hogy fogadja el tőlük,
és ezáltal bocsánatot nyerhessenek bűneikre. A későbbi korok
nemes urai, iskola- és kórházalapító mecénásai még örököltek
valamit ebből a mentalitásból, a mai milliárdosok már nem,
vagy csak alig. Ma a Mammon gátlástalan uralmának korát éljük,
mely milliók éhezése, gazdasági és erkölcsi kizsákmányolása
árán valósítja meg néhány ezer kivételezett fényűzését.
Ez ellen fel kell emelnünk a szavunkat, és mindennapi életünkben,
a családban, a munkánkban nap mint nap ellene kell mondanunk a pénz,
az anyagi javak bálványozásának. Barsi Balázs felidézi, hogy
korabeli feljegyzések szerint Assisi Szent Ferenc megtérése előtt
sem tudott úgy elmenni egy szegény mellett, hogy ne adott volna
neki valamit. Tehát a mi életünkből sem hiányozhat az
alamizsnálkodás, ami nem azt jelenti, hogy feltétlenül sokat
kell adnunk, hanem hogy folyamatosan legyünk készek megosztani
az anyagi javainkat csakúgy, mint a szellemieket. A ferences
szerzetes teológus úgy véli, hogy ma sem másolni kell Szent
Ferenc atyánkat, nem szalmazsákon kell feküdnünk és télen-nyáron
mezítláb járkálnunk, hanem érzékennyé kell tenni magunkat a
körülöttünk lévő emberek gondjaira, és hiteles választ
keresni azokra. S úgy kell figyelnünk Szentatyánkra, hogy amit
ő Szent Ferenc karizmájából a világegyház vezetőjeként
felmutat, azt mi, az ő kisebb testvérei életvitelünkkel,
megnyilatkozásainkkal ne hiteltelenítsük, hanem inkább elmélyítsük,
megerősítsük.
A könyv előszava
igen mély gondolatiságot sugalmaz. Ugyanis érdemes
elgondolkodni azon, hogy a világmindenségben az emberen kívül
senki és semmi nem képes reménykedni. Az embernek viszont lételeme
a reménykedés, olyannyira, hogy bizonyos esetekben fontosabb számára
a remény, mint a testi táplálék, amely nélkül pedig nem élhetne.
Tény, hogy mi is táplálkozunk a föld terméséből, akárcsak
az állatok, mert az ember test is, ám minthogy egyszersmind
Isten képére teremtett személy vagyunk, személyes életünkben
csak más személyekből, végső soron Istenből magából élhetünk.
S hogy mennyire igaz, hogy a remény fontosabb lehet, mint a testi
táplálék, azt bizonyítja, hogy míg az ember bizonyos szélsőséges
élethelyzetekben a biológiai élet elemi feltételeinek szűkössége
ellenére is tud reménykedni, s ezáltal szervezete nem is
sejtett energiatartalékokat képes mozgósítani a túlélés érdekében,
addig a reményét vesztett, kétségbeesett ember a legjobb életkörülmények
közepette sem tud tovább élni, meg akarja semmisíteni magát,
mert remény nélkül nem látja értelmét testi életének sem.
Kimondhatjuk, hogy a reménykedés a személyes létezés sajátja,
az ember legmagasabb rendű életének fenntartója, s megszűnte
a pszichikai-szomatikus élet megszűnéséhez vezet. Míg tehát
a személyes összeomlás magával hozza a biológiai összeomlást,
a biológiai összeomlás nem okvetlenül jelenti a személy totális
kapitulálását és összeomlását. Jézus a kereszten sem adta
föl a reményt, amikor utolsó szavával így szólt: „Atyám,
kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), Assisi Szent Ferenc énekelve
várta a halált, s ma is látni haldoklókat, kiknek tekintete a
végtelenre tágul, bizonyítva, hogy az emberi remény mélyebben
gyökerezik, mint a haláltól való félelem.
Barsi Balázs rámutat,
hogy valójában csak egyetlen emberi létkérdés van: a halál.
Ez pedig csak azért foglalkoztatja az embert, mert élete folyamán
megízlelt valamit, ami magában hordozza az örökkévalóságot:
a szeretetet. A halál szigorú és megvesztegethetetlen vámos,
aki semmit sem enged átvinni a határon, elvesz mindent, ami porból
lett, mert a por ehhez a világhoz tartozik, de nincs hatalma
elvenni azt, ami a Lélektől való. Ebből következik, hogy az
ingyenes szeretet és művei nem ebből a világból, hanem Isten
Szentlelkétől valók, tehát nincsenek alávetve a mulandóságnak.
Hogy mégis félünk a haláltól, annak az a magyarázata, hogy
szeretetünk nem mindig ingyenes, és hogy újból és újból vétünk
a tiszta szeretet ellen. Csak a bűnbeesés óta van az embernek
haláltudata és halálfélelme; az eredeti bűn sebzésének következménye,
hogy félünk a szeretet megszakadásától. Ha pedig sikerül
valakit végképp elidegeníteni saját tapasztalatától, hogy már
az anyaméhben megízlelte a létezésére igent mondó, feltétel
nélküli szeretetet, illetve sikerül elhitetni vele, hogy képtelen
az ingyenes szeretetre, akkor a reménységét is el fogja veszíteni,
mely éppen ezen a tapasztalaton alapult. „Szűk a kapu, amely
az életre vezet” – mondja Urunk, Jézus (Mt 7,14). És ez
minden vonatkozásban így van. Az emberi élet elején, közepén
és végén egyre tágasabb életre nyílik a kapu, ám ez az életre
vezető kapu mindannyiszor olyan szűk, hogy csak halálos szorongások
közepette tudunk átjutni rajta.
„Aki elveszíti
életét, az megnyeri.” (Mt 10,39) A pszichiátriai
megalapozottságú modern karakterológia nyitotta fel a szemünket
arra, hogy Jézus szavai nemcsak a vallásos életre érvényesek,
hanem emberségünk legmélyét érintik, s a lelki betegségek
legmélyebb okai között a sebek bátor elfogadásának hiánya
az elsők egyikeként szerepel. Valamennyi neurózis közös vonása
a szorongó „énközpontúság”, a biztonság görcsös akarása,
az arra való képtelenség, hogy „elengedjük” magunkat, röviden:
a saját életünknek az a szeretete, amely éppen annak elveszítéséhez
vezet. Tehát: mindentől félünk, aki vagy ami akaratunk ellenére
sebet üt természetes mezítelenségünkön. Az így szerzett
sebesülések pedig mind a halállal vannak titokzatos összefüggésben,
még egy sértő szó is, s minél inkább igyekszik valaki óvni
magát, csak annál sérülékenyebbé válik. Az egész európai
civilizációt fenyegeti az a beteges önközpontúság, amely
minden pillanatban a maximális gyönyörérzetet akarja elérni,
és ezért lemond arról, hogy elfogadja a sebeket és vállalja,
hogy halálos szorongások közepette, szűk kapun lépjen át a
magasabb szintű, a bőségesebb életbe. Az a szellemi-lelki,
esetenként vallási köntösben jelentkező irányzat, amely fájdalommentes
kibontakozást, szinte automatikus fejlődést ígér különböző
technikákkal, egyedül üdvözítő meditációs módszerekkel,
az egyszerűen szélhámoskodik, mivel az embert önmagából önmagába
vezeti. Ezért napjainkban az európai kultúra egyetemesen
infantilizálódik. Ez egyben a reménytelenség jele és okozója
is. Így nagyon sokan, ahelyett, hogy erkölcsi lénnyé fejlődnének,
szabad, lelkiismeretükre hallgató, igazságot kereső egyéniséggé,
infantilis és ember alatti, biológiai-pszichikai életet élnek
csupán, tengődnek, vegetálnak. Annyira megrémül az ember attól,
hogy fel kell adnia bűnös, rendetlen kapcsolatait, önző életvitelét,
hogy szinte megbénul. Ha azonban valaki a lelkiismeretére és a
kinyilatkoztatott törvényekre hallgatva képes szakítani bűnös
életvitelével, akkor olyan békességet, olyan új, bőséges életet
tapasztal meg, amelyről eddig fogalma sem volt, és nem is
lehetett. A küzdelemnek még nincs vége, ám a szűk ajtón belépve
egy tágasabb életbe jutott. Az erkölcstelen ember ketrecnek érzi
a Tízparancsot, ki akar törni belőle. Az eredmény: a szabadság
látszata alatt most válik csak igazán fogollyá, elveszíti életét,
és egész léte értelmetlenségbe fullad. A misztikus viszont a
Krisztus által Istennel visszaállított élő kapcsolatba
helyezi élete súlypontját, a parancsok vasrácsaival keretezett
szűk világ fölfelé nyílik meg előtte, és a végtelen, örök
élet élő valósággá válik számára. Ez a misztika nem a valós
emberi élettől való menekülés, hiszen a hiteles Isten–ember
kapcsolat a hétköznapokba, a konkrét feladatok teljesítésének
világába küld vissza, de a kötelességteljesítést már nem a
parancsok betűje irányítja, hanem a mögöttük rejtőző
Szentlélek, az ingyenes Szeretet, Isten legbelsőbb élete.
Barsi atya könyvéből
jól kivehető, hogyha egy jegyesi, baráti, gyermeki viszony sérül
vagy megszakad, az ajándéknak, amely abban a kapcsolatban született,
azt a kapcsolatot jelzi, szimbolikusan fenntartja és táplálja,
nincs többé semmi értelme. Elviselhetetlen lesz, mert elveszíti
rendeltetésének értelmét és profanizálódik, ám ebben a
profanizált állapotában is, puszta létével a szakralitásra,
a megtört szeretetkapcsolatra utal. Egy ajándék ajándékjellegétől
megfosztva érthetetlen, vádoló és kínzó valóság, amely
ugyanakkor arra ingerel, hogy ne ingyen, szeretetből kapott értéknek
tekintsük, hanem jogos tulajdonunknak, amit erőnek erejével is
megszerzünk, illetve megtartunk magunknak, vagy pedig értéktelen
ócskaságnak amit mielőbb eldobunk. Amikor a hit megvallásáról
beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a
hitvallás egyben mindig a remény megvallása is. A vértanúk és
hitvallók életében látjuk ezt a legnyilvánvalóbb módon. A
dogmatikus hit rendkívül fontos, mert tudni kell, kiben hiszünk,
ám ez a hit mindig reményt is tartalmaz. Tételes hit nélkül még
csak lehet élni ideig-óráig, de remény nélkül egy napig sem.
Minden remény alaptalan azonban, ha nem abba kapaszkodik, aki nem
csal és nem csalatkozhat. (Persze róla, akire a keresztény remény
vonatkozik, az Írásokban gyökerező szent dogmák adnak garanciát.)
Szent Péter is buzdít a remény megvallására: Mindig álljatok
készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekről
kérdőre von titeket. De ezt szerényen, tisztességtudón, jó
lelkiismerettel tegyétek. (1Pét 3,15-16) Az Istenbe vetett reménység
az emberekbe vetett remény, bizalom alapja is: Erős a belétek
vetett reményünk, mert tudjuk, hogy nem csak a szenvedésben
vagytok társaink, hanem a vigasztalásban is. (1Tessz 2,19) Ki
volna ugyanis a mi reményünk, örömünk és dicsekvésünk
koronája Urunk, Jézus Krisztus előtt, eljövetele napján, ha
nem ti! Hiszen ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.
(2Kor 1,7) Hirtelen egy új világba érkezünk. Amint a szeretetről
gondolkodva és Szent Pál Szeretethimnuszára figyelve láthattuk,
hogy nincs két szeretet: Isten és ember szeretete, hanem ha valós,
igazi, hiteles szeretetről van szó, akkor ez a kettő egy, úgy
a reményre vonatkozóan is megállapíthatjuk, hogy a másik
emberben csak akkor remélhetünk, de akkor aztán igazán, ha ő
egészen az Istenben remél. Végtelenül meg lehet bízni abban
az emberben, aki végtelenül az Istenben bízik. A világ reményvesztett,
de ezt önmagának sem vallja be. Hamis mennyországot gyárt, s
azzal ámítja magát, hogy örök jövője van. Csodareceptjeiben
üdvösséget ígér, jóllehet magát ezt a szót nem használja,
nehogy lelepleződjék. Reklámjai kozmikus méreteket sejtetnek,
az öröm eksztázisától ragyogó arcokat mutatnak, a leküzdhetetlen
akadályok és áthághatatlan határok eltűnését ígérik, miközben
egy fogkrémet vagy egy új mobiltelefont ajánlanak.
Önmagukban e csodareceptek és reklámok akár komikusnak
is volnának mondhatók, ám sajnos többről van szó, mint
nevetséges hazugságról. Az üdvösség kérdése forog kockán,
amely nagyobb tét, hogysem ne kellene nagyon is komolyan vennünk
azokat a próbálkozásokat, amelyek azt sugallják, mi több, lépten-nyomon
sulykolják, hogy az üdvösséget valamitől: egy tárgytól, egy
módszertől, egy mechanizmustól kell várni, holott az üdvösséget
csak személytől remélhetjük, mert az üdvösség személyközi
esemény, mégpedig olyan, amely magában foglalja az ember teljes
és örök megmentését. Ezzel lehet játszani, de itt nem babra
megy a játék. A ferences teológus úgy látja, hogy senkinek
nincs joga üdvösséget ígérni a földön, még profán értelemben
sem, csak annak, aki megoldást tud kínálni valamennyi problémára,
a fogyasztói társadalom termelői és szolgáltatói azonban
nemhogy valamennyi, de legtöbbször egyetlen problémára sem
tudnak megoldást adni anélkül, hogy ne idéznének elő még többet
és többet. Ugyanakkor az ember személyes élete teljes és örök
megoldására vár. A vallások is ezért okozhatnak csalódást,
mert a pogányság szerint az istenek mögött a sors van, a sors
pedig néma bálvány. A filozófiák és szellemi irányzatok is
mind csalódást okozhatnak, mert például a halál tényével
szembesülve nem nyújtanak semmiféle távlatot. De még a
kereszténység is csalódást okozhat, ha nem emelkedik fel személyes
szintre, ha nem az ember totális megmenekülését reméljük
Krisztustól, hanem csak receptet és csodaszert a földi élet
jobb működtetéséhez.
A keresztény reménységről
szólva több ponton is említettem az Anyaszentegyház szent
liturgiáját, mint ami reménységünknek nemcsak kifejezője, de
közvetítője és megszilárdítója is. Anélkül, hogy a remény
és a liturgia kapcsolatának kimerítő elemzésére vállalkoznék,
szeretnék befejezésül néhány további összefüggésre rávilágítani,
melyek még inkább megerősíthetnek bennünket abban a meggyőződésben,
hogy a liturgia keresztény reménységünk hathatós támasza.
A Krisztus, a mi
reménységünk elvezet a reménység gyökereihez; rámutat, hogy
a bűn által megsérült emberi reményt egyedül Jézus Krisztus
gyógyíthatja meg; majd pedig az Ó- és Újszövetség tanúságán
keresztül feltárja azt is, hogy a keresztények reménye a világmindenség
jövőjének hordozója.
(Dr. Barsi Balázs
OFM: Krisztus, a mi reménységünk. Sümeg, 2002.)
M.A.
|
