vissza a főoldalra

 2015.10.09. 

Idehaza nincs vetélytársa

Országos csúccsal lett Európa-bajnok a súlylökő Márton Anita

Március elején Prágában megrendezett fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságon – éppen harminc évvel Bakos György gátfutó és Pálóczi Gyula távolugró első helyezése után – végre magyar aranyérem született. Sportrovatunk vendége a mostoha felkészülési lehetőségek ellenére nagyszerű országos csúccsal Európa-bajnoki címet szerző súlylökő, Márton Anita.

 Mielőtt Prágában elért teljesítményéről beszélnénk, árulja el: a véletlennek köszönhetően láthatjuk most a dobókörben, vagy már a gyermekkori álma is az volt, hogy súlylökő legyen?

 – Kislányként természetesen nem álmodoztam arról, hogy súlylökő vagy diszkoszvető leszek, ám a véletlenek szerencsés összejátszása folytán végül mégis a dobókörben kötöttem ki. A sport mindig is fontos szerepet játszott az életemben és sok mindent kipróbáltam, mielőtt elköteleztem volna magam a súlylökés mellett. Kosárlabdáztam, lovagoltam, táncolni is jártam. Az általános iskolában egyszer csak kaptam egy olyan testnevelő tanárt, aki korábban gerelyhajító volt. Az ő unszolására mentünk le néhányan és próbálkoztunk meg a különböző atlétikai számokkal. A diákolimpiai versenyekre is magával vitt bennünket, ahol aztán felfedezett a jelenlegi edzőm, Eperjesi László. 2001-ben kezdtem el lejárni az atlétikai edzésekre, nem kis mértékben azért, mert nagyon jó volt a légkör, tetszett a társaság és az egésznek a hangulata. Viszonylag hamar kiderült, hogy van érzékem a súlylökéshez és a diszkoszvetéshez, ráadásul az alkatom is megfelel a követelményeknek. Megpróbálkoztam a gerelyhajítással is, de az nem nagyon ment, a kalapácsvetés pedig eleve nem is tetszett, így leszűkült a kör két dobószámra. A győzelmek miatt hamar sikerélményt is adott a dolog, ezért egyre komolyabban vettem a felkészülést és magát az egész sportolást.

 Mostanra ott tart, hogy súlylökésben és diszkoszvetésben egyaránt magyar bajnok, ráadásul utcahosszal veri a hazai mezőnyt. Nem jelent hátrányt, hogy idehaza nincs igazán erős riválisa?

 – De igen, sajnos valóban hátrányt jelent. Eléggé sok hazai versenyen is elindulok, és semmiképpen nem nevezhető optimálisnak az, ha az ember nincs rákényszerítve arra, hogy kihozza magából a maximumot, mert a lelke mélyén tudja, hogy ha esetleg épp egy gyengébb napot fog ki, valószínűleg akkor is megnyeri a versenyt. Ezt a helyzetet úgy próbálom áthidalni, hogy kitűzök egy távolságot, amelyet szeretnék túldobni. A semminél ez is jobb, de az igazi nyilván az volna, ha lenne egy-két komoly vetélytársam, aki állandóan megszorongatna. Jelenleg azonban súlylökésben 4 méterrel, diszkoszvetésben pedig közel 5 méterrel jobbak az eredményeim, mint az utánam jövő versenyzőtársaimé.

 Az mennyire számít bevett dolognak, hogy ön súlylökésben és diszkoszvetésben is indul? Elvégre mégiscsak két külön sportágról beszélünk...

 – Két sportágról beszélünk, ez igaz, ám nagyon sok hasonlóság van közöttük, lényegében rokon sportágak ezek. Jól kiegészíti egymást a kettő, és külföldön akad még jó néhány lány, aki egyszerre űzi mindkét dobásnemet. Idehaza nemigen találni ilyen versenyzőt, de rólam is tudni kell, hogy diszkoszvetésben egy ideje már csak itthon állok rajthoz, nemzetközi színtéren kizárólag súlylökésben indulok.

 Térjünk rá a nagy sikert hozó prágai Eb-re. A versenyt megelőzően milyen céljai voltak? Benne volt a pakliban, hogy aranyérmes lesz, vagy ezzel saját magának is meglepetést okozott?

 – Eredetileg az volt az álmom, hogy sikerül odaérnem a dobogó közelébe. Ám amikor véglegessé vált a verseny rajtlistája, akkor módosult a célom: már mindenképpen dobogón szerettem volna végezni, sőt reális esélyét láttam, hogy esetleg győzhetek. Hiányzott ugyanis a versenyről két nagy riválisom, a német Schwanitz, valamint Kolodko, az orosz lány. Előbbi gyakran dob 20 méter fölé, utóbbi pedig ezüstérmes lett a londoni olimpián, így elmondható, hogy jelenlétük esetén mindketten a végső győzelemre is esélyesként léptek volna a dobókörbe. Miután kiderült, hogy különböző okok miatt nem indulnak, előzetesen úgy kalkuláltam, hogy a fehérorosz Julija Leancjukkal kettőnk között dőlhet el az aranyérem sorsa. Így is lett, és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült győznöm, ráadásul komoly egyéni csúccsal.

 A verseny utolsó, hatodik sorozatában sikerült túldobnia fehérorosz ellenfelét. Addigra melegedett bele igazán?

 – Ezen a szinten elsősorban a dobás megfelelő technikai kivitelezése számít. Két jól sikerült dobásom volt a versenyen, mert már az ötödik is jó volt, csak sajnos azt nem tudtam a szektor közepébe irányítani. A hatodiknál aztán már minden stimmelt. Sikerült a felső testemmel jobban hátul maradnom, ami azért fontos, mert így hosszabb vonalon lökhettem ki a súlygolyót, vagyis tudtam még rajta gyorsítani, emellett éppen a kellő magasságból engedhettem el, ami szintén nagyon fontos. Egyértelműen az a tapasztalatom, hogy ezeken az apróságokon nagyon sok múlik a végelszámolásnál.

 Tavaly a szabadtéri Európa-bajnokságon szerzett bronzérmet, idén megnyerte a fedett pályás Eb-t. Mindkét helyen egyéni csúccsal ért el nagyszerű eredményt. El lehet mondani azt, hogy jó versenyzőtípus?

 – Szerintem alapvetően igen. Edzőmmel igyekszünk mindig úgy alakítani a felkészülést, hogy lehetőleg éppen a legfontosabb versenyekre kerüljek csúcsformába. Emellett persze ugyanilyen lényeges a mentális felkészülés is. Engem feldob a versenyhangulat, általában az a jellemző, hogy akár fél méterrel is jobb eredményt érek el a versenyen annál, mint ami a felkészülés során elért legnagyobb dobásom volt.

 Akár a felkészülési metodikát, akár magát a versenyeket tekintve milyen különbségek vannak a fedett pályás és a szabadtéri viadalok között?  

– Technikai értelemben nincs különbség, a dobást pályától függetlenül ugyanúgy kell kivitelezni és a súlygolyó is éppen ugyanolyan mindkét versenytípusnál. Ugyanakkor a további fejlődéshez, előrelépéshez nagy szükség volna arra, hogy fedett pályás gyakorlási lehetőségek is rendelkezésemre álljanak. Ez sajnos jelenleg nincs így. A helyzet nehézségét mutatja, hogy hivatalosan a Békéscsabai AC igazolt versenyzője vagyok, ám általában lakóhelyemen, Szegeden készülök. Ugyanakkor megfelelő csarnok egyik városban sincs, így az ősztől tavaszig terjedő időszakban – amikor az időjárási viszonyok nem teszik lehetővé, hogy pólóban és rövidnadrágban a szabadban gyakoroljak – vagy a fővárosi Syma Csarnokban készülök, vagy muszáj külföldi edzőtáborba mennem, ahol megfelelő időjárási körülmények vannak. Sokat lendíthetne a teljesítményemen, ha helyben megoldható volna a felkészülés egész évben. Fontosnak tartom ugyanakkor elmondani, hogy úgy az egyesületem, mint a szövetség lehetőségeihez mérten mindent megtesz zavartalan felkészülésemért, nemrég például Portugáliában tudtam készülni, korábban pedig Tatán és Cipruson is edzőtáboroztam.

 Mi az esztendő hátralévő részének programja?

 – A prágai Európa-bajnokság után ismét alapozni kezdtünk. Ez zajlik most is, és eltart egészen április közepéig. Fontos, hogy jól sikerüljön a felkészülés ezen szakasza is, hiszen gőzerővel készülünk a szabadtéri idényre. Az alapozás mindig a fizikai erő megszerzését célozza meg, idén sincs ez másként. Ha fizikailag eljutok a megfelelő szintre, akkor jön a felkészülés azon része, amikor már a dinamikát és a gyorsaságot fejlesztjük. Mindkettő egyformán fontos. A tervek szerint idén is sok versenyen indulok majd el, és mondanom sem kell, hogy ezek közül a legfontosabb az augusztusi pekingi szabadtéri világbajnokság lesz.

 Milyen eredménnyel volna elégedett Pekingben?

 – Eddig még sohasem sikerült bejutnom a döntőbe a szabadtéri világbajnokságon. Ezért a minimális célom az, hogy idén ez végre összejöjjön. Más kérdés, hogy ha jól sikerül a felkészülésem, és meg tudom valósítani a másik, idei évre kitűzött célomat, hogy stabilan tizenkilenc méter felett tudjak dobni, akkor azzal nemcsak a döntőbe jutás lehet meg, de akár még a dobogó közelébe is odaérhetek majd.

 Jövőre olimpia lesz Rióban. Mennyire lesz nehéz kivívni a kvalifikációt?

 –A kvalifikáció szabálya egyszerű. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség minden olimpia előtt meghatároz egy szintet, és amelyik versenyző ezt hivatalos versenyen megdobja, automatikusan megszerzi az olimpiai kvótát. A 2012-es londoni olimpiára 18,35 méter volt az úgynevezett A-szint. A riói szint ismereteim szerint még nem lett meghatározva, ám ennél vélhetően nem lesz sokkal nagyobb most sem. Ez alapján úgy érzem, nem szabad, hogy maga a kvalifikáció gondot okozzon, ezt a távolságot meg tudom dobni. Magán a versenyen pedig akkor lehet esélyem a jó szereplésre, ha sikerül állandósítani a már említett célt, a tizenkilenc méter feletti teljesítményt. Igaz, Londonban például már 18,48 méterrel be lehetett jutni a tizenkettes döntőbe. De ennyire még nem érdemes előretekinteni, hiszen az olimpia csak jövő nyáron lesz, addig pedig bőven vár rám feladat.

Kovács Attila